Öreg haverok – Simon & Garfunkel

2011.04.15. 16:02, -recorder-

Az öregedéstől az ember még a felnőtté válásnál is jobban tart. Nem véletlen, hogy az összes művészeti ághoz hasonlóan a könnyűzene történetében is állandóan előkerül ez a két alapélmény. És hát erre jobb példákat keresve sem találunk a hatvanas évek nagyjainál. A Pink Floyd alapító frontemberének, Syd Barrettnek például már a gyerekkorból való kinövés is komoly gondokat okozott, egy életre megbolondult, és édesanyja házában halt meg. A Beach Boys agyának, Brian Wilsonnak ugyan sikerült, de alaposan megfizette az árát, ő sem a teljesen tiszta elméjéről híres. A Beatles persze (látszólag) játszi könnyedséggel vette az akadályt, így nyugodtan tudtak énekelni arról, hogy milyen lesz majd 64 évesnek lenni, Simon & Garfunkel viszont még ennél is tovább ment: 1968-as Old Friends című dalukban egyenesen 70 éves korukba képzelték magukat. Mindannyiunk szerencséjére megérhették ezt a pillanatot, ugyanis mindketten idén töltik be a hetvenet, ráadásul újra kiadták az 1970-es Bridge Over Troubled Water albumukat, Paul Simon egy egészen friss és fiatalos lemezzel is jelentkezett 2011 áprilisában (So Beautiful Or So What), Art Garfunkel hangszálai pedig a hírek szerint szépen gyógyulnak egy közös turnéhoz, szóval ennél jobb együttállást nem is lehetett volna elképzelni ahhoz, hogy áttekintsük pályafutásukat.

Sok-sok emlékezetes pillanata van a popkultúrának, de a Diploma előtt című filmben Dustin Hoffman úszómatracos lebegése a jómódú, rendezett kaliforniai kertvárosi családi ház medencéjében, szikrázó napsütésben – a napszemüveges henyélés, a sör kortyolgatása, a felnőtt társadalom által fontosnak tartott dolgok, vagy ha úgy tetszik, az Élet félvállról vétele – kétségkívül az egyik leghatásosabb kép, az pedig külön csavar egyet a dolgon, hogy eközben zenei aláfestésként a nagyvárosi, melankolikus fiatalok emblematikus együttesének, a Simon & Garfunkelnek egyik dala, a veszettül csilingelő The Sound Of Silence szól. So ’67 – lehetne mondani rendkívül szellemesen. Pedig. Paul Simon és Art Garfunkel duója legalább annyira az ötvenes évek Amerikájának terméke is, mint a hatvanasoké.

A két 1941-es születésű művész, a magyar zsidó felmenőkel rendelkező Paul Simon és a romániai zsidó nagyszülőktől származó Art Garfunkel zenei szempontból az egyik legjobb helyen szocializálódott az ötvenes évek második felében: egymástól nagyjából egy jó ívesebb köpésnyire laktak Queens negyedében, New Yorkban. Abban a városban, ahol egyszerre volt jelen a szegényebb kerületek poros flaszterein toporgó, nagyrészt fekete vokálegyüttesek, doo-wop zenekarok „koszosabb” önkifejezési formája és a jól bejáratott, szinte iparszerű, de kifinomult dalszerzői metódus, ami a Broadway-n található Brill Building fényűző épületében zajlott az ötvenes-hatvanas évek fordulóján (olyan klasszikussá slágerszerzőkkel, mint Burt Bacharach, Gerry Goffin, Carole King, Ellie Greenwich, a Leiber-Stoller páros vagy Phil Spector), azaz a fehér középosztálybeli Amerika zenéje. A Simon & Garfunkel duó zenéje ennek a két ellentétes oldalnak a találkozásánál nőtt ki.

Ugyanis Simon és Garfunkel is az „utcán” kezdte. Egy évvel azután, hogy összehaverkodott a két srác, Paul Simon 13 évesen(!) megírta élete első dalát, a végtelenül bájos és fülbemászó The Girl For Me-t, amit aztán a környező lakótömbökben élő énekegyüttesek is átvettek, és ott dalolták Queens különböző utcasarkain. Miután Palika látta, hogy ilyen könnyen, ilyen gyors sikereket lehet elérni, úgy döntött, hogy folytatja tovább a dalok gyártását, majd Garfunkellel összefogva Tom & Jerry néven kezdtek együttműködni. Következő daluk egyből a legsikeresebb lett ebben a felállásban: az 1957-ben megjelent Hey, Schoolgirl százezer eladott példányban fogyott és a Billboard lista 49. helyéig jutott. Elég szép teljesítmény volt két 16 évestől, akik még a gimi folyosóján a többi osztálytársukkal cserélgették egymás között a baseballjátékosok fotójával díszített kártyákat. A dallal később felléptek az American Bandstand nevű showműsorban, ahol Jerry Lee Lewisszal is összefutottak: Paul Simon későbbi interjúkban „kulturális sokként” beszélt az esetről, ahogy látták, amint a rock’n’roll egyik legnagyobb sztárja a haját lövi be az öltözőjében. Simon dalszerzői tehetségére aztán a Brill Buildingben is felfigyeltek, olyannyira, hogy 17 évesen egy saját irodát kapott a sokak által irigykedve figyelt épületben. 1957 és 1963 között különféle álneveken, de legtöbbször Jerry Landis néven (míg Garfunkel a Tom Graph alteregó mögé rejtőzött) megírt harminc számot, köztük esetlen, kamaszpanaszos balladákat, bájos doo-wop és rock’n’roll dalokat, nagy példaképüknek, a szintén akkoriban induló Everly Brothers duónak a stílusában fogant szerzeményeket – és néha fiatal korához képest egészen kiforrott, a Brill Building szellős, levegős, nagy terekben visszhangosított hangzásához igazított dalokat is.

Az érettségit követően mindketten egyetemre mentek, emiatt egy időre szét is vált a duó, persze eközben Simon továbbra is írt dalokat, bár azok nem arattak olyan nagy sikereket. Aztán a diploma átvétele után, 1963 táján valahogy bekerült a képbe a folk. Eleinte főleg Paulra gyakorolt nagyobb hatást, aki ekkor már bejáratos volt a Greenwich Village-i klubokba, sőt ebben az időben írt dalai egyértelműen ebben a stílusban öltöttek alakot: a Bleecker Street, a Sparrow és a későbbi szupersláger The Sound Of Silence első verziója is akusztikus gitáros, leheletfinom vokálharmóniákkal díszített folkos popszám volt. Ezek a dalok aztán mind felkerültek a már Simon & Garfunkel név alatt kijött 1964-es debütáló lemezükre, a Wednesday Morning, 3.A.M.-re, további két saját szám, egy Bob Dylan-feldolgozás, valamint tradicionális folkdalok átiratai mellé. Az album megjelent, de visszhangtalan maradt, a duó ideiglenesen ismét felfüggesztette a működését. Simon átrepült Angliába, és belevetette magát az ottani folk életbe: klubokban lépett fel, helyi folk előadókkal együtt bérelt lakást, producerként pedig besegített barátai lemezein, és 1965-ben The Paul Simon Songbook címmel saját maga is rögzített egy lemezt. Viszonylag rövid idő alatt, kevés pénzből, egy mikrofonnal és egy gitárral vett fel 12 dalt, amiből 10 a későbbi Simon & Garfunkel-albumokra is felkerült: minimál cucc maximális hatásfokkal, Simon teljes teret betöltő hangjával, megkapó melankóliával és törékenységgel.

1965 nyarán vagyunk, és Amerikában a folk már nem egészen úgy szól, ahogy azt Európában elképzelték, ennek pedig két oka van: az egyik Bob Dylan, a másik meg a Byrds együttes. Az elektromos gitárok, a csengő-bongó 12 húros Rickenbacker mind-mind egy jól körülhatárolható, egységes képet próbálták árnyalni, miszerint a folk nemcsak halk és csendes, hanem akár zajos és hangos is lehet, amitől persze a szektás folk arcok azonnal szívrohamot kaptak, majd ugye júdásozni kezdtek, de hát istenem, ez már csak az ő bajuk volt. Ezt gondolta (és milyen jól tette!) az első S&G-lemez fekete producere, a Dylan elektromosságra váltásánál bábáskodó Tom Wilson is, aki Dylan stúdiózenészeivel dobot és elektromos hangszereket adott az eredetileg akusztikus The Sound Of Silence-hez, ami így, a mindenki által jól ismert formában 1965 őszén szépen felkerült a listákra – Paul Simon nagy meglepetésére, aki azzal a lendülettel vissza is repült Amerikába, újból összejött Garfunkellel, majd gyorsan rögzítették második lemezüket, a névelő nélküli Sounds Of Silence-t, ami ’66 januárjában meg is jelent (a címadó dal addigra már No.1 pozícióba jutott). Bár a nagylemezen több klasszikussá váló dal is szerepelt (a címadó sláger mellett például az öngyilkosságról szóló, csoszogó ritmussal kísért A Most Peculiar Man, az I Am a Rock, a Kathy’s Song vagy az April Come She Will), és már kezdett körvonalazódni a kölyökhangú Paul Simon és az angyali vokáljáról elhíresült Art Garfunkel által kialakított dallamvilág, a zene még inkább a Bob Dylan és The Byrds fémjelezte – orgonával és Rickenbacker gitárral hajtott – folk-rockos hangzással volt betakarva.

A jól beazonosítható, azonnal felismerhető, karakteres S&G-megszólalásra azonban nem kellett sokáig várni, mert még abban az évben, 1966 októberében kijött a Parsley, Sage, Rosemary And Thyme, ami nemcsak a duó, és még csak nem is a hatvanas évek, hanem úgy általában is a poptörténet egyik legszuperebb lemeze. Egyrészt a zene, amelyben úgy sikerült összeterelni a zenekart ért hatásokat (angol folk, Dylan-féle folk-rock, Brill Building, Phil Spector-féle Wall Of Sound), hogy abból utánozhatatlan szellős és könnyed hangzás alakuljon ki: nagy térben visszhangzó két énekhang, és a stúdió különböző pontjai megszólaló hangszerek, amelyek szinte lebegnek a hangtájképben – hol egy orgona, hol csembaló, hol valami apró csilingelő tárgy, hol vonóskíséret, máskor meg csak egy akusztikus gitár, és persze mindezek felett meghatóan szép és fülbemászó énekdallamok. És a lemez egyes részei készülhettek volna akár az ötvenes években is, erre legjobb példa a pajkos The 59th Bridge Street Song (Feelin’ Groovy), ami hát maga a két lábon járó 1952 – akár Gene Kelly is énekelhette volna két füttyszó, három sasszézó lépés és négy bokaösszeütés között a Singin' In The Rain helyett. A hatvanas évek nyoma azért nyilván tetten érhető, elsősorban a dalszövegekben, például a Simple Desultory Philippicben (amiben Bob Dylan orrhangján magát az évtizedet, ikonikus alakjait – köztük saját magukat – figurázzák ki), vagy a zárószámban, amikor a Csendes éj főtémáját korabeli rádiós hírek kísérik (a híres szabadszájú komikus, Lenny Bruce haláláról, Martin Luther Kingről, a vietnámi háború ellen zajló tüntetésekről).

1967-ben felkérik őket, hogy működjenek közre a Diploma előtt filmzenéjében, amihez aztán több dalukat is kölcsönadják, és Simon megírja a Mrs. Robinsont, de a filmzenelemezre még csak egy rövid változata kerül, a teljes hosszúságú verzió már az 1968-ben kiadott Bookends albumon lesz rajta. Azon a lemezen, aminek már a borítója is jelzi, hogy Simon & Garfunkel, ha lehet, még távolabb került attól, amit az ún. hatvanas éveknek nevezünk: az egykedvű arckifejezés, az egyszínű, sötét pulóverek, Garfunkel jellegzetes fejvakaró mozdulata, meg egyáltalán a fekete-fehér borító is kilógott abból a tarka-barka, minden addiginál több droggal és pszichedéliával terhelt évből. A megszólalás tovább csiszolódik-finomodik, folk már csak nyomokban, újdonságként előkerül a Moog szinti, a szövegekben pedig az öregedéstől és az elmúlástól való félelem jelenik meg, olyannyira, hogy az egyik összekötő számban (Voices Of Old People) konkrétan öregek otthonában élő idős embereket hallunk beszélni – ezt az anyagot Art Garfunkel vette fel és vágta össze kétpercnyi hosszúságúra. Szomorú, úgy, ahogy van. És hát itt vannak azok a bizonyos sorok az Old Friendsből, aminek vonósokkal beburkolt zenéje ismét egy ötvenes években készült hollywoodi filmhez passzolna leginkább: „can you imagine us years from today / sharing a parkbench quietly / how terribly strange to be seventy” („el tudsz képzelni minket évek múlva, ahogy ülünk  a parkban csendben megosztozva egy padon? – milyen borzasztó furcsa lehet hetvenévesnek lenni!”).

1969-ben a duó – a Beatles szintén 1970-ben megjelenő Let It Be című nagylemezéhez hasonlóan – úgy veszi fel a Bridge Over Troubled Water albumot, hogy már gyakorlatilag a feloszlás állapotában van. Míg Paul Simon a stúdióban tevékenykedik, addig Art Garfunkel Mexikóba repül, hogy elindítsa filmes karrierjét A 22-es csapdája című szuperprodukcióban – így több dal felvételéről is hiányzik. A végeredményen ez sajnos látszik is, annak ellenére, hogy a legsikeresebb album lesz a zenekar pályafutásában (25 milliót adtak el belőle világszerte és hat Grammy-díjat is nyert). Az ingadozó színvonal, a konvencionálisabb hangzás ellenére azért bőven akadnak erős dalok: a Garfunkel énekelte monumetális címadó dal, a karriertörténet mesélő The Boxer, a Garfunkelnek címzett The Only Living Boy In New York, a So Long, Frank Lloyd Wright vagy a Song For The Asking mind-mind emlékezetes pillanatokkal szolgálva zárja le a zenekar történetét.

Pontosabban zárná le. Mert bár a duó valóban nem készített több stúdióalbumot (csak egy kislemezdalt 1975-ben, My Little Town címmel), azért időről-időre összeáll egy-egy koncert vagy turné erejéig. Ezek közül természetesen a Central Parkban meghirdetett ingyenes előadás lett a leghíresebb, a félmillió ember előtt lezajlott 1981-es koncertből óriási sikerű dupla album is készült, és ezen felbuzdulva még egy új Simon & Garfunkel-stúdiólemez is tervbe volt véve, de különböző nézeteltérések miatt ebből aztán Paul Simon-szólóalbum lett 1983-ban, Hearts And Bones címmel. Turnéztak később 1993-ban, majd 2003-2004 táján is (időközben 2002-ben megjelent egy régi koncertfelvétel is Live From New York City, 1967 címmel), de 2009-ben és 2010-ben is elutaztak együtt a világ különböző tájaira. Idén is készülnek koncertezni, azonban ez egyelőre tolódik az év utolsó hónapjaira, Art Garfunkel hangszálproblémái miatt. Sebaj, addig talán lesz idejük kiülni arra a bizonyos padra, hogy megünnepeljék a 70. születésnapjukat.

Soós Csaba

http://www.simonandgarfunkel.com

https://recorder.blog.hu/2011/04/15/oreg_haverok_simon_amp_garfunkel
Öreg haverok – Simon & Garfunkel

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr312828365

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása