Találkozunk a bíróságon! – 5.rész: Joyce kontra Morrissey és társa

2011.02.04. 18:52, -recorder-

A szórakoztatóiparban rengeteg a pénz, márpedig ahol sok a pénz a reflektorfényben, ott sokat pereskednek is érte – és miért pont a könnyűzene lenne ez alól kivétel? Plágiumperek, zsarnok kiadók és szabadulni kívánó művészek, feldühödött szülők a sátáni rockzene ellen, marakodás jogdíjakon és százalékokon, vagy lemezipari kapcsolatokkal megbolondított szokványos jogi esetek – lássuk csak a leghírhedtebbeket! Hetente jelentkező sorozatunkban George Harrison kacifántos plágiumpere, Marvin Gaye viharos válása az öngyilkos Judas Priest-rajongók esete és George Michael függetlenségi háborúja után következzék a Smiths együttes tagjainak marakodása a jogdíjak fölött.
 
 
A manchesteri Smithst nyilván nem kell bemutatni a Recorder olvasóinak: Morrissey-ék a nyolcvanas évek egyik legfontosabb zenekaraként stílust adtak az indie-nek, megnyitották az utat a mainstream siker felé olyan további együtteseknek, mint a Stone Roses vagy az Oasis (hogy csak két manchesteri példát mondjunk), és máig citálja a nevüket egy rakás előadó. 1987-es feloszlásuk óta nem is tudta senki hiánytalanul betölteni az általuk hagyott űrt, pedig jelentkezők akadtak elegen. Legendájuk egyre csak nő az évek során, és azt már lerombolni sem tudják, mert a négy tag sosem fog újra együtt zenélni. Korábban sem volt sok esély erre, de 1996-tól ez már halálbiztos. Lezajlott ugyanis egy per a tagok között, amely végérvényesen megölte a zenekart.
 
A Smiths kreatív magja a szövegíró-énekes Morrissey és a zeneszerző-gitáros Johnny Marr volt: „a manchesteri Leiber-Stoller” – ahogy dalszerzői képességeik alapján nevezték is őket. 1982-ben ők alapították a zenekart, hozzájuk csatlakozott Andy Rourke basszusgitáros és Mike Joyce dobos – és következett öt termékeny év. A feloszlás után Marr a Pretenderstől a Matt Johnson vezette The The-n át a New Order-frontember Bernard Sumnerrel alakíltott Electronicig számtalan zenekarban megfordult (a 2010-es Szigeten például a Cribs tagjaként láthattuk), de az évek során dolgozott a Pet Shop Boysszal, Bryan Ferryvel, Beckkel meg az Oasisszal is, többek között. Ami Morrissey-t illeti, ő sikeres szólókarrierbe kezdett. 1988. decemberi legelső szólókoncertjén Mike Joyce és Andy Rourke játszott a kísérőzenekarában, de The Last Of The Famous International Playboys és Interesting Drug című kislemezeinek dalait is az egykori Smiths-ritmusszekcióval vette fel azokban a hónapokban. Hamarosan azonban eltűnt mellőle mindkét zenészkolléga. Mike Joyce ugyanis, jókora késéssel, rájött valamire.
 
A Smiths-lemezek a feloszlás után is jól fogyogattak. A dalszerzői jogdíjakon értelemszerűen a Morrissey-Marr páros osztozott, míg az előadóművészi jogdíj (royalty) és egyéb zenekari profit (merchandise bevételek, stb.) meg egyenlő arányban oszlott meg a négy tag között – legalábbis Joyce-ék így hitték! Történt aztán egyszer, hogy a dobos jelzáloghitelt akart felvenni, és a banki procedúrához igazolni kellett jövedelmét is. Könyvelőjétől azonban azt tudta meg, hogy neki – és Rourke-nak – a royaltyból és egyéb zenekari jogdíjakból nem 25, hanem csak 10 % jár (tehát Morrissey meg Marr összesen 80%-ot tesz zsebre, a szerzői jogdíjak mellé). Joyce szólt Rourke-nak, beszéltek pár ügyvéddel és pénzügyi szakemberrel, aztán elkezdtek perrel fenyegetőzni. A komoly pénzügyi zavarban lévő, heroinfüggőséggel küszködő Rourke-kal Morrissey-ék meg tudtak egyezni peren kívül: 82.000 fontért lemondott minden további igényéről. Joyce viszont úgy döntött, nem elégszik meg ennyivel, ragaszkodik a neki visszamenőlegesen is járó 25 %-hoz, végigviszi a pert. Neki lett igaza.
 
