2010 augusztusában, 62 éves korában, rákban elhunyt Chris Dedrick, a Free Design együttes egykori vezetője és fő dalszerzője – ez a hír nagy valószínűséggel csak keveseknek mondott valamit, sokat igazából még kevesebbeknek. A New York állam Delavan nevű falucskájában született zenekar hiába ontotta 1967 és 1972 között hét albumon keresztül folyamatosan szívfacsaróan boldog dallamait, különösebb sikereket nem ért el. Még szerencse, hogy jött a kilencvenes években néhány befolyásos ízléssel bíró előadó (Belle And Sebastian, Beck, Cornelius, Stereolab, Broadcast, Saint Etienne, The High Llamas, Super Furry Animals stb.), akik hatásaik között emlegették a Free Design zenéjét, így azt sokan felfedezhették maguknak, bár világméretű hasra esésről abban az időszakban sem beszélhettünk. Az aknamunkának azért csak meglett az eredménye: az elmúlt években többször is előkerült az együttes egy-egy dala jégkrém-, csokoládé- vagy autóreklámokban, sorozatokban (Szívek szállodája, Nancy ül a fűben), illetve mozifilmekben (Felforgatókönyv), és most a Recorder is bemutatja a hatvanas-hetvenes évek fordulójának e méltatlanul háttérbe szorult gyöngyszemét.
 
A könnyűzenét kiismerhetetlen erők irányítják, kiszámíthatatlan, hogy mitől lesz népszerű egy zenekar, miért van az, hogy több hasonló közegben és hasonló színvonalon mozgó együttesből végül egy-kettő válik ismertté, míg a többi úgy eltűnik, mintha soha nem is létezett volna (illetve néha sejtjük, de előre borítékolható megfejtések soha nem voltak, és soha nem is lesznek, nincs recept). És most itt nem arról beszélünk, amikor megsértődött, durcás zenerajongók rázzák öklüket vagy vonogatják a vállukat értetlenkedve, hogy az ő, igazán obskúrus zenekaruk miért nem nyerte el a méltó helyét, miközben hímes tojásként dédelgetett kedvencük egyetlen, valamire való, valamiféle karakterrel rendelkező, emlékezetes dallamot sem bírt összehozni.
 
A Free Design nem ez az eset. Oké, a zsáner, amiben mozgott, elég erős felhozatalt produkált a hatvanas években (és akkor itt mindjárt rá is térünk, hogy mégis milyen zenét játszott az együttes), tehát ebben a közegben nem szégyen megbukni, miközben hát – miket beszélünk - szó sincs semmiféle bukásról vagy kudarcról, legalábbis dalszerzői minőségben semmi esetre sem. Na, de akkor most a zenéről: a Free Design kapcsán két alműfaj szokott előkerülni, az egyik a sunshine pop, a másik meg a barokk pop, bár ezzel sem kerültünk sokkal beljebb, úgyhogy kicsit még konkretizáljuk. A Free Design gyökereit a „sokvokálos” zenei hagyományok között kell keresni, az ötvenes évek doo-wopjában, valamint az ebből kinövő hatvanas évekbeli kaliforniai színtéren, legfőképpen a Beach Boys és The Mamas & The Papas együtteseknél, illetve a New York-i bohém Greenwich Village nyüzsgésében, a folkos Peter, Paul And Mary triónál (az ő leghíresebb daluk a Paff, a bűvös sárkány!). A szintén a Greenwich Village-ben feltűnő Free Design az első két zenekarral még további közös vonásokat is mutat, hiszen szintén „családi vállalkozás”: konkrétan öt testvér állt mögötte, fiúk-lányok vegyesen, a már említett Chris Dedrick vezetésével (az induló triófelállásban az éneklés mellett főként gitározó Chris és Bruce, illetve a billentyűs hangszereken játszó Sandra volt benne, de az első lemezen segítségként már Stefanie és Ellen is ott vokálozott, és az utóbbi aztán hivatalosan is tag lett). A szépen kidolgozott, szövevényes vokálharmóniák persze csak egy szeletét képezték zenei világuknak, a dzsessz és az easy listening legalább ugyanolyan fontos része volt, ezt vonták be leírhatatlanul könnyed – a háttérben megbúvó, soha nem előretolakodó – vonós-fúvós hangszereléssel, és ez így együtt állt össze aztán időtlen popzenévé, amitől még a legocsmányabb téli napon is permanens orgona- és hársfaillat keletkezik a szobában, vagy ott, ahol éppen hallgatjuk.
 
Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy az előbb felsorolt összetevőkből gyúrt varázslatos világ úgy istenigazából csak az első lemezükön (Kites Are Fun – 1967) működik a lehető leghatásosabban, viszont ezen konkrétan egyszerre süt ki hét nap és ragyog fel tizenöt szivárvány. Ha a fák kilevelezésének, a rétek virágba borulásának és a papírsárkányok eregetésének (a címbeli kites papírsárkányokat jelent) megismételhetetlen hangulatához, a természet újraéledéséhez, a tavaszhoz keresünk megfelelő zenei aláfestést, akkor elég ehhez a lemezhez nyúlni, amelyre a bámulatos saját szerzemények mellé pár nagyszerű feldolgozás is került a Free Design pillekönnyű hangzásához igazítva (Simon & Garfunkel: The 59th Street Bridge Song, The Beatles: Michelle). Ez a hangzás azonban egy komoly veszélyt is hordozott magában, méghozzá a szép dallamok áttévedését a „szépelgés” ingoványos talajára, és a soron következő lemezeken (You Could Be Born Again – 1968, Heaven/Earth – 1969, Stars/Time/Bubbles/Love – 1970, Sing For Very Important People – 1970, One By One – 1971, There Is A Song – 1972) ez néha bizony meg is esett, de sohasem émelyítő formában, és persze az olyan bájos dalok, mint a Love You, a Canada In Springtime, a Bubbles, az I Found Love vagy a 2002 – A Hit Song bőven kárpótoltak a ballépésekért.
 
Az együttes 1975-re feloszlott, de a Kanadában elismert filmzeneszerzővé váló Chris Dedrick – talán a bevezetőben említett revival és a 1998-as Kites Are Fun: The Best Of The Free Design válogatáslemez kedvező fogadtatásának hatására – 2000-ben Sandrával és Bruce-szal újjáalakította az együttest egy rövid időre (stílszerűen egy Beach Boys-tribute albumon való közreműködés kedvéért), majd 2001-ben egy új lemezt is kiadtak Cosmic Peekaboo néven, ami azonban olyan is lett, mint egy hosszú pihenő utáni visszatérés: korrekt, de nem túl emlékezetes – így a Free Design még abban az évben végleg búcsút is intett.
 
2002 és 2005 között egy kis kiadó, a seattle-i Light In The Attic újra kiadta a régi albumokat, majd 2005-ben The Free Design Redesigned cím alatt egy remixlemezsorozatot is megjelentettek (a három vinyl EP egyesített és kibővített anyaga The Now Sound Redesigned címmel került CD-re), melynek közreműködői közt ott van a bevezetőben emlegetett zenészrajongók nagy része, Belle And Sebastian-tagok, a Stereolab, a Super Furry Animals, de olyan innovatív hiphop DJ-producerek is, mint Danger Mouse, Kid Koala, Madlib, vagy olyan elektronikus zenében utazó előadók, mint a most december 2-án Budapesten is fellépő Caribou.
 
Chris Dedrick szerencsére még megérhette, hogy az utókor elismerje (a Free Design dalainak kései népszerűsége mellett 2004-ben Genie-díjat kapott Guy Maddin The Saddest Music In The World című kultfilmjének zenéjéért, majd 2005-ben az Alternative Canadian Hall Of Fame-be is beiktatták), úgyhogy ha mással nem, akkor ezzel vigasztalhatjuk magunkat, miközben a halála kapcsán végighallgatjuk együttese életművét.
 
 
Soós Csaba
 
 
http://lightintheattic.net/artists/9-the-free-design
http://www.chrisdedrick.com
 

a reklámokban, tévésorozatokban és filmekben legtöbbször felhasznált Free Design-dal, a Love You, az 1970-es Free Design Sing for Very Important People című gyereklemezről:

 

 

https://recorder.blog.hu/2010/11/22/the_free_design
Régi formák – The Free Design

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr632464520

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása