(Warp / Neon Music)

2010 végén egyszerre jelentkezett új nagylemezzel a Roxy Music hajdani „két dudása”, a két Brian: az örök playboy Bryan Ferry (Olympia) és az örök experimentalista Brian Eno, sőt az utóbbi még az előbbi albumán is közreműködött. Az 1948-as születésű Brian Peter George St. John le Baptiste de la Salle Eno – a Roxy Music korai felállásának szintetizátorosaként, meghatározó avant-pop alkotóként, úttörő ambient zenészként és több tucatnyi kiemelkedő lemez producereként, közreműködőjeként – kétségkívül a popzene történetének egyik legfontosabb figurája. Az, hogy Small Craft On A Milk Sea című új albumát az általa oly nagyban inspirált elektronikus zenékre szakosodott Warp kiadónál adja ki, már önmaga jogán jelentős eseménynek nevezhető. Maga a lemez azonban felemás érzéseket kelt.

Ha csak az instrumentális albumait vizsgálnánk Brian Enónak (merthogy friss lemeze a minimális vokáleffekteket leszámítva szintén instrumentális), és szűkszavúan foglalnánk össze a lényeget, akkor is legalább egy esszét kellene írni róluk. A King Crimson gitárosával, Robert Fripp-pel közösen kísérletező 1973-as (No Pussyfooting)-tól, a klasszikus enói értelemben vett ambient zene megszületését jelentő 1975-ös Discreet Musictól és a második Fripp-pel közös albumtól, a szintén 1975-ös Evening Startól indulva a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára eső Ambient 1-4 sorozat általa jegyzett darabjain (Music For Airports – 1978, The Plateaux Of Mirror – 1980, On Land – 1982), valamint a szintén ekkoriban készült kiemelkedő szólólemezein (Apollo – 1983, Thursday Afternoon – 1985) és kollaboratív munkáin át (Fourth World, Vol. 1: Possible Musics – 1980-ban Jon Hassell-lel, The Pearl – 1984-ben Harold Budd-dal és Daniel Lanois-val) az azóta is folyamatosan érkező, ám kevesebb visszhangot kiváltó albumokig kellene pályaívet megjeleníteni.

Az elmúlt tíz évet tekintve túl sok jelentős lemez jelent meg a legendás zenész-producer saját neve alatt: a szólóalbumok közül az Enót újra mikrofon mögött találó Another Day On Earth (2005) helyenként ígéretes volt, de összességében inkább csalódást okozott, miközben a másokkal közös kiadványok sem voltak igazán kielégítők. A J. Peter Schwalmmal együtt készített 2001-es Drawn From Life átlagos ambient, a Fripp-kollaborációk sorában harmadikként érkező 2004-es The Equatorial Stars viszonylag érdekes – még a leginkább izgalmas a másik nagy együttműködést (az énekből csak hangminta formájában használó 1981-es My Life In The Bush Of Ghosts projektet) felelevenítő, David Byrne-vel közös dalokat felsorakoztató Everything That Happens Will Happen Today volt 2008-ban (ennek turnéja – Eno nélkül, Byrne és zenekara előadásában, hajdan Enóval rögzített Talking Heads-dalokkal kiegészítve – még Budapestre is elért 2009 júliusában).

Hogy Brian Eno most a Warpnál ad ki lemezt, az a legfrissebb vásárlási szokásokat tekintve inkább csak eszmei értékkel bír (az sem véletlen, hogy mennyiféle csomagolásban és verzióban jelent meg az anyag!), sokan egy kör bezárásának tekintik, de ez már alighanem rég idejét múlt megközelítés. Érdekesebb lett volna, ha a 15 számos, 55 perces Small Craft On A Milk Sea több helyen tartalmaz ritmusokat (ezek csak a lemez közepén, egy hatszámos blokkban törnek elő), vagy ha Eno bátrabban közelít a kiadó zenei világához és abból kiindulva mutatja meg magát (igaz, utolsó ilyen jellegű kísérlete, az elektronikus tánczene nagy térhódításának idején megjelent 1992-es Nerve Net sem volt túlzottan szerencsés kimenetelű akció). Az új album sokkal inkább egy alap „Eno-háttérzene”, mely ennek megfelelően kevésbé működik direkt odafigyeléssel. Filmzeneszerű felvételek követik egymást, Brian Eno szándékoltan is a filmzenék hangulatát célozta be (a „nem létező filmekhez írt filmzene” az ő esetében szintén már-már közhelyszerű, konkrétan pedig az 1978-as Music For Films óta tárgya művészetének), sőt a Komfortos mennyország című 2009-es Peter Jackson-filmhez komponált, ám ott fel nem használt tételeket is átdolgozott erre a kiadványra.

Brian Enót a Small Craft On A Milk Sea felvételeinél két zenésztárs segítette: a hozzá már egy évtizede hű Leo Abrahams gitáros, illetve a billentyűs Jon Hopkins, akivel a Coldplay legutóbbi albumán és az említett Peter Jackson-filmzenén dolgozott együtt. A lemezanyag hullámzik, néha-néha kihallatszik belőle, hogy nagyrészt improvizatív technikával rögzítették a hangszeres játékot (amit aztán Eno szoftverek segítségével formált tovább), ám sokszor felülkerekedik a rutin és túlzottan is ismerős zenei textúrákat kapunk. A kissé iskolás Flint March című kompozícióval kezdődő „ritmusos blokkban” akad idejétmúlt megoldás, de többször egészen izgalmas a menetelő ütemekre pakolt drone tónus (2 Forms Of Anger, Paleosonic), és kihallatszik Eno egyik friss kedvencének, a Battles zenekarnak a hatása is. A mester többnyire azonban saját otthonos világában barangol (a Lesser Heaventől a záró Late Anthropocene-ig például teljesen), hallhatóan jó kedvvel teszi, és néha még igazán elemében is van. Az instrumentális, ambientes Eno-albumok közül az utolsó igazán jó lemez azonban továbbra is az 1993-as Neroli marad.

7/10

Dömötör Endre

www.brian-eno.net

egy nagyon vicces álinterjú 2010-ből:

https://recorder.blog.hu/2010/12/03/brian_eno_small_craft_on_a_milk_sea
Brian Eno: Small Craft On A Milk Sea

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr582490476

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.