Az 1989 végén benyújtott keresetből az előkészületi szakasz után végül 1996 decemberében lett tárgyalás, a londoni High Court volt az illetékes bíróság. Az eljárás során fény derült a Smiths üzleti titkaira. A zenekar pénzügyeit Morrissey kezelte, a bevételek kezelése és a profit szétosztása a Smithdom Limited nevű társaságon keresztül történt, a dalszerzői jogdíjakon felüli pénz 40-40 % és 10-10 % arányban oszlott meg a Morrissey-Marr és Rourke-Joyce páros között. Joyce ügyvédje a személyegyesítő, polgári jogi társaságokra vonatkozó 1890-es Partneship Act szövegére hivatkozott, amely alapján ügyfele egyenlő társ volt a zenekarban, ezért a haszonból is egyenlő rész, (25 %) járt volna neki, tekintettel arra, hogy nem volt a felek között ettől eltérő szóbeli vagy írásbeli megállapodás.
 
Morrissey-éknek elsősorban azt kellett volna bizonyítani, hogy a ritmusszekció tagjai tudtak arról, hogy nem egyenlő arányban részesednek a profitból, sőt ezt el is fogadták. Az alperesek érdemi védekezése egyrészről az volt, hogy Joyce és Rourke sosem volt egyenlő partner a Smithsben. A zenekart Marr dalai, Morrisssey szövegei és excentrikus imázsa tették sikeressé. Az énekes egyszerű sessionzenészként jellemezte egykori kollégáit, „egy fűnyíró bármikor kicserélhető alkatrészeihez” hasonlította őket. A gitáros sem gondolta másképp: Marr szerint a Smiths csak ő volt és Morrissey. A másik kettőnek csak el kellett játszani a dalokat a stúdióban vagy koncerten, aztán számukra vége is volt a műszaknak, nem ők szenvedtek a lemezcéggel, menedzserekkel, újságírókkal. Morrissey a tárgyaláson még Johnny Rogan zenekari biográfiáját (Morrissey & Marr: The Severed Alliance – The Definitive Story Of The Smiths) is felmutatta: „Nézzék csak meg, melyik két név van a borítón? Morrissey és Marr, nem Rourke és Joyce.” Amikor Joyce-ék ügyvédje a keresztkérdések során azt szegezte az énekesnek, szerinte jó üzletet kötöttek-e Joyce-ék ezzel a 10-10 százalékkal, Morrissey így válaszolt: „Még ezzel is szerencsések voltak. Más énekessel a helyi bevásárlóközpontnál messzebb nem jutottak volna.
 
Joyce ragaszkodott ahhoz az állásponthoz, hogy sosem írt alá olyan szerződést, ahol lemondott volna az őt megillető százalékról, nem tudott róla, hogy Morrissey-ék így osztják a pénzt, így bele sem egyezhetett. A tanúként meghallgatott Rourke szintén azt vallotta, nem volt tudomása arról, hogy ők kevesebbet kapnak, mint a Marrék, a zenekar vezérei ezt elfelejtették közölni velük.

(Johnny Marr, Morrissey, Mike Joyce és Andy Rourke az 1996-os tárgyalás idején)

Az alperesi oldal főleg tanúvallomásokkal próbálta bizonyítani ennek ellenkezőjét. Marr például azt állította, 1984 januárjában együtt tévéztek Joyce-szal a lakásában, amikor a dobos arról beszélt neki, nem lehetne-e emelni ezen a 10 %-on. Morrissey arra emlékezett, két évvel később egy London-Manchester autóút során Joyce a kocsiban kérdezgette, hogy kaphatna-e ő is 25 %-ot – még azt is felajánlotta, cserébe ellátja a menedzseri teendőket. Állításuk szerint tehát Joyce régóta tisztában volt azzal, mennyit kap, ez nem csak a feloszlás után derült ki. 1986 nyarán a zenekar könyvelő cége Joyce-nak is küldött levelet az 1984 áprilisáig keletkezett bevételek elszámolásáról, amelyből világosan kiderült, hogy csak 10 %-ot kap. Ez ellen azonban nem tiltakozott, nem lépett ki az együttesből, hallgatását beleegyezésnek lehetett tekinteni.
 
Joyce azzal védekezett, hogy nem olvasta el figyelmesen a könyvelői levelet, csak átnézte, de mivel nem ért a számvitelhez, nem tudta rendesen értelmezni azt. A bíróság elfogadta ezt, de az is sokat nyomott a latban, hogy a keresztkérdések során kiderült: Morrissey és Marr sem tudta segítség nélkül értelmezni a levél tartalmát! Az alperesek egyéb bizonyítékai sem álltak meg. A bíró szerint Joyce és Rourke egyenlő partnerek voltak a társaságban, még akkor is, ha effektíve kevesebb munkával járultak hozzá a zenekar működéséhez. A már említett Partneship Act alapján pedig egyenlő arányban kellett volna részesedniük a bevételből. Morrissey és Marr nem tudta hitelt érdemlő módon (pl. a felek által aláírt megállapodással, szerződéssel) bizonyítani, hogy a másik két tag valaha is elfogadta volna a bevétel törvénytől eltérő módon számított megosztását. Morrissey és Marr ezt az egészet kizárólag maguk között döntötték el, Rourke és Joyce ebbe hivatalosan soha bele nem egyezett. Joyce hallgatását sem lehet beleegyezésnek tekinteni, mert nem bizonyított tény, hogy az alperesek felhívták volna figyelmét a tényre, mondjuk egy hivatalos levél formájában.
 
A hétnapos tárgyalás után John Weeks bíró 1.250.000 fontot ítélt meg Joyce-nak, valamint a szerzői jogdíjon kívüli jövőbeni bevételekből 25 %-ot – és persze a vesztes feleknek kellett állniuk a perköltségeket is. Az ítélethirdetésre Morrissey már el sem ment, csak az ügyvédeit küldte, így azt is csak tőlük – meg a másnapi újságokból – tudta meg, hogy a bíró az ítélet indokolásában „fondorlatos és megbízhatatlan” személyként jellemezte őt. Marr beletörődött a verdiktbe, Morrissey fellebbezett – sikertelenül.
 
De mint tudjuk, Morrissey nem az a mindenbe könnyen belenyugvó típus. A halálosan megsértődött énekes hamarosan elhagyta Nagy-Britanniát, és Los Angelesbe költözött. A per miatti rossz publicitásra hivatkozott, de nyilván az is szerepet játszott, hogy Joyce így nehezebben tudja behajtani rajta a megítélt összeget. Marr 1997-ben kifizetett 215.000 fontot Joyce-nak, majd 2001-ben további 260.000-et, plusz a perköltségek rá eső részét. Információk szerint Morrissey magától eddig 215.000 fontot rótt le, a további – immár késedelmi kamatokkal növelt – összeg után egyelőre csak fut Joyce.
 
A Mojo magazin egy 2004-es interjújában Morrissey azt nyilatkozta, akármikor lép fel Nagy-Britanniában, Joyce végrehajtást kér a koncertbevételeire. 2005-ben a true-to-you.net rajongói oldalon megjelent közleményében meg olyanokat állított, hogy bírósági meghagyás alapján Joyce kapja a követelt összeg erejéig a Warner Musictól a 2001 óta eladott Smiths-CD-k után a jogdíjat (megfosztva ezzel például Andy Rourke-ot is a neki járó 10 %-tól), ráadásul végrehajtás alá akarja vonni az énekes nővérének és az anyjának ingatlanát is, mivel szerinte Morrissey minden vagyonát kimenekítette az USA-ba. A 2002-es Importance Of Being Morrissey dokumentumfilmben a címszereplő azon véleményének adott hangot, hogy a „legeslegrosszabbakat” kívánja Joyce-nak élete végéig.
 
