Pet Shop Boys: Ultimate Pet Shop Boys

2010.11.04. 07:23, -recorder-

(Parlophone/EMI, 2010)
 
Joggal merülhet fel a kérdés, a közelgő karácsonyi szezonon kívül mi egyéb indokolja egy újabb Pet Shop Boys-válogatáslemez létezését, hiszen a 2003-as dupla PopArt kompiláció már szépen összefoglalta a veterán brit duó pályafutását: az azóta eltelt hét évben ugyan megjelent két új – sztárproducerekkel (Trevor Horn, Xenomania) készült – stúdióalbum, ám Neil Tennant és Chris Lowe ezeken nem tudtak már olyan masszív slágereket összehozni, mint fénykorukban. Fanyalogni tehát lehet az Ultimate Pet Shop Boys kapcsán, azt viszont senki nem vonhatja kétségbe, hogy az itt összegyűjtött 18 ismert dal szinte mindegyike maradandó gyöngyszem a poptörténet egyik legnívósabb szerzőpárosától, sőt e felvételeken keresztül az elmúlt negyedszázad mainstream popjának számos trendváltozását nyomon követhetjük (és akkor még a 19. számról, a Xenomania slágerszerző-producer team renegátjával, Tim Powell-lel közösen írt Together című új dalról – mely cikkünk alatt rögtön meg is hallgatható – még nem is szóltunk).
 
Ha volt probléma a PopArt gyűjteménnyel, az legfeljebb a kronológiai sorrend felrúgása lehetett, így kerülhetett be például két hibátlan kilencvenes évek eleji popsláger közé egy szám a duó pályájának mélypontját jelentő ezredfordulós Nightlife albumról. A borítójával némileg az első PSB-válogatáslemezre, az 1991-es Discography-ra visszakacsintó UltimatePet Shop Boys elkerüli ezt a csapdát: az 1985-ös West End Girls-től a 2009-es Love etc.-ig, illetve a 2010-es Togetherig szigorúan megjelenési sorrendben sorjázik a 18+1 dal, s bár feltehetnénk néhány kérdést kíváncsian felvont szemöldökkel („Hol a So hard? És a Rent? A Pet Shop Boys egyik csúcslemezéről, a Veryről miért csak egy szám – az unásig ismert Go West feldolgozás – került fel, míg a leszállóág kezdetét jelentő Bilingual albumról például kettő is?”), nem érdemes, hiszen ez a kiadvány természetesen nem a fanatikusoknak készült.
 
A lemezt indító West End Girlst Tennant és Lowe először 1984-ben vették fel akkori producerük, Bobby Orlando segédletével, a mindenki által ismert verzió azonban már Stephen Hague keze munkáját dicséri: a szuggesztív szintibasszus, a különös, mutáns, angolosított hi-NRG/hiphop alap, az urbán-paranoiás hangulat és Tennant arisztokratikus „rapje” megérdemelten tették a dalt az évtized egyik emblematikus slágerévé, sőt brit listavezetővé 1986 januárjában. Az ezután következő kislemezek érzékletesen szemléltetik, hogy Lowe-ék már kezdetben sem szenvedtek hiányt ambícióban: a Suburbiával megalkották minden idők talán legepikusabb szinti-pop számát, az It’s A Sinnel a kislemezlista első helyére repítettek egy katolikus önvádról szóló dalt, a What Have I Done To Deserve This?-szel pedig visszahozták a köztudatba Dusty Springfieldet. Ez az időszak, az 1987 őszi Actually albumtól a karácsonyi listavezető Always On My Mind feldolgozáson át utolsó No.1 kislemezükig, az 1988 márciusi Heartig tartó néhány hónap volt a PSB kommerciális csúcspontja (Tennant szavaival a páros „imperial fázisa”), nem véletlen, hogy az Ultimate Pet Shop Boys is innen szemezget a legtöbbet.
 
A szinti-popot lassan maga mögött hagyó, zenéjébe acid house hatásokat csempésző duó 1988-as Introspective albumáról kimásolt Domino Dancing és a Trevor Hornnal felvett, komplett nagyzenekarral megtámogatott, gigaepikus Left To My Own Devices nem érte ugyan el az előző két év sikereit, zeneileg viszont innentől válnak igazán izgalmassá és változatossá a dolgok. A befelé forduló, szomorkás 1990-es Behaviour albumról egyedül a nosztalgikus Being Boring (a Guardian szerzője szerint szerint „a tökéletes popdal”) fért bele az Ultimate Pet Shop Boys 78 percébe, amiért valamennyire kárpótolhat minket a U2 Where The Streets Have No Name-jének Frankie Valli örökzöldjével, a Can’t Take My Eyes Off You-val összeforrasztott feldolgozása 1991-ből.
 
A Pet Shop Boys egy megalomán turnét követő hosszabb szünet után 1993-ban tért vissza szürreális cyber-kosztümökkel, 3D-s videókkal és kommersz eurodance hangzással: a narancssárga tokba bújtatott Very albummal az öregedő – és homoszexualitásukat ekkorra már nyíltan vállaló – fiúk olyan kvadrupla popironikus idézőjelbe helyezték önmagukat és addigi ténykedésüket, amiből azóta sem tudtak teljesen kivergődni, hiába próbálták többször is. Mint már szó esett róla, az új válogatáson Very anyagát egyedüliként a Village People-feldolgozás Go West képviseli (a szexuális identitászavar témáját boncolgató Can You Forgive Her? talán jobb választás lett volna), a kilencvenes évek végének latinmániáját megelőlegező 1996-os Bilingualról azonban itt van két dal is: az akkor még alig ismert Danny Tenaglia produceri segédletével felvett Before felejthető dancefloor szám, és a Se A Vida É (That’s The Way Life Is) sem túl emlékezetes, de a maga módján kedves nyári sláger. A Go West sikerét megismételni próbáló New York City Boy diszkója épp elég az 1999-es Nightlife albumról, a (Johnny Marr közreműködésének köszönhetően) minden korábbinál gitárosabb, „rockosabb” 2002-es Release-ről kimásolt Home And Dry és a 2003-as PopArt válogatáshoz készült Miracles azonban már a kiutat jelentik a millenniumi hullámvölgyből.
 
A 2000-es évek musicallel és szimfonikus zenekarra írt filmzenével történő kacérkodásai mellett a kettős a szinti-pop reneszánszot kihasználva próbált visszakerülni az első vonalba, részben sikerrel: a Blair és Bush viszonyát szerelmi kontextusba helyező I’m With Stupid (a Trevor Hornnal felvett 2006-os Fundamental albumról) és a Love etc. (a Xenomania kollektíva segédletével készített 2009-es Yesről) teljesen korrekt popdalok, amelyek azért különösebben nem rázták meg a világot, de egy harmadik évtizedében járó együttestől talán nem is vár már senki radikális megújulást. Ugyanez igaz a válogatást záró új dalra is: a 3/4-es tempóban írt, napjainkban nagyon menő stadiontechnós hangszínekkel operáló Together nem jelent sok újdonságot a Yes album könnyed, Xenomania-közeli ugribugri popjához képest, de hozza az öregfiúktól az elmúlt évtizedben megszokott egyenletes színvonalat.
 
Ha elfeledjük, hogy az Ultimate Pet Shop Boys tulajdonképpen teljesen felesleges kiadvány (és mondjuk a Left To My Own Devices csodáját hallgatva nem is olyan nehéz erről elfeledkezni), kellemes nyolcvan percben lehet részünk, az együttessel most ismerkedők (ha ugyan létezik még 2010-ben olyan ember, aki eddig nem ismerte a Pet Shop Boyst, és éppen most vágyik az ismerkedésre) egyenesen haladhatnak innen tovább – vissza – az 1986 és 1993 közti időszak albumaihoz, kislemezeihez, remixgyűjteményeihez, a rajongók pedig reménykedhetnek, hogy a zenekar és a kiadó legközelebb valami számukra is érdekes dologgal rukkol elő (például az Alternative című 1995-ös B-oldal válogatás régóta esedékes folytatásával).
 
(A Pet Shop Boystól megszokott módon az Ultimate Pet Shop Boys kapható extra kiadásban is, ahol a pluszt ezúttal egy bónusz-DVD jelenti Tennant és Lowe 1985 és 2006 közötti BBC-s tévéfellépéseivel, de ezt valóban csak gyűjtőknek ajánljuk, hiszen a vizuálisan nem túl izgalmas playback előadások rajtuk kívül nem nagyon kötnének le senkit, miként a DVD másik extrája, a duó 2010-es Glastonbury-fellépésének felvétele sem különösebben „ultimatív” annak ismeretében, hogy alig tíz hónapja már kiadtak egy koncertfilmet ugyanerről a turnéról a Pandemonium DVD-n.)
 
8/10
 
Deimanik László

http://www.petshopboys.co.uk

a Togehter című új dal rádióverziója itt meghallgatható:

 

 

https://recorder.blog.hu/2010/11/04/pet_shop_boys_ultimate
Pet Shop Boys: Ultimate Pet Shop Boys

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr322421853

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása