„Egy másik helyen lyukadok ki”– Caribou-interjú

2010.12.22. 16:02, -recorder-

Az 1978-as születésű Daniel Victor Snaith már kerek egy évtizede jelentet meg lemezeket, eleinte Manitobaként tűnt fel, majd 2004-ben – hogy elkerülje a Dictators punkzenekar énekese, Dick Manitoba által kilátásba helyezett pert – a Caribou névre váltott. A matematikus képzettségű zenész időközben Kanadából az Egyesült Királyságba települt át, ahogy a zenei hangulatokat és stílusokat is rendszeresen cserélgette egymást követő albumain. Swim című ötödik sorlemezével a 2010 legjobb albumai listák egyik leggyakrabban feltűnő favoritja lett (a Recorder évértékelő összeállításában is előkelő helyet ért el), ráadásul most decemberben végre Magyarországra is eljutott, és a Gödör Klub színpadán megmutatta, hogy elektronikus alapú stúdiózenéjét élőben három kísérője – a gitáron és szintetizátoron játszó Ryan Smith, a basszista-vokalista John Schmersal és a dobos Brad Weber – segítségével még izgalmasabb hipnotikus-organikus dance-rock hibriddé képes átváltoztatni. A multiinstrumentalista-énekessel a fellépés előtt ültünk le egy gyors beszélgetésre.

 

- Matematikus családban születtél, apád és a nővéred is jeles matematikus. Zenészek voltak-e a családban?

- Ők egyben amatőr zenészek is, mindannyian! Apám klasszikus gitáron és hegedűn játszik, meg tangóharmonikán. A nővérem hegedűn és zongorán tanult játszani, így engem is bátorítottak gyermekkoromban, hogy kezdjek zongorázni. De hangsúlyoznám, hogy ők amatőr zenészek.

- Klasszikus képzést kaptál?

- Igen, végigcsináltam a klasszikus fokozatokat, és még dzsesszzongorát is tanultam.

- Matematikus vagy és zenész. Amikor zenét írsz, az agy vagy a szív a meghatározó nálad? Az intellektus vagy az intuíció?

- Határozottan az intuíció oldala dominál nálam. Ez vagyok én, valahogy épp ez a lényege az egésznek. De azt hiszem, minden együtt működik. A zene mindig a kettő keveréke, főleg ha producere is vagy a zenéidnek, mert az mindig megkövetel bizonyos technikai dolgokat is. De az egésznek a lényege az intuitív, érzelmi oldal.

- Az, hogy matematikus vagy, segít bármilyen szempontból a komponálásban? Jól jön a zenei struktúrák felépítésénél például?

- Nem hiszem. Vagyis hogy nehéz nekem erre a kérdésre válaszolni, mert a matematika annyira beleivódott a személyiségembe, annyira része, hogy nehéz számomra elképzelni, hogy lehetnék bármilyen szempontból is másmilyen. De nem tűnik úgy számomra, mintha segítene.

- Az új albumod, a Swim nagy elismerést aratott, vannak listák, ahol egyenesen az év lemezének választották. Te is úgy érzed, hogy mostanra – tíz évnyi karrier után – futottál be igazán?

- Nagyon vicces, hogy már tíz éve jelentetek meg zenéket... Vagyis hogy nagyon , hogy már tíz éve csinálhatom ezt. Mindig úgy tűnt, hogy folyamatosan épül a dolog, halad a karrierem. És még mindig tart, mikor pedig az is simán elképzelhető lett volna, hogy tíz év alatt már rég vége is az egésznek, vagy mit tudom én. Szóval ez jó érzés. Úgy néz ki, most tényleg beindultak a dolgok... De jó, hogy ez fokozatosan történt, és nem úgy, mintha a semmiből ugrottam volna rögtön a mostani szintre.

- Menjünk végig a diszkográfiádon, lemezről lemezre, és mindegyikről mondj néhány mondatot! Az első albumod a Start Breaking My Heart volt 2001-ben. Arról mi jut eszedbe így visszatekintve?

- Nem is igazán a zenéről beszélnék, inkább arról az időszakról, amikor csináltam. Egy egyetemi kollégiumban, egy igazán borzalmas számítógéppel próbáltam összerakni azt az albumot az egyik szobában, miközben a másik szobában a lakótársaim LSD-ztek és Super Nintendóval – vagy mit tudom én mivel – játszottak. Hát ez volt a háttere annak a lemeznek (nevet).

- A második az Up In Flames album, 2003-ból.

- Azt albumot olyan nagyszabásúnak, monumentális hangzásúnak akartam, amilyen csak lehetett. Abban az időben rengeteg olyan zene volt, ami „kicsinek” hangzott, mintha egy hálószobában vették volna fel. Oké, én is egy hálószobában csináltam a lemezem, de azt akartam hogy a lehető legmonumentálisabb hangzású legyen, amilyen csak tud lenni.

- Azután jött a 2005-ös The Milk Of Human Kindness, amit már nem Manitoba, hanem már Caribou név alatt adtál ki. Az eléggé krautrockos hangzású.

- Igen, az. De egyben nagyon kevert hangzású album is, azt hiszem. Abban az értelemben kevert, hogy az egyik dal teljesen különbözik az utána következőtől. Ezt nagyon szeretem abban a lemezben, emiatt lett olyan fura album. Ráadásul rögtön a névváltoztatás után jött ki: ez volt az az időszak, amikor a leginkább elszánt voltam, hogy csak azért is folytatom a zenélést! Nagyon lelkesen álltam hozzá a zenekészítéshez. Ráadásul ez pont az az időszak volt, amikor a PhD-met is megszereztem. Szóval egyszerre két dolgot csináltam párhuzamosan.

- Aztán jött az Andorra album 2007-ben. Azzal a lemezzel már több fontos díjat is nyertél.

- Az Andorra lényegében ugyanazon a helyen készült, mint a mostani album, és az életem is lényegében már ugyanolyan volt, mint most. Az a lemez számomra arról szólt, hogy megpróbáltam igazából zenét írni, mármint hogy komponálni, nem csak loopokat csinálni. A komponálásról, a hangszerelésről és hasonlókról szólt.

- A legújabb lemezed, a 2010-es Swim hogyan illeszkedik az eddigiek sorába, az eddigi fejlődésbe?

- Nem vagyok benne biztos, hogy bármelyik lemezem beilleszkedik a sorba. De ez jól van így. Nem tudom, hogyan illeszkednek egymáshoz. De ez megfelel nekem, illik hozzám. Mindig keresgélek valahol és aztán egy másik helyen lyukadok ki.

- A Swim készítésénél mi volt a kiindulópontod?

- Azt hiszem, az volt az elgondolás, ami magával ragadott, hogy amolyan cseppfolyós hangzású zenét akartam alkotni. Megragadni a dinamikáját annak, ahogy az egyik helyről a másikba folyik át a zene.

- A zenéidre gyakran jellemző az álomszerű atmoszféra. Szoktál zenével, zenéről álmodni? Vagy az álmaidat felhasználni a zeneszerzési folyamatban?

- Nem is szoktam emlékezni azt álmaimra. Jó lenne, ha emlékeznék rájuk, de soha nem maradnak meg bennem. Elég jó alvó vagyok.

- Elég nagyok a stílusváltások az albumok közt. Egyszer krautrockos lemezt csinálsz, aztán meg hatvanas éveket idéző dalokat, most meg minimalista elektronikus lemezt... Ezt mennyire döntötted el előre?

- Azt hiszem, én csak rövid ideig tudom koncentrálni a figyelmemet. Ha úgy érezem, hogy megint ugyanazt csinálom, annak nem igazán látom értelmét. Mindig valami mást akarok. A figyelmem nagyon könnyen elterelődik másfelé.

- Szóval nem agyalsz túl sokat?

- Nem, nem, egyáltalán nem. Csak megyek az után, ami izgalmasnak tűnik.

- Mit gondolsz, melyik volt eddig az a pillanat, amikor a legközelebb jutottál egy igazi popdal megírásához?

-Bizonyos szempontból, azt hiszem, a Melody Day inkább popdal, mint az Odessa (az előbbi a 2007-es Andorra album nyitó kislemezdala volt, az utóbbi pedig az aktuális Swim album nyitó klipdala – a szerk.). Bár az Odessa talán fülbemászóbb, az biztos, hogy népszerűbb a közönség körében.

- Milyen énekesnek tartod magad?

- Jobbnak, mint régebben voltam. Merthogy régen nagyon rossz voltam. Most már elfogadható. Most már valamennyire elégedett vagyok az énekhangommal.

- Mik most a legizgalmasabb zenék szerinted a kanadai színtéren?

- Én általánosságban hallgatok zenét, egyáltalán nem érdekel, melyik zene honnan jön.

- Oké, akkor melyek a kedvenc zenéid mostanában, úgy általánosságban?

- Vannak nagyon izgalmas producerek, például James Blake, aki egy brit producer. Ramadanman úgyszintén. Vagy ott van az Art Department nevű kanadai house produceri team. Ezek új előadók. Aztán ott van az új Junior Boys-album, ami csak jövőre jelenik meg, de én már hallottam, és fantasztikus! Ők mindig hihetetlenül jók.

- Mit gondolsz Erlend Öye dolgairól? Csak mert az új dalaid némiképp hasonlítanak ahhoz, amit ő a Whitest Boy Alive-val csinál.

- Nem is igazán ismerem a zenéjét. De dicséretnek tekintem, hogy az emberek a hangomat az övéhez hasonlítják. Ő elképesztő jó énekes, csodálatos hangja van, az én hangom meg borzalmas, szóval dicséretnek veszem az összehasonlítást. De mondom: nem igazán ismerem a zenéjét. Csak a Kings Of Convenience-től (Erlend Öye akusztikus gitárokra és finom vokálharmóniákra épülő norvégiai duójától – a szerk.) hallottam pár számot.

- Ahogy a Caribou-koncerteken a színpadon elhelyezkedtek négyen – egy négyszögben, szoros, kompakt egységként – az elég különleges látvány.

- Közel kell maradnunk egymáshoz, látnunk kell egymást, hogy mit csinál a másik. Együtt kell működnünk, reagálnunk egymás dolgaira.

- Azt hogy találtad ki, hogy a színpadon két egymásnak fordított dobfelszerelés legyen elöl, a gitárosok meg a háttérben?

- Mindig is két dobfelszerelést akartam. Lényegében azért, mert nem tudok elég jól dobolni ahhoz, hogy én legyek a dobos – ráadásul közben ugye mást is kell csinálnom, énekelnem meg egyebeket –, de mindig is akartam dobolni a show részeként, mert az nagy buli! Szóval ezt már így akartam kezdettől fogva, hogy két dob legyen. Ami a többi zenészt illeti, a felállás valamennyire fokozatosan alakult ki, folyton változott az évek során. Ez a mostani felállás – Ryan, Brad, John és én magam – az eddigi legjobb, legösszeforrottabb egység. Nagyon jól működik.


interjú: Déri Zsolt
koncertfotók: Fodor Csaba

http://www.caribou.fm

(Külön köszönet a Gödör Klub és a VilágVeleje Produkció stábjának!)


 

https://recorder.blog.hu/2010/12/22/caribou_interju
„Egy másik helyen lyukadok ki”– Caribou-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr922531620

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.