Ben Folds & Nick Hornby: Lonely Avenue

2011.03.04. 13:33, -recorder-

(Nonesuch/Warner, 2010)
 
A Ben Folds Five nevű zongora-basszusgitár-dob felállású trió fejeként megismert szemüveges amerikai dalszerző-előadó, az ezredfordulón szólópályára tért Ben Folds 2011. március 5-én este a bécsi Múzeumnegyed egyik termében (Museumsquartier Halle E+G) mutatja be Lonely Avenue című aktuális albumát. Mindenképp érdemes megnézni produkcióját, bár azt kicsit sajnálhatjuk, hogy a lemez másik szerzője nem lesz ott vele a színpadon – Folds a legutóbbi albumára ugyanis a brit írót, Nick Hornbyt szerződtette szövegírónak! A Fociláz és a Pop, csajok, satöbbi című könyvek szerzője (mellesleg egykori zenekritikus) most először mutatkozott be popalkotóként, tehát nincs is szó másról, mint hogy akasztják a hóhért.
 
Az 1966-os születésű Ben Folds készített már jó pár kellemes/emlékezetes poplemezt: a még triójával kiadott Whatever And Ever Amen a kilencvenes évek egyik alapvetése, az 1999-es The Unauthorized Biography Of Reinhold Messner album pedig már a címe miatt is megérdemel egy jó kis hátbaveregetést. A szólómunkák közül leginkább a 2001-es Rockin’ The Suburbs albumot érdemes megemlíteni, de a 2005-ös Songs For Silverman és a 2008-as Way To Normal is bőven tartalmazott értékelhető pillanatokat. Meg kell továbbá említenünk William Shatner 2004-es Has Been albumát is, melyen a zenéket nagyrészt Ben Folds komponálta és hangszerelte a veterán színész szövegeihez – illetve egy szám esetében már épp egy Hornby-szöveghez! Az 1957-es születésű Nick Hornbyt nyilván a Pop, csajok, satöbbi kapcsán ismerik a legtöbben, és azt képzelik, hogy az író a Championship Vinyl nevű lemezboltban lebzselő három eladó – a csendes Dick, a nagypofájú Barry és a nihil Rob – keveréke. Hornby többi könyvében is előbukkan a pop – van, ahol mérsékeltebben (Fociláz, Hosszú út lefelé, Hogyan legyünk jók?), van, ahol erőteljesebben (Egy fiúról, A Meztelen Juliet). A 31 dal című popzenei jegyzetgyűjteménye kapcsán pár éve azt nyilatkozta, hogy szerinte a szöveg másodlagos a zenéhez képest, és most 53 éves korában úgy döntött, hogy ebbe a műfajba is belevág egy teljes lemez erejéig.
 
A dolognak az az érdekessége, hogy Folds sosem szorult szövegíróra, viszont most élvezte, hogy némi teher lekerült a válláról, és csak a zenével kell foglalkoznia. Az tény, hogy ironikus világlátása meglehetősen közeli Hornbyéhoz, és ezért is sikerült jól együttműködniük, de érdekes módon kettejük közül a popalkotóként most debütáló író nyújt emlékezetesebb teljesítményt. A múltját nehezen megtagadva dalszövegei elsősorban amolyan elbeszélő költemények – szinte mindegyik dalban valamilyen történetet mesél el, és jó szokása szerint elsősorban az emberi párkapcsolatokat boncolgatja. Az albumot nyitó A Working Day-ben beszól a blogoszférának és a szobarockereknek, a Picture Window-t egy beteg ember szemszögéből tárja elénk („Tudod mi a remény? A remény egy rohadék, a remény egy hazug, egy csaló, aki jól megszívat!”), a Levi Johnston’s Bluesban meg közli velünk, hogyan lett nagymama az USA talán legnépszerűtlenebb politikusából, Sarah Palinből. A Claire’s Ninth-ot egy ki nem adott írása inspirálta egy olyan kislányról, akit a kilencedik születésnapján az elvált szülei együtt visznek el ünnepelni, de abból semmi jó nem sül ki („Jövőre majd azt mondja nekik, hogy nem kér mást, csak világbékét”), a Password című dalban egy gyámoltalan hódoló a plátói szerelmének Facebook-oldalán nézegeti az adatokat kedvenc színészekről, zenekarokról („Asszem, a középső nevem az, hogy B.A.L.E.K., és ma jöttem a falvédőről”), a Saskia Hamilton egy létező költőnőért rajong (de igazából csak a nevéért), a Belinda pedig egy nosztalgiázó one-hit-wonder zenész siránkozását meséli el, aki már nagyon megbánta, hogy egyetlen slágerének múzsáját lecserélte egy nagymellű, fiatalabb csajra.

A mélypontoktól (Your Dogs, Practical Amanda) sem mentes album két legemlékezetesebb darabja a lendületes, szomorú, de mégis slágeres From Above és az album címét is inspiráló Doc Pomus (a Lonely Avenue című Ray Charles-dal szerzőjéről, az 1991-ben elhunyt Doc Pomusról azt kell tudni, hogy – főleg Marc Shuman szerzőtársaként – rengeteg régi, másnak írt slágerért felel, olyanokért, mint például a Viva Las Vegas, a Save The Last For Dance For Me vagy a Sweets For My Sweet). Mindent összevéve a Lonely Avenue album kellemes hallgatnivaló, és ez főleg Hornby érdeme, bár érdekes lenne megtudni, hogy mit gondolnának a lemezről a Championship Vinyl eladói. Dick valószínűleg zavartan hümmögne, Barry önkívületi állapotban üvöltözne, Rob meg magasról tenne az egészre.
 
7/10
 
Nagy István

http://benfolds.com/
http://www.penguin.co.uk/static/cs/uk/0/minisites/nickhornby/

az album iTunes-kiadásán szereplő Things You Think című bónuszdal, melynek egyik különlegessége, hogy maga Nick Hornby is megszólal benne (a másik különlegesség a Pomplamoose nevű indie duó közreműködése)  

Ben Folds és Nick Hornby a közös albumukról beszélnek:

a From Above című Folds/Hornby-szerzemény animációs videója:

az Army című bravúrdarab a Ben Folds Five trió utolsó albumáról, 1999-ből:

és bizony a 2002-es MTV Movie Awards gálán Jack Black és Sarah Michelle Gellar által előadott mini-musical zenéjét is Ben Folds szerezte:

 

https://recorder.blog.hu/2011/03/04/ben_folds_amp_nick_hornby_lonely_avenue
Ben Folds & Nick Hornby: Lonely Avenue

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr92709848

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása