Máskülönben igen fájdalmas – PJ Harvey

2011.04.01. 20:58, -recorder-

Hogyan máshogy lehetne kezdeni – 1991-es első kislemeze után húsz évvel – PJ Harvey bemutatását, mint úgy, hogy remélhetőleg be sem kell igazából mutatni, hiszen már legalább egy évtizede nyugodt szívvel és stabilan a legnagyobb (mármint tényleg a legnagyszerűbb, legnagyobb hatású) dalszerző-énekesnők, azaz Joni Mitchell, Patti Smith, Kate Bush, Sinéad O’Connor szintjén említhető. Úgyhogy most a remélt szükségtelenség könnyedségével tekintjük át az idei NME Awards gáláján életműdíjjal jutalmazott Polly Jean Harvey eddigi pályáját. Pláne, hogy nyolcadik sorlemezét, a formabontó klipsorozattal is kísért 2011-es Let England Shake-et (illetve az eggyel ezelőtti, 2007-es White Chalkot) tekintve még a fenti névsort is lepipálta a kései albumok összevetésében – elképesztően meredek művészi felívelés jellemzi, pedig már két évtizede tart karrierje!
 
Polly Jean Harvey 1969. október 9-én született a délnyugat-angliai Dorset megyében, apja kőfaragó, anyja szobrász. Egy Corscombe nevű dimbes-dombos, aprócska, alig négyszáz lakosú faluban nevelkedett, a családi farmon, ahol főképp birkákat tartottak. A művészet és a szorgos, kétkezi munka kezdetektől része Harvey életének is: a művészcsalád nagy kiterjedésű, szintén művész és azon belül nem kis részben zenész baráti köre (a hatodik Rolling Stone-ként emlegetett Ian Stewart, aztán Charlie Watts, vagy Dr. John) gyakori vendég volt a birtokon, de ugyanolyan természetes volt a tizenéves Polly számára az is, hogy gumicsizmában birkákat herélt. „Nos, egy farmon ilyen dolgokkal foglalkozol. Muszáj, mert nem hagyhatod, hogy minden hímnemű bárányból kos váljon. Ez egy nagy precizitást igénylő beavatkozás: a megfelelő pozícióban kell tartanod az állatot, máskülönben igen fájdalmas neki.” A farmélet, a vidék szabadsága és a gyakori vendégsereg ki is töltötte a kis Polly napjait, képzeletvilágában élve, kevés (főleg fiú) baráttal telt gyerek- és tinikora, traumaként élte meg, amikor először járt városban („szédültem és betegnek éreztem magam, igen-igen nehéz volt megbirkózni az élménnyel”). Mintha csak rá szabták volna a paraszt, beton és szédülés szavakból összekapcsolt magyar szólást!
 
Szülei főképp folkot, bluest és art-rockot hallgattak, Bob Dylant, Bo Diddley-t, John Lee Hookert, Rolling Stonest, Jimi Hendrixet, Captain Beefheartot, és mindez persze máig meghatározó a dalszerző Polly Jean számára. A saját zenei lázadó korszaka, korai tiniéveinek kedvencei (Madness, Specials, Duran Duran, Soft Cell) nem is hagytak nyomot munkásságán. Először szaxofonon tanult meg játszani a családi barát, Ian Stewart zenekarának hatására, és már 17 múlt, amikor anyjától megkapta első gitárját, amellyel azonnal saját dalok szerzésébe fogott. Környékbeli zenekarokban kezdett zenélni (már a nevek is jók: Bologna, Polekats, Three Stoned Weaklings), ám hamarosan csatlakozott a bristoli Automatic Dlaminihez, mely több szempontból is meghatározó volt számára. Főképp a nála tíz évvel idősebb zenekarvezető, John Parish miatt, aki mentorként vezette be a rockzene és színpadi előadás világába a kései tiniéveiben járó Polly Jeant és persze azóta is gyakori közreműködő az énekesnő lemezein, kollaboratív munkáikról nem is szólva. Polly az Automatic Dlaminivel turnézott először Nagy-Britanniában és Európában, velük volt először stúdióban is, bár a Here Catch, Shouted His Father munkacímen futó album soha nem jelent meg. Az egyre erősebb saját dalok azonban önálló karrierért kiáltottak és az Automatic Dlamini ritmusszekciójával (a dobos Rob Ellisszel és a basszusgitáros Ian Olliverrel megalakított, ravasz húzással PJ Harvey-nak elnevezett trióval a világ elé állt az énekesnő (Ollivert hamarosan Steve Vaughan váltotta fel.)
 
-------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az 1991 októberében megjelent első kislemez, a Dress azonnal meggyőzte a sajtót és a közönséget egyaránt, az 1992 nyarán a kis független Too Pure minicégnél kiadott Dry pedig nyugodt szívvel a rocktörténet egyik legszuggesztívebb bemutatkozó albumának nevezhető. Elementáris, mégis intim hatású ösztönös rockdalok sorakoznak rajta, intim témájú, mégis elementárisan szóló szövegekkel. Mesteri a felépítése, a ritmusa, és mesteri a ritmusszekció is! Polly e korai dalainak írásakor kupálódott ki indie-rockból, Televisiont, Pixiest, Slintet hallgatott, és mindez kereszteződött az art-rockos, bluesos örökséggel. Egy igen fiatal, direkt sokkoló megjelenésű lány szájából korábban aligha szóltak ennyire (bár rájátszottan direkt) sokkoló szövegek szexualitásról, vágyról, mellek súlyáról vagy éppen száraz vagináról. A hatáskeltésen túli, valódi jelentőségük persze abban állt, hogy női szemszögből tárgyaltak addig popzenében nem igen tárgyalt témákat. A Dry a megjelenése óta eltelt majd’ húsz évben semmit nem kopott.

A gyorsan érkező, immár nagykiadónál, az Island cégnél megjelenő folytatásról ez utóbbi már nem mondható el, az 1993-as Rid Of Me megítélése ugyanis többször is változott. A már ekkor is jónevű Steve Albini által felügyelt lemez némiképp a Nirvana hatását is mutatja (érdekesség, hogy Albini csak ezután kezdett dolgozni az In Uterón, ugyanakkor Kurt Cobain a Dry-t tartotta az egyik kedvenc kortárs albumának), „váltógazdálkodó” punkosabb attakok egész sora szerepel rajta. Ugyanaz egy kicsit kiszámíthatóbban, kevésbé felkavarón, de sokszor dühösebb érzelmi hullámzással, és tele piszkos, hatásos dalokkal. A grunge-hoz némiképp köthető hangzása miatt Amerikában népszerűbb volt a korong, főleg megjelenésekor, mára azonban kopott a fénye (és valóban nem végig egységes a színvonala). Ettől függetlenül a PJ Harvey „zenekar” méltó, bár előre nem látott hattyúdala, ugyanis a Rid Of Me amerikai turnéján az egók harcában teljesen szétforgácsolódott a trió (Rob Ellisszel később békességre jutott az énekesnő: a dobos azóta is többször szerepelt a lemezein).

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az album ráadásul egyenesen vezetett a tényleges szólókarrierhez, hiszen nem sokkal a trió szétesése után, Albini javaslatára Polly megjelentette a Rid Of Me-hez „egy szál elektromos gitárral” szólóban, otthon rögzített demófelvételeit is még ugyanazon év végén (a hátsó borítóján ismét egy szellemes meztelen fotóval provokáló 4-Track Demos gyűjtemény 14 számából nyolc szerzemény szerepelt a második albumon, a további hat pedig korábban kiadatlan dalok házidemója). A 4-Track Demos persze csak annyiban új húzás a PJ Harvey-diszkográfiában, hogy önálló kiadványként is megjelent, hiszen már a Dry egy ritka korai verziójához is tartozott egy bónuszlemez akusztikus demókkal (Dry + Demonstration). A többnyire nagyon koszos lo-fi hangzással, néhol viszont meglepően telten és puritánságában is majdhogynem készre csiszoltan megszólaló négysávos felvételeken azonban még a múlt kiéneklése zajlik.
 
A jövő a következő lemezzel, sőt rögtön a beharangozó kislemezzel jött el: a torzított szintibasszusokra és különféle ütősökre épülő, félelmetesen és gyönyörűen tornyosuló Down By The Water óta alapélmény a mindig valami újjal előálló PJ Harvey. Az 1995-ös To Bring You My Love albumon az énekesnő szinte lubickolt a megtalált szabadságban, na és persze lubickolt a stílusokban, hangulatokban is. Sokszínű, sőt direkt eklektikus, magabiztos lemez – azt mutatja, hogy Polly Jean Harvey szinte mindent tud, vagy legalábbis amit tud, azt egyszerre kisujjból és elegánsan. Baljós címadó nyitószám (To Bring You My Love), minden korábbinál keményebb és torzabb zakatolás (Meet Ze Monsta), billentyűsök és szekvenszerek beemelése (Working For The Man), akusztikus gitár és vonósok találkozása (C’Mon Billy), a demóhangulat folytatása (Teclo), a karrier egyik csúcspillanata (The Dancer), és így tovább. Az Automatic Dlamini-s mentoron, John Parish-en kívül teljesen új közreműködők voltak jelen a felvételeknél: a producer Flood többször is vissza is tér majd, akárcsak a Captain Beefheart-féle Magic Band billentyűs-basszusgitárosaként ismertté vált Eric Drew Feldman, vagy a Nick Cave jobbkezének számító Mick Harvey is (ő csak névrokon). E két új munkatárs fontos kapcsolatokat is hoz Polly Jean életébe: egyikük Captain Beefheart barátságát, másikuk Cave-vel való viharos románcát. A korong borítóján PJ Harvey preraffaelita Opheliaként áztatja magát, ihletet adva Nick Cave és Kylie Minogue ugyanezen év végéről származó duettjének klipjéhez (Where The Wild Roses Grow). Harvey vizuális megjelenése amúgy is sokat fejlődött eddigre, a korai évek kissé unott, kissé pimasz, hol Martens-bakancsos, hol hónaljszőrzetével kérkedő csaja után ekkoriban igazi femme fatale-ként mutatkozott a fotókon és a klipekben, eltúlzott sminkben és nagyvilági ruhákban koncertezett – és egyáltalán, színesebb lett a magáról sugárzott kép. Magukat a képeket (borítók, fotók, videók) amúgy szintén az Automatic Dlamini-s időknek köszönheti: a kilencvenes évek elejéről John Parish akkori barátnője, Maria Mochnacz lett első számú – sokáig kizárólagos – vizuális felelőse és vált kevés közeli barátainak egyikévé. A To Bring You My Love esszenciális és alighanem a leginkább emblematikus PJ Harvey-album, a szép pedig az, hogy később ennek a nívóját nem csak tartani tudta, de idővel még meg is fejelte.
 
A femme fatale azonban hamarosan már a saját végzete felé sodródott: Nick Cave a Murder Ballads (1996) című gyilkos balladákra épülő lemezén duettet énekelt Polly Jeannel a Henry Lee-ben, a végzetes kapcsolatról szóló szerzemény kettejük számára is rossz ómennek bizonyult. Szerelmi viszonyuk konkrétan a dalhoz készült klipforgatáson kezdődött, a videóban látható csók valójában is a köztük elcsattanó első szerelmi csók volt: „A videó készítése közben estünk szerelembe, vége lett a napnak és azt gondoltuk: Ó, várj csak – mi is történik most? Reveláció volt mindkettőnk számára.” A boldog hónapok alatt a rocktörténet legnagyobb álompárjának tűnhettek, de hamarosan érkezett a durva szakítás híre (több mint egy évtizednek kellett eltelnie, hogy mára egyaránt a szépre emlékezve, kedvesen, tisztelettel beszéljenek egymásról).

A rövid, intenzív kapcsolat mindkettejüket nagyon megviselte: Cave élete legszomorúbb albumán, az 1997-es The Boatman’s Callon zongorázta és énekelte ki bánatát, Harvey pedig az érzelmi teher súlya alatt egyszerűn kukába dobta a viharos szerelmet feldolgozó félkész lemezanyagot. Azért annak egy része, átgyúrt formában végül rákerült a következő PJ Harvey-korongra: az 1998-ban megjelent Is This Desire? azonban ahelyett, hogy az ő pályájának is a legszomorúbb albuma lett volna, inkább a legkibukottabb lemezeként jellemezhető. PJ Harvey félig-meddig megmutatja azt is, hogy merre indult volna tovább teljes gőzzel, ha nincs a szerelmi kitérőpálya, másrészt ez utóbbi terhét rakosgatja le egy-egy dalban. Ekkortól kezdve deklaráltan is mindig újat kíván nyújtani az újabb albumokkal, és valóban távolról kerüli az önismétlést. Az Is This Desire? ennek megfelelően kísérletező lemez, szokatlan struktúrákat feszeget és nagyon bátran érzelmes. Halk és zaklatott dalok váltják egymást rajta, a blues örökség sokszorosan megcsavartan, eredeti módon köszön vissza, az elektronika szerepe – főleg a ritmusokban – a korszak divatjával szinkronban felerősödik kissé. A zongorás The River a legszebb válasz Cave The Boatman’s Calljára, világosan kiderül belőle, hogy a lemez megírása és felvétele „szélsőségesen nehéz időszak” volt az énekesnő életében, ahogyan az is, hogy ez az affér alighanem még így is megérte, és persze az is, hogy Harvey miért tartotta a lemezt sokáig karrierje legjobbjának.
 
A 2000-ben kiadott Stories From The City, Stories From The Sea-n a „mindig más” jegyében újra kulcsszerepet kapott az utóbbi két lemezen egyre jobban hanyagolt gitár: azt is mondhatjuk, hogy hagyományos gitárlemez, ám ezúttal is új a pálya – Harvey a jórészt torzítatlan elektromos gitár érzelmi spektrumát térképezte fel, és messzire jutott. Az albumot Rob Ellisszel és Mick Harvey-val hármasban rögzítette (vendégként Thom Yorke billentyűzik néhány számban és énekel duettet a This Mess We’re Inben), és az Is This Desire? sötét bugyrai után a fényre kiért énekesnőt halljuk viszont: lényegében ez PJ Harvey poplemeze. Mint ilyen, karrierje egyik legsikeresebbje is: több mint egymillió példányban kelt el (ennél csak a To Bring You My Love volt kicsivel népszerűbb), és a legjobb brit albumnak járó Mercury-díjat is megkapta. Harvey a dalszerzés idején – miután az elmúlt évek érzelmi hullámvölgyéből kilábalva egy időre New Yorkba költözött – sosemvolt bulizós-kimaradós, kora huszonéves városi korszakát pótolta be immár harmincévesen. Az album nagyrészt ennek a lenyomata, és hogy a lemezcím második felére is jusson magyarázat, kisebb részben az igazi otthonához közeli tengerparton tett merengő séták ihlették (Polly a szüleitől nem túl távoli Yeovil vonzáskörzetében, a semmi közepén vette meg saját házát: „Nincsenek szomszédjaim. Amikor kinézek az ablakon, mezőkön kívül semmit sem látok.”). PJ Harvey-t a kritikusok már egész korán Patti Smith-hez kezdték hasonlítani, ő azonban lusta zsurnalizmust kiáltva még azt is elutasította, hogy az amerikai punkköltőnő hatással lett volna rá, sokáig nem is hallott tőle lemezt – bár a To Bring You My Love-on a Send His Love To Me már arról árulkodik, hogy addigra igen. Nos, a Stories From The City, Stories From The Sea idejére pedig már egészen biztosan: a két nyitószám (Big Exit, Good Fortune) konkrétan olyan, mintha tiszteletadás lenne Patti Smithnek – Patti Smith városába érkezve.
 
A siker nem részegítette meg Polly Jeant, sőt évekig csendben, visszahúzódva (részben vidéki izoláltságában, részben Los Angelesben) készítette következő albumát, a 2004-es Uh Huh Hert. Egyre magányosabban is, tegyük hozzá gyorsan, hiszen az előző lemez két segítőjéből itt már csak a dobos Ellis maradt meg, de ő is csak a végleges dobsávokat játszotta fel a multiinstrumentalista-dalszerző-énekesnő által 2002-2003 folyamán egyedül, saját négy- és nyolcsávosán rögzített – eredetileg dobgépes – felvételekhez. A tisztaságra, szépségre törekvő Stories… után az Uh Huh Her egy egy kócos, játékos, zabolázatlan album, és persze változatos is: vannak rajta egy perc körüli szösszenetek, a korai időket idéző rockszámok, billentyűs hangszerre, vagy épp ütősökre komponált nyugodt felvételek. A kiszakadó üvöltést, fojtott kiabálást és a jellegzetes PJ Harvey-féle érzéki éneket kezdetektől nagy magabiztossággal keresztező énekstílus erre az albumra már nemcsak a direkt szépségre törekvő dallamok kiéneklésével gazdagodott, de jelzésértékűen a magas falzett is megjelent, mely igazán majd a következő anyagot fogja uralni. Az Uh Huh Her általában a karrier legkevesebbre értékelt lemeze, pedig sokkal inkább a leginkább alulértékelt. Ez volt a kedvence Captain Beefheartnak is, akinek Harvey 1995-ös ismertségüktől fogva mindig a megjelenés előtt elküldte a lemezanyagait: „Mindig elmondta, hogy mit gondol róluk, ami egészen elképesztő dolog, majdhogynem túl sok is volt kezelnem ezt. Nagyon szerette az Uh Huh Hert, azt gondolta, az talán a legjobb lemezem. A Stories From The City, Stories From The Sea-hez viszont nem sok hozzáfűznivalója akadt.
 
A 2007 őszén megjelent rövidke White Chalk az új utak keresésében még a legnyitottabb rajongókat is meglepte, de persze a kellően nyitottakat azonnal meg is nyerte. A Harvey normál hangjához képest végig jóval magasabb regiszterben felénekelt album a kísértetiessége mögött lényegében egy csendes, szellős, zongorás lemez. Polly korábban csak elektromos billentyűs hangszereken, főleg olcsó szintetizátorokon játszott, adott színt a dalaihoz, az új lemez és persze az új hangszer felszabadító hatásának kedvéért azonban félig-meddig megtanult zongorázni, sőt a White Chalk dalait zongorán is komponálta és játszotta fel. „Alapvetően szinte csak arpeggiókat klimpíroztam, rosszul. De mindig is szerettem annak a hangját, amikor valaki rosszul játszik egy hangszeren.” Kísérteties, földöntúli módon szép dalokat eredményezett a szokatlan metódus. A címében a dorseti tengerpart mészkőszikláit megidéző album a haza, az angolság témáját is megpiszkálja, ugyanakkor a dalszövegek az énekesnőtől megszokott módon baljósak, sőt sokszor egészen törékenyek, a magány, a veszteség kérdéseivel vetnek számot. Ezúttal Parish és Feldman tért vissza az állandóan cserélődő közreműködők közül (valamint a sztárproducer Flood, illetve némi – minimális – dobjáték kedvéért egy új ütős, a Dirty Three-ből ismert Jim White), de a zene éteri, lebegő hatását erősítő kórusokon kívül a zongora mellett csak finom kiegészítésként szerepelnek extra hangszerek (például citera, hárfa és egyéb húros instrumentumok). Harvey rendkívül bátran hozott létre egy új univerzumot, és az életművében is egy új fejezetet nyitott ezzel a lemezzel, a szokatlan megoldások pedig még ennek a kivételes művészi karriernek is az egyik csúcsát eredményezték. Egyúttal meg is nyitották az utat a még határozottabb kreatív továbblépés felé.
 
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Előtte azonban még hű zenésztársával, John Parish-sel készített egy közös albumot, melyen Parish volt a zeneszerző és a fő hangszeres, Harvey pedig a szövegeket írta és felénekelte a dalokat. A 2009-ben megjelent A Woman A Man Walked By ráadásul nem is az első ilyen jellegű kiadvány, hiszen 13 évvel korábban már volt egy hasonló kollaborációjuk – igaz, e második közösen jegyzett album címlapján már nem John Parish, hanem PJ Harvey neve szerepel először. A 1996-as Dance Hall At Louse Point egy jórészt előre megírt és egy balettelőadáshoz készített Parish-anyag utólagos kiegészítése volt, Harvey számára meg leginkább szövegírási gyakorlat – és az is jelzésértékű, hogy ott nem a máskor szokásos PJ Harvey néven, hanem Polly Jean Harvey-ként szerepelt a borítón). A frissebb album már dalszerzés szempontjából is igazi kollaboratív munka eredménye, az előző lemez néhol egészen avantgárd irányvonalához képest pedig hagyományosabb rockszámok jellemzik, de így még nyilvánvalóbb, hogy Parish kompozíciói nem említhetők Harvey saját dalaival egy szinten.
 
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Polly Jean amúgy szívesen működik közre mások felvételein, főleg pályája első évtizedét jellemezte ebbéli tevékenység: énekelt, vokálozott kevéssé ismert, kultikus zenekaroknak (Grape, The Family Cat, Moonshake), Björkkel az 1994-es BRIT Awards gálán adta elő csajduettben a Satisfactiont, szerepelt Kurt Weill (September Songs), valamint Rainer Ptacek (The Inner Flame) előtt tisztelgő feldolgozáslemezen, dolgozott kísérletező zenészekkel (Pascal Comelade, Nick Bicât), sztárokkal (Nick Cave, Tricky), indie-rockerekkel (Sparklehorse, Giant Sand, Gordon Gano), meghatározó szerepet vállalt a Josh Homme-féle Desert Sessions 9&10 kiadványon és annak folyományaként felbukkant a Queens Of The Stone Age körébe tartozó Mark Lanegan 2004-es albumán is (Bubblegum). Külsős munkaként utoljára Marianne Faithfull Before The Poison című 2005-ös sztárszerzős/sztárközreműködős albumára írt és rögzített dalokat, illetve 2009-ben Ibsen Hedda Gablerének Broadway-előadásához komponált zenét. Filmekhez is adott exkluzív szerzeményeket (Batman Forever, Stella Does Tricks, The Crow: City Of Angels, The Passion Of Darkly Noon), sőt a kamera előtt is kipróbálta már magát: Hal Hartley 1998-as The Book Of Life-jában játszotta Mária Magdolna ezredfordulóra átigazított karakterét. Saját koncertvideója eddig kettő jelent meg: a Reeling With PJ Harvey (1993) a trió és a korai évek, az On Tour: Please Leave Quietly (2006) pedig a karrier áttekintése mellett a 2000-es évek első felének lenyomata. Összegző kiadványként még a John Peel emlékére válogatott – ritkaságokat is szép számmal tartalmazó – The Peel Sessions 1991-2004 című rádiófelvétel-gyűjteménye említhető. A befutása előtt Londonban rövid ideig képzőművészetet tanuló énekesnő persze zenei karrierje mellett a szülői örökséget is ápolja: szobrászként és festőként, grafikusként is aktív, kiállításokon, művészeti magazinokban szerepeltek alkotásai.
 
Legfrissebb albumának, a Let England Shake-nek a borítóján is egy saját grafikája látható, jelzésértékű határvonal ez, hiszen most először fordul elő, hogy nem egy róla készült fotó a címlap. Hogy a főhangszer ezúttal is új, azon már aligha lepődik meg bárki is, igaz a citerafélék családjába tartozó autoharp már korábban is megjelent az énekesnő lemezein, először az Uh Huh Her szépséges zárószámában (The Darker Days Of Me And Him), illetve a White Chalkon több dalban is, sőt Harvey annak az albumnak a turnéján kapott csak rá igazán. Mégpedig annyira, hogy a Let England Shake című nyolcadik sorlemezén a dalok többségét autoharpon komponálta. Az album igazi újdonságát mégsem ez jelenti, hanem a szövegvilága, a koncepciója. Az eddigi személyes, de legalábbis megszemélyesíthető szövegeket, a belül lejátszódó érzelmi állapotokat (melyek önéletrajzi jellegét PJ mindig kategorikusan cáfolja), a különféle karakterek mögé rejtőző előadót felváltotta egy nagy téma feldolgozása, mely távolról általánosan a háborút, közelebbről főképp az első világháborút, az afganisztáni és iraki háborút, és ehhez kapcsolódó motívumaiban a két évtizeddel ezelőtt Öböl-háborút jelenti. A White Chalk bátor művészi kinyílása és az évek alatt egyre tudatosabban dolgozó dalszerző Harvey egyre magasabb, egyre letisztultabb, ugyanakkor egyre teljesebb szintre jutása minden szempontból a karrier eddigi betetőzését eredményezte. Létezik az, hogy valaki a nyolcadik stúdiólemezével alkossa meg csúcsművét? Még az is könnyen lehet, hogy létezik. Nem túl gyakori eset, de a Let England Shake-kel kapcsolatban alighanem ez történt.
 
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A nemzetközi (de persze főleg a brit) kritikustársaságnak egyöntetűen a szövegektől és azok elképesztő dallamokkal párosított előadásától esett le az álla, és a recenziók mintegy mellékesen megemlítették, hogy ja, igen, a dalok, a zenei struktúrák és a hangszerelési megoldások is zseniálisak. Pedig ezek ennél sokkal többet érdemelnek! Talán az autoharp ritmizáló hatása miatt, de egészen különleges az album lüktetése. Talán az eddigi legjobb összeállítású csapat áll Harvey mögött, de egészen bravúros a hangszerelés (John Parish és Mick Harvey mindenféle hangszeren közreműködik, mindannyian vokáloznak is, Flood pedig negyedszer szerepel producerként – lényegében a To Bring You My Love kísérői társaságának magja állt össze újra, néhány dalban Jean-Marc Butty dobossal kiegészülve, aki szintén ott volt 1995-ös lemeznél). Talán a sok év dalszerzői tapasztalat miatt, de egészen szokatlanok és egyértelműek a dalszerkezetek: ritmusváltások helyett -törések szerepelnek, a refrének és versszakok közti átkötések hosszan elnyúlnak, sőt a versszakok nem egyszer refrénként is funkcionálnak. Harvey most először használta lemezen élete első hangszerét, a szaxofont (bámulatosan illik az összképbe!), többször robbannak be a fúvósok, harci trombitaszó hív csatába, az énekesnő világában szokatlan férfivokálok döngenek, kurd népdal kavarog, ötvenes évekbeli slágerek (The Four Lads: Istanbul, Eddie Cochran: Summertime Blues) motívumai értelmeződnek át, sőt helyet kapott egy elsőre teljesen idegenül ható reggae hangminta is (Niney The Observer 1970-es slágeréből, a Blood And Fire-ből). A White Chalk puritánsága után ez egy ünnepi díszbe öltöztetett album, egy grandiózus, részletgazdag, mégsem tolakodó építmény.
 
Az unalom veszélye nélkül lehet az egyes szerzeményeket önmagukban is ismételgetve hallgatni, a 12 számos, 40 perces album pedig a megszokott formulákat felrúgva, már az elejétől felemelő, a daloknak nincsen állandó karaktere, így például katarzissal is több helyütt képes szolgálni a lemez, a végére pedig egészen elvonatkoztat, eltávolít önmagától. Harvey két és fél éven keresztül dolgozott az anyagon, az első évben csak szövegeket ír hozzá, a témát kutatta. Harold Pinter és T.S. Eliot versei szolgáltak inspirációul, háborús memoárokat olvasott, veteránokkal készített interjúkat, és folyamatosan írta át, redukálta le a szöveget. A végeredmény távolról kerüli a protest songok bevett és egyediségre törekvő sémáit, bár konkrétan az afganisztáni háborúban való brit részvétel fordította fel az énekes-dalszerző gyomrát (költői, de igaz: egy olyan tévéműsorban adta elő először a címadó szerzeményt, ahol vendégként Gordon Brown akkori miniszterelnök is ott ült a stúdióban). A Let England Shake inkább látlelet a világ állapotáról, a nemzetközi konfliktusokról, a nemzeti önérzetről, összefoglalása a háborúk működésének, a benne részt vevők életének és a háborút követő béke értékének. Költői szintézise a háború érvényességének és értelmetlenségének, a szokásos PJ Harvey-modorban: jöjjön, aminek jönnie kell, rázkódj csak meg Anglia! (Hogy mennyire profetikus az album, azt még nem tudni, de a megjelenése után nem sokkal újabb aktualitást adott neki a líbiai brit szerepvállalás.)
 
Nyelvezetében sokszor archaikus a lemez, végig felsőfokú játékot játszik a szavakkal, és lecsupaszítva, mennyiségileg minimumra redukálva fejez ki határtalan tartalmat – mindvégig sokdimenziós. Az eddigi ihletett, érzelmes dalszövegeket itt most önmagukban is megálló költemények váltották („Mostanra értem el annak a képességét, hogy helyesen használjam a nyelvet. Hosszú, hosszú időbe telik megtalálni az egyensúlyt, amikor igazán súlyos témákról van szó. 41 éves vagyok, egész életemben dalokat írtam, minden egyes nap dolgozom azon, hogy jobban írjak.”). Harvey folyamatosan szerepet játszik a kiejtéssel is, és narrátorként vezet végig a dalokon, ehhez igazítja énekét. „A Nyugat álomba zuhant”, Anglia „táncos napjainak vége”, és a a hősnő így kiált: „Ti istenverte európaiak! Vigyetek vissza a szépséges Angolhonba, a szürkeségbe, az idők dohos mocskosságába!” A dicső hazának „nyomorék és árva gyermekek” a „dicső gyümölcsei.” A katona olyan dolgokat látott és tett, amiket el akar felejteni: „láttam katonákat összeesni, mint egy darab húst, láttam őket szétrobbanva és minden képzeletet felülmúlóan szétlőve, láttam karokat és lábakat himbálózni a fákon.” Leggyakrabban többes szám első személyben beszél: „ahogy előrenyomultunk, bele a napba, halál várt mindenre és mindenkire”, a helyszín (és az idő) képlékeny, lehet a Gallipoli-félsziget, vagy egy „160 hektárnyi használhatatlan partszakasz.” A háború pokla mindent megmételyez: „kakukkfű illatát hozza a szél, az arcomba égeti az emlékezést, a kegyetlen természet újra nyert.” Az In The Dark Places foglalja össze a legteljesebben a mondanivalót, három egyformán kezelt nézőpontban: „korán keltünk, megmostuk az arcunkat, kimentünk a harctérre, keresztet vetettünk, átkeltünk az átkozott hegyeken, megjártuk a poklot, néhányunk hazatért, néhányunk nem.” De hiába telnek az évek, „egyetlen férfi, és egyetlen nő sem fejtette meg ennek a világnak a titkait.” A refrén a legegyszerűbb és legkatartikusabb: „a fiatalembereink elrejtőztek hát puskáikkal, a mocsokban és a sötét zugokban.
 
PJ Harvey dalszerző-énekesnői előkelő pozíciója már legalább a Stories From The City, Stories From The Sea idején bebetonozódott (a Mercury Prize is ezt erősítette, és mindenféle női előadókat rangsoroló listán az élmezőnyben, ha nem épp az élen szerepel azóta is), de az utolsó két albumának művészi teljesítménye végképp a legnagyobb dalszerzők közé jogosítja, és egyúttal persze korának egyik legautentikusabb hangjává avatja. Biztosak lehetünk benne, hogy a jövőben is mindig bizsergető élmény marad a dalait hallgatni: „Azt hiszem, épp csak most kezdtem neki mindennek. Még annyi minden vár arra, hogy valaki elmondja, és még annyi zene van, amit el kell készítenem – olyan zene, amit sehol sem találok, ezért azt érzem, hogy nekem kell elkészítenem.”
 
PJ Harvey: Let England Shake (Island/Universal, 2011) 10/10
 
szöveg: Dömötör Endre
rajz: Szabó Sára 

www.pjharvey.net
 

egy 2011-es BBC-interjú zenei és grafikai illusztrációkkal:

PJ Harvey egy belga tévéműsorban énekli The Last Living Rose című dalát az istenverte európaiaknak:

https://recorder.blog.hu/2011/04/01/pj_harvey_profil
Máskülönben igen fájdalmas – PJ Harvey

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr422791668

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.