Szent marhaszív – Captain Beefheart (1941-2010)

2010.12.20. 05:09, -recorder-

Valahol talán sorsszerű, hogy alig néhány nappal Frank Zappa születésének 70. évfordulója (és kevesebb mint egy hónappal saját 70. születésnapja) előtt hagyott itt minket a hatvanas-hetvenes évek avant-rockjának másik meghatározó figurája, Don Van Vliet, azaz Captain Beefheart, aki annak idején még művésznevét is épp középiskolai barátjával, Zappával együtt találta ki, miközben popparódiákkal és filmötletekkel ökörködtek.
 
 
Az 1941. január 15-én Donald Glen Vliet néven született (Van Vlietre csak később átkeresztelkedő) Captain Beefheart és Frank Zappa életpályája egyébként is számos ponton kapcsolódik egymáshoz, s noha Van Vliet zenéjét még Zappáénál is kevesebben ismerik (és még kevesebben értik), az elmúlt negyven év experimentális rockjára gyakorolt hatása megkérdőjelezhetetlen: Tom Waits, Johnny Rotten, Kurt Cobain, John Frusciante és PJ Harvey, a Pere Ubu, a Talking Heads, a Devo, a Gang Of Four, a Fall, az XTC, a Sonic Youth, a Happy Mondays, a Mercury Rev, a dEUS, a White Stripes, de még a Franz Ferdinand tagjai sem tagadták soha Captain Beefheart iránti rajongásukat, a magyar Bizottság együtesről nem is beszélve. A Beefheart-életműben való elmélyedés sok türelmet kíván (noha aktív pályafutásának szűk két évtizede alatt mindössze 11 sorlemezt adott ki), de a befektetett idő bőven megtérül: ezeken a lemezeken keresztül egy érzékeny és zseniális zeneszerző-énekest, egy mindenen kívül álló, öntörvényű örök outsidert ismerhetünk meg – egy olyan popművészt, amilyenhez fogható a dolgok jelenlegi állása szerint nem lesz soha többé.
 
Ugorjunk vissza 45 évet az időben, 1965 tájára! A korszak sok furcsa nevű együttese között feltűnik egy egészen furcsa is: színre lép Captain Beefheart And His Magic Band, vagyis Marhaszív Kapitány és az ő Varázslatos Zenekara. A bluesalapú, herflivel és torzított basszusgitárral izmosított Diddy Wah Diddy című Bo Diddley-feldolgozás volt Van Vliet első kislemeze – három és fél év válaszotta el ekkor még a világot minden idők egyik legbefogadhatatlanabb (és egyben egyik legjobb) lemezének, a rocksznobok szent tehenének, a Trout Mask Replica című nyolcvanperces tudatmódosító hanganyagnak a megjelenésétől.

A szinte havi rendszerességgel cserélődő felállású Magic Band bemutatkozó LP-je, az 1967-es Safe As Milk (melyen ott gitározik az akkor még épp csak 20 éves Ry Cooder is) a korszak egyik legnagyszerűbb debütálása: erős delta blues és rhythm & blues hatások, garázsosan durva gitárok, félelmetesen visítozó theremin, és mindenek felett az öt oktávnyi hangterjedelemmel megáldott Van Vliet lenyűgöző éneke és dadaista szövegei. A kritika és a zenészelit által (főleg Nagy-Britanniában) lelkesen fogadott, a közönséget viszont teljesen hidegen hagyó bemutatkozó lemezt követő 1968-as Strictly Personal albumon már előtérbe kerül a blues (ami mindvégig Captain Beefheart zenéjének alapja volt és maradt), meghosszabbodnak a dalok, erősödik a pszichedélia, a később a Fall által feldolgozott Beatle Bones ’n Smokin’ Stonesban Van Vliet a kommerciális megfontolásokból pszichedelikusra váltó popzenekarokon köszörüli nyelvét (igen, a Beatlesen és a Rolling Stoneson, ha a cím alapján nem lenne nyilvánvaló). A kereskedelmi siker ezúttal is elmaradt, a kiadója által ejtett Beefheartot középiskolai barátja, Frank Zappa szerződtette le Straight nevű lemezcégéhez – itt jelent meg 1969 nyarán a Zappa produceri közreműködésével készült Trout Mask Replica.
 
Ember, együtt zenéltem a rockbiznisz két legarrogánsabb, legmakacsabb, legzseniálisabb faszfejével, Zappával és Beefhearttal – ki mással zenélhetnék még ezek után?” – ily módon fejezte ki ex-főnökeivel szembeni ambivalens érzéseit Art Tripp III, a Mothers Of Invention és a Magic Band egykori dobosa valamikor a hetvenes években. Való igaz: Zappához hasonlóan Van Vliet sem engedett állandóan cserélődő zenészeinek sok beleszólást az alkotói folyamatba, annak ellenére, hogy nélkülük (különösen a hozzá kisebb szünetekkel közel húsz éven át hűséges, bizarr zenei ötleteit kottába átíró John French dobos-gitáros nélkül) nem sokra ment volna ötletei megvalósításában. Beefheart totalitárius hajlamai a Trout Mask Replica dalainak nyolc hónapon át tartó próbáin csúcsosodtak ki: egy elsötétített ablakú bérelt házban valahol Los Angeles egyik külvárosában több mint fél éven át teljes lelki-fizikai terror alatt tartotta eredeti nevüktől (s ezáltal identitásuktól) megfosztott, átkeresztelt, drogokkal és konzervbabbal táplált zenészeit, akik napi 10-12 órán át gyakorolták Van Vliet minden bevett konvenciót sutba dobó új szerzeményeit. A nyolc hónapnyi próba azonban meghozta az eredményét, a Magic Band alig hat óra alatt vette lemezre a 28 számot a stúdióban, a végeredmény pedig a kísérleti rockzene alapköve lett: blues, free jazz, garázs-rock, atonális avantgárd, lehetetlen ütemek, párbeszédrészletek, s Captain Beefheart a ritmussal nem is mindig lépést tartó nyers kántálása – mintha egy pszichopata Howlin’ Wolfot hallanánk! A Trout Mask Replica albumot a fénykorát élő underground egyöntetű imádattal fogadta, John Peel a popzene egyetlen valódi zsenijének nevezte Beefheartot, aki szellemes szójátékai és éles esze révén hamar a rockzsurnaliszták egyik kedvenc interjúalanyává avanzsált.
 
Mindezek ellenére a Beefhearttal ismerkedni vágyóknak érdemesebb a Trout Mask Replica folytatásával, az 1970-es Lick My Decals Off, Baby-vel kezdeniük, mely nagyjából elődje hangzását viszi tovább, viszont annál jóval rövidebb, némileg talán koherensebb is, fontos pluszt jelent ráadásul a Mothers Of Invention tagságából frissen átigazolt Art Tripp III marimbajátéka – és úgy általában: ebbe a lemezbe kisebb eséllyel törik bele a felkészületlen hallgató bicskája. A Lick My Decals Off, Baby jelenti Captain Beefheart első kreatív aranykorának végét – a hetvenes évtized első felében kiadott lemezein folyamatosan háttérbe szorul a kísérletező véna, helyét előbb rádióbarátabb, blues alapú rockzene (a Spotlight Kid és a Clear Spot című lemezeken), majd a mélypontot jelentő 1974-es év két kiadványán (Unconditionally Guaranteed, Bluejeans & Moonbeams) vészesen szoft-rock irányba közelítő dalok vették át. A későbbiekben maga Van Vliet is megtagadta ezeket a hőn vágyott kereskedelmi siker érdekében tett (egyébként eredménytelen) kompromisszumokat, s arra biztatta rajongóit, hogy vigyék vissza a szóban forgó albumokat a boltba, s kérjék vissza a pénzüket.
 
1975 elejére Van Vliet komoly bajba került: zenekara kitette a szűrét (talán az egyetlen eset a rocktörténetben, hogy a kísérőzenekar rúgja ki a frontembert), ráadásul egy meggondolatlanul aláírt szerződés miatt lemezt sem adhatott ki. Ahogy 1968-ban, ezúttal is a régi barát, Frank Zappa sietett segítségére. A Lick My Decals Off, Baby LP megjelenését követően ugyan jócskán megromlott viszonyuk, szúrós nyilatkozatokban sértegették egymást a sajtón keresztül, de a Zappa által kitalált, fő célként a fennállásának kétszázadik évfordulóját ünneplő, önelégült Egyesült Államok halálra cikizésére szervezett kitűző közös turnéra azonban félretették a sérelmeket – a turnét megörökítő, Zappa/Beefheart/Mothers név alatt kiadott Bongo Fury koncertalbumon egy kreatív forrásait lassan visszaszerző Beefheartot hallhatunk. A „két dudás egy csárdában” közhelyet igazoló turné végére a két barát-rivális viszonya minden korábbinál rosszabra fordult, hosszú évekig nem álltak szóba egymással, s Van Vliet valódi visszatérésére további három évet kellett várni.
 
1978-ra végre elhárultak a meggondolatlanul aláírt szerződések állította jogi akadályok, Beefheart fiatal zenészekkel vette körül magát (köztük a billentyűs-basszusgitáros Eric Drew Feldmannel, aki később a Pere Ubu tagja, a Pixies és PJ Harvey turnézenésze, a dEUS és a Polyphonic Spree producere lett többek között), kreativitása és önbizalma ismét a régi volt, Shiny Beast (Bat Chain Puller) című lemeze pedig a legjobban sikerült munkája lett a Lick My Decals Off, Baby óta. Újra felbukkannak az évtizedforduló szaggatott, bizarr ritmusai, a hangzást Bruce Fowler pazar fúvósjátéka és a Van Vliet mellé visszatérő Art Tripp III bonyolult marimbafutamai díszítik. „A new wave keresztapja visszatért!” – lelkendezett a rocksajtó, s valóban, a Shiny Beastet és az azt követő két albumot nyugodtan odatehetjük a korszak kísérletezéstől nem ódzkodó fiatalabb zenekarainak (Pere Ubu, PiL, The Fall stb.) lemezei mellé, egyáltalán nem lógnak ki onnan (persze azt tartsuk észben, hogy az egésznek az alapjait Van Vliet találta ki, az őt követőknek így már viszonylag könnyű dolguk volt). A karrierzáró trilógia legjobban sikerült darabja talán az 1980-as Doc At The Radar Station, elődjénél nyersebb hangzással, nagyobb hangsúllyal a poszt-punkosan primitív gitárszólamokon, és újdonság gyanánt rendszeresen felbukkanó, ijesztően monumentális mellotronhangokkal (továbbá a kései Beefheart-termés abszolút remekművével, a lenyűgöző Making Love To A Vampire With A Monkey On My Knee című dallal).
 
Sok más művésszel ellentétben Van Vlietnek volt annyi esze, hogy második kreatív fénykora és kritikai elismertsége csúcsán, az 1982-es Ice Cream For Crow album megjelenése után szálljon ki a rocküzletből. A nyolcvanas évek közepén utolsó két lemezének gitárosa, a később szólóművészként is nevet szerző Gary Lucas megpróbálta őt egy újabb visszatérésre rábeszélni, Captain Beefheart azonban addigra már feleségével visszavonult a Mojave sivatagba, zenélésről hallani sem akart többé, s minden energiáját a festészetbe fektette. 1972-től rendszeresen nyíltak kiállítások a festészet iránt gyerekkora óta érdeklődő Van Vliet neoprimitívnek és absztrakt expresszionistának egyaránt nevezett műveiből, és a kiugrott zenész a nyolcvanas évek közepére képzőművészként is komoly elismertséget szerzett. Élete utolsó három évtizedében ritkán jelent meg nyilvánosság előtt, noha kultuszát folyamatosan életben tartották az újrakiadások, illetve archív kiadványok, melyek közül említést érdemel a Grow Fins című öt lemezes ritkasággyűjtemény, rajta két CD-nyi anyag a Trout Mask Replica próbáiról és felvételeiről.
 
Visszavonulása óta rendszeresen keringtek pletykák Van Vliet megromlott egészségi állapotáról, és Anton Corbijn 1993-as Some YoYo Stuff című rövidfilmjében (melyben Beefheart utoljára lépett a nyilvánosság elé) valóban egy legyengült, beteges kinézetű Kapitányt láthatunk, aki bölcsen és keserűség nélkül tekint vissza életére. Betegségének pontos mibenlétét – és súlyosságának mértékét – sosem hozták nyilvánosságra, az elterjedt vélekedés szerint sclerosis multiplex keserítette életét, és hírek szerint az végzett vele most, alig egy hónappal hetvenedik születésnapja előtt. „Úgy érzem, mintha mindenki elaludt volna. Mindig is így éreztem. És igazán ideje lenne felébredniük” – mondta 1983-as visszavonulása előtti egyik utolsó interjújában. Ennél szebb zárszót minek is keresnénk?
 

Deimanik László

http://www.beefheart.com
 
A Corbijn-dokumentumfilm mellett már bemutattunk egy-egy videót Captain Beefheart első és utolsó albuma idejéből – most lássunk pár további állomást is a pályájáról!

a Diddy Wah Diddy feldolgozás 1966 elejéről, amikor Beefheart még popsztár akart lenni:

 
két dal a Trout Mask Replica albumról egy 1969-es koncerten:

 
a Willie The Pimp című dal Frank Zappa 1969-es Hot Rats albumáról, Captain Beefheart énekével:

 
élő felvétel a másodvirágzását élő Beefhearttól 1980-ból:

és még egy dokumentumfilm, 1997-ből, John Peel narrátori közreműködésével:
(The Artist Formerly Known as Captain Beefheart)

https://recorder.blog.hu/2010/12/20/captain_beefheart
Szent marhaszív – Captain Beefheart (1941-2010)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr352527187

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.