Julian Cope: The Jehovahcoat Demos

2011.03.29. 17:35, -recorder-

(Head Heritage, 2011)
 
A karrierjét még a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a liverpooli Teardrop Explodes poszt-punk popzenekar basszista-énekes frontembereként indító Julian Cope, a brit könnyűzene önjelölt druidája és reneszánsz embere ötvenes éveiben járva sem tűnik veszíteni hiperaktivitásából. Legutóbbi „valódi” sorlemeze, a 2008-as Black Sheep – egybehangzó vélemények szerint hosszú idők óta legjobban sikerült albuma – megjelenését követően sem pihent babérjain: a lemezen hallható kísérőzenészekkel alapított, stílszerűen Black Sheepre keresztelt zenekarral dupla CD-t adott ki (Kiss My Sweet Apocalypse), újra összetoborozta Brain Donor nevű ambient-garázs-metál power trióját egy erősen experimentál-art-rock irányba mozduló új album erejéig (Wasted Fuzz Excessive), és megjelentette archív ritkaságokat összegyűjtő sorozatának, a Floored Geniusnak a negyedik részét. Most pedig itt a legújabb Cope-kiadvány, ismét eddig ismeretlen archív felvételekkel, melyek ezúttal az Archdrude pályájának egyik legizgalmasabb időszakába, a Jehovahkill című 1992-es csúcslemezt és az Island kiadóval történő szakítását közvetlenül követő hónapokba kalauzolnak el minket.
 
A Jehovahkill (melyet az Island nemrégiben jelentetett meg újra dupla deluxe kiadásban, egy korabeli ritkaságokat és dobozban maradt felvételeket tartalmazó bónuszlemezzel kiegészítve), amellett, hogy Cope egyik (talán a) legzseniálisabb munkája, fontos mérföldkő is: az utolsó nagykiadós lemeze, ami lezárta a dalszerző-énekes szólópályájának első évtizedét és megmutatta azt is, mire számíthatunk a következőkben. Együtt van rajta minden, ami miatt szeretni lehet (és kell) Julian Cope-ot: popérzékenység kellő mértékű experimentalizmussal nyakon öntve, Syd Barrett (Pink Floyd) és Roky Erickson (13th Floor Elevators) pszichedéliája a NEU! motorik zakatolásával oldalba csapva, az addigra magát a kereszténység előtti pogány kultúra és vallás mellett teljes mértékben elkötelező Cope monoteizmus-, kapitalizmus- és demokrácia-ellenes dalszövegei, illetve ezekből óhatatlanul adódó öntörvényű kívülállása – ezek az összetevők ott vannak a többi lemezén is persze, de talán a Jehovahkillen sikerült legjobban eltalálni az arányokat. És nagyjából ugyanezek az összetevők dominálnak a Jehovahcoat Demos 15 dalában is, csakhogy jóval nagyobb hangsúllyal a kísérletezésen, egyben előrejelezve azt az irányt is, melybe Cope zenéje a következő években haladt.
 
Hogy miért és milyen körülmények között rúgta ki alig egy héttel a Jehovahkill megjelenését követően, négy kereskedelmileg – és a katasztrofális My Nation Underground kivételével kritikailag is – sikeres album után Cope-ot az Island (a Jehovahkill és az 1988-as My Nation Underground mellett az 1987-es Saint Julian és az 1991-es Peggy Suicide voltak még Island-kiadványok), az egy külön cikket érdemelne, legyen most elég annyi, hogy 1992 végén a brit popsajtó egy emberként fogott össze a rockdruida megmentéséért – a Melody Maker, az NME, és a Select magazin zokogva kérte olvasóit: ne hagyják elveszni Britannia egyik legnagyobb nemzeti kincsét! Nem mintha Cope különösebben elveszettnek érezte volna magát: sebtében saját kiadót hozott létre Magog néven (ez tekinthető Head Heritage nevű jelenlegi kiadója elődjének), 1992 végén már ott jelentette meg Rite című „groove-meditációs” lemezét (négy hosszú szám, amelyek kb. úgy hangzanak, mintha a Jehovahkill dalaiból kivonnánk az összes pop összetevőt, és csak a krautrock és pszichedelikus funk hatásokat hagynánk meg), és az 1993-as évben sem tétlenkedett – ahogy azt a most napvilágra került The Jehovahcoat Demos is tanusítja.
 
A cope-i hagyományokhoz hűen „fázisokra” (ezúttal háromra) bontott kollekció borítójáról az énekes alien alteregója, Sqwubbsy tekint ránk, háttérben a korábbi lemezborítóiról már ismerősnek ható rusztikus angol táj, a borítófüzetben részletek Cope korabeli jegyzeteiből és verseiből (köztük a Freak Out, Fuck Up, Crawl Back! című instant klasszikus), a CD-n magán pedig 65 percnyi zene, ami még 18 év után is úgy idézi meg a hetvenes évek analógszintis múltját, hogy közben valamiféle soha el nem érkező retrojövőbe mutat. A Boskawen-Un című nyitószámmal egyből a dolgok sűrűjében találjuk magunkat: a német kosmische hagyományok, főleg a korai Tangerine Dream bűvöletében fogant instrumentális darab erős felütés szolidan torzított szintikkel (úgy általában is sokkal hangsúlyosabb a dalokban a vízözön előtti szintetizátorok jelenléte, mint a korábbi lemezeken).
 
A túlsúlyban lévő szöveg nélküli darabok helyenként a Rite albumsorozat (Rite – 1992, Rite 2 – 1997, Rite Now – 2002, Rite Bastard – 2006) monumentális kraut-funk tripjeit idézik (például az iszonyatosan „grúvi” Time And Space vagy a 13 perces Tyrebagger), másutt már a Coil és a Spiritualized környékéről ismerős Thighpaulsandra társaságában felvett Queen Elizabeth-lemezek (Queen Elizabeth – 1994, Elizabeth Vagina – 1997) hosszú, meditatív, ambientes kísérleteit vetítik elő. Akad ezek mellett még néhány teljesen szétcsapott, primkó garázsgitáros szám, amelyek a 2000-es évek Brain Donor-lemezeiről sem lógnának ki.
 
Igen, ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, akik Julian Cope-ért elsősorban zseniális popdalai miatt rajonganak, azok valószínűleg csalódni fognak a Jehovahcoat Demos hallatán, a szó klasszikus értelmében vett Cope-popdalok ugyanis itt nem igazán akadnak, egyedül talán az 1989-es független kiadású Skellington album lo-fi minimalizmusát megidéző rövidke Headshopping nevezhető valamennyire annak. Ez a kollekció inkább azoknak a Cope-követőknek fog örömet szerezni, akik nem rettennek meg attól, ha egy szám tovább tart tíz percnél és nincsen benne refrén. Azon azért érdemes (bár teljesen fölösleges) elgondolkodni, hogy ha az Island nem rúgja ki Cope-ot 1992 őszén, vajon ezek a számok képezték-e volna a Jehovahkill folytatásának alapját – ha igen, akkor az a soha el nem készült lemez éppen olyan radikális váltás lett volna, amilyet a Jehovahkill dalai jelentettek elődje, a Peggy Suicide csinosan lekerekített, átgondolt koncept-pszich-popjához képest.
 
Mindenesetre nem így történt: Cope végül az Echo nevű független kiadóhoz szerződött, és a kilencvenes évek közepén ott adott ki három korrekt albumot (Autogeddon – 1994, 20 Mothers – 1995, Interpreter – 1996), majd az évtized második felében két lexikonvastagságú könyv (a brit, illetve az európai pogány megalit-emlékeket tudományos részletességgel tárgyaló The Modern Antiquarian és The Megalithic European) megírására fordította minden energiáját – a zene hosszú ideig másodlagos szerephez jutott életében, végül csak a nullanullás évtized közepén tért vissza úgy igazából, egyre erősebb új lemezekkel. Hogy a Black Sheep után merre tovább, az még a jövő zenéje, de ami igaz volt már 1992-ben is, azt a Jehovahcoat Demos újra megerősíti: Julian Cope a brit popzene nemzeti kincse, az egyik legnagyobb. Szeretni kell.
 
9/10
 
Deimanik László
 
http://www.headheritage.co.uk
 

a Teardrop Explodes legnagyobb slágerének, a brit Top 10-be is bejutó Rewardnak az élő előadása egy 1980-as tévéfellépésen:

a Top Of The Pops műsor történetének egyik legbizarrabb produkciója, Julian Cope és az 1994-es Autogeddon album I Gotta Walk című dalának előadása:

Julian Cope a Black Sheep nyája élén (háttérben a nagyfejű Sqwubbsy) 2008 őszén, az I Wanna Know What's In It For Me című friss dal akusztikus előadásával:

https://recorder.blog.hu/2011/03/29/julian_cope_the_jehovahcoat_demos
Julian Cope: The Jehovahcoat Demos

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr232782382

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.