Azért Joyce sem tétlenkedik, öt éve például ritka, kiadatlan Smiths-felvételeket, -daltöredékeket és -demókat kezdett árulgatni az eBay-en, arra hivatkozva, hogy nincs pénze, mert Morrissey nem fizeti ki. 2006-ban Andy Rourke jótékonysági koncertet szervezett Manchesterben a rákos betegek megsegítésére Manchester v Cancer címen, és mivel Johnny Marr is fellépett, Mike Joyce-ot inkább nem hívta meg. 2009-ben meg egy interjúban elmesélte, hogy 1986-ban Morrissey egyszer már kirúgta a zenekarból, és mindezt ő úgy tudta meg, hogy talált a kocsija szélvédőjén egy képeslapot a következő szöveggel: „Andy, kiléptél a Smithsből. Viszlát, sok szerencsét! Morrissey”. Az énekes ezeket a vádakat később tagadta egy másik közleményben.
 
Morrissey-nek persze Weeks bíróról is meg van a véleménye, a már említett Mojo-interjúban az is elhangzik, hogy „Nyilvánvaló, hogy ez a bíró azért büntetett, mert mondtam korábban pár csúnya dolgot Thatcherről, a királynőről, meg a rókavadászatról. Nyilván ezek külön kartont vezetnek az olyan emberekről, mint én. Csak át kell olvasni a periratokat: nyilvánvaló, hogy ennek a Morrissey figurának el kellett buknia. Nem furcsa, hogy az egész per csak rólam szólt? Nem Morrissey-ről és Marr-ról, hanem csak Morrissey-ről, illetve csak Morrissey elpusztításáról. Minimális intelligenciával bárki beláthatja, ki volt itt az áldozat.
 
1994-ben még nem volt meg a tárgyalás, de az énekes The More You Ignore Me, The Closer I Get című slágerében már szerepelt egy olyan sor, hogy „vigyázz, több neheztelés van bennem, mint a magányos főbírókban!” Az 1997-es Maladjusted album Sorrow Will Come In The End című dalában viszont már a perrel kapcsolatos minden gyűlöletét ráereszti Joyce-ra. Eléggé bizarr egy szerzemény, mániákusan vinnyognak a vonósok és a klarinét, csattog a bírói kalapács, miközben Morrissey „legalizált lopásról” és „hazug jogászokról” kántál, ellenségének pedig azt üzeni: „esküdöztél, sipákoltál, és azt hiszed, nyertél, de a végén utolér majd a bánat, … áldom a napot, ami elhozza számodra a szenvedést ... aki torkokat vág el, annak sok szabadideje van, egyszer elkaplak, ne hunyd le a szemed, sose hunyd le a szemed!” Akkori lemezcége, az Island Records le is hagyta a dalt a nagy-britanniai kiadásról, elkerülendő egy újabb bírósági ügyet. Mike Joyce csak annyit jegyzett meg: „Szerintem vicces. Azért jobban be lennék szarva, ha mondjuk a Motörheadből Lemmy üzengetne így nekem.
 
Fábián Titusz

http://www.itsmorrisseysworld.com
http://www.passionsjustlikemine.com
http://true-to-you.net

a Smiths első klipje, a This Charming Man 1983-ból:

a Smiths élőben, egyik legjobb számával, a Handsome Devillel, szintén 1983-ból:

az 1994-es The More You Ignore Me, The Closer I Get című Morrissey-sláger klipje:

Morrissey másik Joyce-nak címzett dala, a Sorrow Will Come In The End, 1997-ből:

 

https://recorder.blog.hu/2011/02/04/talalkozunk_a_birosagon_5_resz
Találkozunk a bíróságon! – 5.rész: Joyce kontra Morrissey és társa

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr502639156

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása