Kőbe zárt lélek – Roger Waters, A Fal felépítése és a Pink Floyd vége

2011.06.21. 07:29, -recorder-

Kevés ellentmondásosabb megítélésű lemez létezik a Pink Floyd The Walljánál: a rajongók és az „igényes zene” audiofil hívei ikonikus remekműként imádják a mai napig, viszont legalább ugyanennyien tartják az albumot nagyképű blöffnek – még a hetvenes évek art-rockját példás alapossággal (és nem kevés elfogultsággal) kiveséző The Strawberry Bricks Guide To Progressive Rock című könyv szerzői is „egy korszak méltatlan lezárásaként” értékelik az 1979 végén megjelent dupla LP-t. Remekmű vagy blöff, teljesen mindegy, A Fal emblematikus alkotás, a poptörténet legnagyobb példányszámban eladott dupla albuma, borítója, dalai, a belőle készült film képei a rockkánon kirobbanthatatlan részei, tehát szeretjük-e vagy sem, nem mehetünk el mellette szó nélkül, főleg hogy a Floyd egykori szerző-énekes-basszusgitáros-diktátora, Roger Waters jelenleg zajló turnéja keretein belül június 22-én Budapesten is újra felépíti a világ – kínai és berlini melletti – legismertebb falát.

Ó, a picsába, fejezzétek már be a tűzijátékozást és az üvöltözést, próbálok elénekelni EGY DALT!” – fakadt ki a Pink Floyd 1977. július 6-i montreali koncertjén Roger Waters, miután a Pigs On The Wing 2 című halk akusztikus gitáros szám előadása közben valaki a közönség soraiban eldurrantott egy petárdát. „Mármint, nem érdekel, ha nem akarjátok meghallgatni... baszódjatok meg!” A Pink Floyd akkor már négy éve a világ egyik legnépszerűbb és leggazdagabb rockzenekara volt, három nagyívű, epikus és gigasikeres nagylemezzel, telt házas turnékkal, és egy idegösszeomlás felé sodródó vezetővel. A rossz hangulatban felvett, 1977 januárjában kiadott Animals albumot követő stadionturné során az akkor épp krisztusi korba lépő Waters minden korábbinál morózusabb és agresszívabb módon viselkedett zenésztársaival és a közönséggel egyaránt, megvetette az őket bálványként imádó rajongókat, rádöbbent a szupersztárság elidegenítő hatására és fasisztoid jellegére, a koncertkörút utolsó, montreali állomásán pedig a tűzijáték-incidens után nem sokkal leköpött egy rajongót, aki túl közel merészkedett a színpadhoz. „Ezek a stadionok nem alkalmasak koncertekre” – magyarázkodott később Waters. „Ezek sportlétesítmények. Iszonyúan elkeseredett voltam, végig az járt az agyamban, mit keresünk mi itt? A válasz persze két szó volt: pénz és ego.

A turné végeztével a zenekar szétszéledt, a gitáros David Gilmour és a billentyűs Richard Wright szólólemezt adtak ki, a dobos Nick Mason producerként bábáskodott a Damned és Steve Hillage albumainak felvételeinél, Waters pedig visszavonult, magába nézett, előhívta összes gyerekkori és a rockbizniszben töltött évek során szerzett frusztrációját, s ezek hatására megírt és demóformában rögzített két konceptanyagot, melyek közül 1978 nyarán három zenésztársa a Bricks In The Wall munkacímű dalgyűjteményt választotta a Pink Floyd következő albumának alapjául (a másikból lett később Waters első szólólemeze, az 1984-es The Pros And Cons Of Hitch Hiking). Az előző évek meggondolatlan befektetései miatt pénzügyi nehézségekkel küzdő angol együttes a rockzenészeket sújtó híresen magas brit adók elől Franciaországba menekült, az album nagy részét ott rögzítették 1979 első felében, majd nyáron New Yorkban és Los Angelesben folytatták a munkát. A lemezeiket általában saját maguk készítő zenészek az 1970-es Atom Heart Mother óta először vontak be a felvételekbe külsős producert, az Alice Cooper-, Lou Reed- és Peter Gabriel-lemezek révén akkor már nagy névnek számító Bob Ezrint. Ezrin segített Waters alapkoncepcióját kerek történetté alakítani (még egy negyven oldalas forgatókönyvet is írt), a nagyzenekarra írt monumentális fináléban társszerzőként is közreműködött, és a központi figura, Pink alakja is az ő ötlete volt.

A Floyd az 1973-as The Dark Side Of The Moon óta minden album esetében egységes koncepciókban gondolkodott, de A Fal több szimpla konceptlemeznél: bő 80 percen átvonuló, hangeffektekkel tarkított összefüggő sztorija alapján simán nevezhetjük rockoperának is, s ha már annak neveztük, elkerülhetetlen az összehasonlítás a poptörténet másik legendás rockoperájával, a Who tíz évvel korábban kiadott Tommyjával, főleg hogy mindkét lemez tökéletesen tükrözi saját korát – míg Pete Townshend süket, vak és néma hippimessiásról szóló történetéből üvölt a hatvanas évek végének bolondos-pszichedelikus szellemisége, A Fal víziója a hetvenes évek végének Nagy-Britanniájáról jóval komorabb: szürkeség, kilátástalanság, tomboló erőszak, neofasizmus, „no future” – a harmincas éveikben járó prog-rock dinoszauruszok közül egyedül Roger Waters merte beemelni a punk ideológiáját saját együttese zenei világába. (A Tommy mellett a másik nyilvánvaló The Wall-előzmény a Genesis utolsó Peter Gabriellel felvett lemeze, az 1974-es The Lamb Lies Down On Broadway volt)

A Fal sztoriját valószínűleg mindenki ismeri: a szeretetre éhező fiatal zenészből náci rocksztár-führerré váló Pink viszonylag lineáris és (a szürreáliába forduló és százféle módon értelmezhető lezárástól eltekintve) könnyen követhető élettörténetébe Waters valóban beleírta minden keserűségét és agresszióját – a háborúban „hősi halált” halt apa elvesztésének traumáját, a férjét gyászoló anya betegesen túlzásba vitt gondoskodását, a tanárok iskolai megaláztatásait, a darabokra hulló párkapcsolatokat, a cinikus rockbiznisz embertelenségét, a háború utáni szép új világ álmának meghiúsulását (ez utóbbi témát a következő Pink Floyd-lemez viszi majd tovább). Ezek mellett muszáj megemlíteni Syd Barrett nevét is: a zenekarból még 1968-ban kirúgott őrült zseni szelleme ott lebegett már az 1973-as The Dark Side Of The Moon tébolyról és belső napfogyatkozásról szóló dalai és az 1975-ös Wish You Were Here teljes egésze fölött is (sőt már olyan korábbi Waters-számokban is, mint az 1970-es If), és az önmagát a külvilágtól elszigetelő, lassan megkattanó Pink karakterében sem lehet nem ráismerni az akkor már csaknem egy évtizede visszavonultan élő Barrettre (akire volt zenésztársai sem ismertek rá, amint kövéren és kopaszon – és zavarodottan – besétált hozzájuk a stúdióba 1975-ben, amikor utoljára látták).

A sors iróniája, hogy éppen A Fal felvételei idején lényegült át maga Waters is totális hatalomra törő autokratává zenekarán belül. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján még demokratikus kvartettként működő Floydban a basszusgitáros-énekes egyeduralmának kezdete a már említett The Dark Side Of The Moon idejére datálható – noha azon az albumon (és a két évvel későbbi Wish You Were Here-en) még Wright és Gilmour is kaptak társszerzői kreditet, és számos saját ötletüket is bedobták a felvételek idején, nagyrészt már azok a lemezek is Roger Waters teremtményei voltak. A lecsupaszítottabb hangzású Animals idejére Wright szinte teljesen kiszorult a közös munkából, és Gilmour is csak egy dalban bukkan fel társszerzőként és énekesként, A Fal felvételei során pedig teljesen nyilvánvalóvá vált: Waters nem közösködik senkivel, ragaszkodik saját elképzeléseihez, a többiek közreműködéséből, köszöni szépen, nem kér (Gilmournak azért sikerült egy-két saját ötletét rácsempészni a lemezre, a Comfortably Numb például nagyrészt az ő szerzeménye, és újra kapott énekrészeket is). Mason megadóan tűrte sorsát, a magánéleti és művészi válsággal küzdő – és Watersszel akkor már amúgy is jó ideje hadilábon álló – Wright viszont erősen nehezményezte, hogy közreműködése minimálisra csökkent a Floydtól szokatlanul rövid, három-négy perces, elnyújtott szólóknak nem sok teret hagyó dalokban, ráadásul produceri és szerzői jogdíjakat sem kap az eladások után. Az amerikai felvételek idején a sértett billentyűs már nem is nagyon járt be a stúdióba, a szigorú Waters pedig nem is késlekedett a válaszlépéssel: az album 1979 novemberi kiadásakor Wright már nem volt tagja a Pink Floydnak és az albumot követő turnét már fizetett vendégzenészként játszotta végig (mindezt a nagyközönség persze nem tudta). Nem Wright volt az egyetlen, aki 1979-re kiesett Waters kegyeiből: eltűnt a képből Storm Thorgerson és a Hipgnosis vizuálcsapat is, akik az 1968-as A Saucerful Of Secretstől az 1975-ös Wish You Were Here-ig valamennyi Pink Floyd-lemez borítóját tervezték (az Animalshoz is beadtak borítóterveket és ők készítették a szükséges fotókat is, de a megvalósult borítóterv szellemi atyjaként ott már Waters van feltüntetve), A Fal minimalista dizájnját már Gerald Scarfe grafikus készítette, természetesen Roger Waters irányításával.

Miközben az albumról kimásolt Another Brick In The Wall Part 2 az évtizedfordulón hetekig vezette az eladási listákat az Atlanti-óceán mindkét oldalán (s ezzel az egyébként kizárólag albumformátumban gondolkodó zenekar első kislemezslágere lett az 1967-es See Emily Play óta), a Pink Floyd elkezdte tervezni a lemezbemutató turnét. A logisztikai okokból mindössze négy városban, összesen 31 alkalommal, vendégzenészekkel és -vokalistákkal előadott show még a Floyd-sztenderdekhez képest is gigantomán volt, a koncertek során valóban felépült az a bizonyos fal, amely Waters érzése szerint már régóta elválasztotta őket közönségüktől – a nézők leginkább egy méretes falat, illetve Scarfe-nak arra kivetített bizarr grafikáit bámulhatták. A fellépésekről az akkor már tervezés alatt álló The Wall mozifilmhez készült néhány filmfelvétel, melyek azonban végül nem kerültek felhasználásra, és hivatalosan a mai napig sem láttak napvilágot (ellenben a londoni Earls Courtban 1980-ban és 1981-ben adott koncertek hanganyagával, amely 2000-ben jelent meg Is There Anybody Out There? címmel – a precízen, hangról hangra újrajátszott dalok nem adnak hozzá túl sok újdonságot a stúdióalbumhoz).

A turné 1981 júniusi lezárása után Wright végleg repült a Pink Floydból, s mialatt Alan Parker élő szereplős jeleneteket és animációt innovatív módon ötvöző The Wall filmje – a punkénekes Bob Geldoffal a főszereplésben – szép sikerrel futott a mozikban, Gilmour és Mason próbálták meggyőzni Waterst, hogy nagyobb stadionokban is mutassák be az albumot – a vezér erről hallani sem akart, ehelyett elkezdte írni a következő lemez anyagát. Az 1983 tavaszán megjelent, életét a film soundtrackjeként kezdő, ám végül önálló albummá fejlődő The Final Cut gyakorlatilag Waters szólólemeze, a feszült és időnként kis híján tettlegességig fajuló felvételek során néhány gitárszólót és egyetlen általa énekelt dalt leszámítva már Gilmour sem juthatott szóhoz az önkényuralkodó Waters mellett (a gitáros a mai napig gyűlöli a lemezt). A nagy izgalommal várt The Final Cut végül kereskedelmileg és kritikailag is kudarcnak bizonyult, a trióvá fogyatkozott zenekar megkönnyebbülten szóródott háromfelé, 1984-ben mindhárman szólólemezeket adtak ki, 1985-ben pedig megtörtént, ami már régóta várható volt: Roger Waters önhatalmúlag feloszlatta az addigra minden kreatív energiáját felélő zenekart. Gilmour és Mason (a hozzájuk visszatérő Wrighttal) azonban ebbe nem törődtek bele, és kiadtak még két gyenge – de egy-egy megaturnéra jó ürügyet adó – stúdiólemezt Pink Floyd név alatt 1987-ben (A Momentary Lapse Of Reason) és 1994-ben (The Division Bell), de azokról inkább ne is ejtsünk szót, maradjunk inkább Watersnél.

A Pink Floyd név használatának jogai kapcsán zajló durva pereskedések közepette Waters 1986-ban zenét komponált a When The Wind Blows című zseniális atomháborús rajzfilmhez, 1987-ben pedig, nagyjából egy időben a Pink Floyd nevet megnyerő Gilmour-Mason-Wright hármas „visszatérő” albumával, megjelentette Radio K.A.O.S. című új szólólemezét. Az album gyenge eladásai ébreszthették rá a zenészt, hogy hiába tért önálló utakra, egykori zenekara örökségét élete végéig cipelnie kell a vállán: 1990 júliusában a Potsdamer Platzon, a berlini fal helyén újra színpadra vitte magnum opusát. A furcsán eklektikus, a Scorpionstól Cyndi Lauperen át Ute Lemperig terjedő sztárvendégsereggel előadott megalomán show a Live Aidhez foghatóan ellenszenves és nagyképű dinoszauruszprodukció volt – aki nem hiszi, hallgassa/nézze meg az eseményről készült lemezt/filmfelvételt. Ráadásul hiába minden erőfeszítés, a szólókarrierén dolgozó Waters neve önmagában nem igazán épült be a Pink Floydra kondicionált köztudatba, következő (s mai napig utolsó) sorlemeze, az 1992-es Amused To Death újabb kereskedelmi bukásnak bizonyult. Hősünk ezután már nem is nagyon próbálkozott tovább, turnéin innentől kezdve főleg Pink Floyd-klasszikusokat játszott, a 2006 és 2008 között például az 1973-as The Dark Side Of The Moont nyomta teljes egészében, kvadrofon hangzással, iszonyatos méretű kivetítőkkel és az obligát kellékekkel (és próbálta elfeledtetni, hogy azon a lemezen még nem ő volt a fő énekes).

És nagyjából hasonló cirkuszi látványosságokra készülhetünk a június 22-én Budapestre érkező The Wall show kapcsán is, a sajtóközlemény „lélegzetelállító hang- és vizuális élményt” ígér az ilyesmikre fogékonyaknak, ennek ellenére az eddigi koncerteken részt vevők egy része fanyalog némileg – az egy dolog, hogy Waters énekhangja karcos krákogássá amortizálódott az évtizedek során, és egyes kiegészítő vokálrészek állítólag felvételről szólnak, az már jóval nagyobb probléma, hogy a szerző telezsúfolja eredetileg személyes elszigetelődésről szóló művét kínos aktuálpolitikai és pacifista üzenetekkel: a berlini után ezúttal például egy másik fal, a ciszjordániai piszkálja a háborúellenes művész csőrét, a kivetítőkön sarlók és kalapácsok, keresztek és muszlim félholdak, zsidócsillagok és multinacionális cégek logói hullanak alá katonai repülőgépekből – csöppet sem didaktikus. Mindegy, akit nem zavar, hogy Waters öregségére a rockzene Oliver Stone-jává vált, és meg tudja fizetni a borsos árú belépőt, érezze jól magát, a többiek pedig hallgassák meg inkább az eredeti albumot, ami fellengzőssége ellenére nagyon is méltó lezárása egy korszaknak: az art-rock és a Pink Floyd fénykorának.

Deimanik László

www.roger-waters.com
 

Roger Waters kiakad, 1977. július 6-án Montrealban:

 

 

The Trial – Waters zongorás demója, amiből végül az album nagyzenekari fináléja lett:

 

 

Ezt a dal a paranoiásoknak küldöm” – a Run Like Hell élőben a londoni Earls Court színpadán 1980-ban:

 

 

What Shall We Do Now – Gerald Scarfe egyik leghatásosabb animációja a mozifilmből, az albumon nem szereplő, helyhiány miatt lecserélt dalhoz:

 

 

A Mother Sinéad O’Connor és a Band előadásában, 1990. július 21-én Berlinben:

 

 

a Comfortably Numb az O2 Arenában 2011. május 12-én (a meglepetésvendég: David Gilmour)

 

 

https://recorder.blog.hu/2011/06/21/kobe_zart_lelek_roger_waters
Kőbe zárt lélek – Roger Waters, A Fal felépítése és a Pink Floyd vége

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr193001977

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása