Akik látták, valószínűleg soha nem felejtik el: az Oscar-gálák történetének egyik legmeghatóbb két perce volt, amikor az 1998-as díjátadón egy kvázi ismeretlen amerikai dalszerző-énekes, Elliott Smith odaállt megilletődve a mikrofonhoz, hófehér öltönyben, akusztikus gitárral a nyakában, és a szórt kék fényben, szemlesütve, fátyolos hangon előadta a Good Will Hunting című Gus Van Sant-film Oscar-jelölt betétdalát, a szívbemarkoló Miss Misery-t (persze nem nyert: a díjat a Titanic Celine Dion által énekelt főcímdala kapta). Megindító, „angyali tisztaságú” pillanat volt – mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy Elliott azokban az időkben már bőven benne dagonyázott a mocsokban, az alkoholban és drogokban, miközben mély depresszió is gyötörte (dalának szövege sem túl vidám). Öt és fél évvel később, 2003 októberében halt meg, 34 évet élt. Most 2010-ben – épp a halottak napján – megjelent egy válogatás a szerzeményeiből, An Introduction To… Elliott Smith címmel.
 
 
„Drink up baby, stay up all night
With the things you could do
You won't but you might
The potential you'll be that you'll never see
The promises you'll only make...”

 
Ez a szövegrészlet a Between The Barsból, a Good Will Hunting egy másik Elliott Smith-betétdalából való. A filmbeli Will Hunting és Elliott Smith története is nagyjából, eltérő hangsúlyokkal ugyan, de ezekkel a sorokkal summázható: a tehetségben rejlő lehetőségek ki-, illetve ki nem használásáról, beváltásáról vagy inkább (tudatos) elszalasztásáról, a két választási lehetőség határán egyensúlyozás bizonytalanságáról szól. Will és Elliott is problémás családban nőtt fel, mindkettő ki volt téve nevelőapja kegyetlenkedéseinek, az előbbit verte, az utóbbit molesztálta. Mindketten massachusettsi elit egyetemek környékén kódorogtak: Will bámulatos matematikai agya ellenére, minden kecsegtető állásajánlatot visszautasítva takarítóként dolgozott a Cambridge-i Műszaki Egyetemen, Elliott pedig az amhersti Hampshire College-ban szerzett filozófiai és politikatudományi diplomával a zsebében állt be egy péküzletbe melózni, de gipszkartonozott is, amíg komolyabbra nem fordult a folyamatosan az áttörés szélén táncoló zenei karrierje. Will Hunting története – hiszen mégiscsak egy amerikai filmről van szó – jó irányba alakult, ha nem is happy end, de a zárójelenet azért reményt sejtető, miközben az utolsó képsorok alatt felcsendülő Miss Misery előadójának, Elliott Smith-nek a sztorija – ahogy az életben sokszor előfordul – tragédiába torkollott. Egy veszekedés, egy kés, egy – átvitt és szó szerinti értelemben is – vérző szív.
 
Mire az 1969-ben a Nebraska állambeli Omahában született, Steven Paul Smith-ként anyakönyvezett – az Elliott nevet gimnázium után felvevő – dalszerző-énekes eljutott az Oscar-gáláig, történt egy s más. Texasban nőtt fel, de 14 éves korától már az Oregon állambeli Portlandben élt, itt alapította első zenekarát még a gimiben. A Stranger Than Fiction nevű formációval három demókazettát rögzített, majd A Murder Of Crows nevű főiskolai duójával már egy rendes, már nem annyira demószerű kazettakiadványt is összehozott (az 1988-as The Greenhouse borítóján Elliott Stillwater-Rotter művésznéven szerepelt), de értékelhető sikereket csak 1991-ben elindított poszt-grunge beütésű rockzenekarával, a Heatmiserrel ért el – annak tagjaként három albumot is megjelentetett az 1996-os feloszlásig (Dead Air – 1993, Cop And Speeder – 1994, Mic City Sons – 1996). Első szólólemeze, a Roman Candle még a Heatmiser működése alatt, 1994-ben készült. Az otthon, négysávos magnóra rögzített, akusztikus gitáros, lo-fi hangzású anyagon még nincsenek kiemelkedő dalok, de a Smith-re jellemző búskomor melankólia már onnan is könnyen befurakszik a hallgató szívébe. Az 1995-ös címnélküli album is nagyrészt ugyanolyan minimál akusztikus, de már emlékezetesebb anyag, az előzőnél is borúsabb, drogos utalásokkal átszőtt dalszövegekkel (a lemez egyik kulcsdala, a Needle In The Hay morbid módon épp egy öngyilkossági kísérletet bemutató jelenet aláfestéséül csendült fel a Tenenbaum, a háziátok című 2001-es Wes Anderson-filmben).
 
A súlyos depresszió által is sújtott Elliott már komoly gyógyszer- és alkoholfüggő volt (fájdalomcsillapítózott, antidepresszánsokra ivott rá, meg rengeteget ivott csak úgy), mikor 1997-ben megjelent pályafutásának csúcslemeze, a XIX. századi dán filozófus, Kierkegaard Vagy-vagy című műve nyomán elnevezett Either/Or – 37 percnyi „sűrített levegő”. John Lennon, Simon & Garfunkel, Nick Drake, Kurt Cobain, Evan Dando (The Lemonheads), Lou Barlow (Sebadoh) és Beck szellemisége áll össze páratlan természetességgel ezen a felkavaró lemezen, melynek társproducerei a Beck mellől ismert Rob Schnapf és Tom Rothrock voltak. Érzelmi szempontból eddig sem túl lanyha albumai után Elliott Smith szívét-lelkét kiadva duruzsol a fülünkbe, néhol már teljes zenekari hangszerelésbe csomagolt kazettahangzású dalaival, mi meg csak ülünk az ágyon, fogcsikorgatva, visszafojtott lélegzettel, elszorult torokkal, és bámulunk a Nagy Semmibe (Ballad Of Big Nothing).
 
Ezek után nem meglepő, hogy nagy rajongója, a szintén Portlandben élő Gus Van Sant rendező az albumról három dalt is „átemelt” az a Good Will Hunting filmzenéjébe (Say Yes, Angeles, Between The Bars – ez utóbbit nagyzenekari verzióban is), valamint a Roman Candle-ről is beválogatott egy dalt (No Name #3), ráadásként pedig megíratta Elliott-tal – külön a filmhez – a Miss Misery-t, ami aztán egészen az Oscar-gáláig vitte. Smith élete nagy szürreális élményeként emlegette a fellépést, ami nem is csoda: ha valakit az összehányt vécék, öngyilkossági kísérletek, alkohol- és gyógyszerfüggőség világából rángatnak elő, hogy ugyan lépjen már fel sok millió tévénéző szeme láttára közvetlenül Celine Dion előtt – nos, hát arra valóban nehéz más szót találni.
 
Elliottra egy emberként figyelt fel a világ, a Steven Spielberg és David Geffen alapította DreamWorks cég zenei részlege le is szerződtette az addig független kiadónál dolgozó dalszerző-előadót, aki így olyan művészek mellé került, mint Rufus Wainwright, Henry Rollins, a Morphine vagy az Eels. A művészi szabadságán szerencsére nem esett csorba (még addigi producertársait is megtarthatta maga mellett), csak annyi történt, hogy lemezeit rendes stúdióban, profi kísérőzenészekkel vehette fel, és világméretű terjesztést kaptak. Bár sem az 1998-as XO, sem a 2000-es Figure 8 nem ér fel az Either/Or katartikus pillanataihoz, néha azért mindkettő elég közel kerül azokhoz (főleg az utóbbi lemez dalai, melyek már inkább a kései Beatles dallamvilágából merítenek). Kereskedelmi szempontból a korábbi lemezeknél lényegesen többet adtak el ezekből a nagykiadós albumokból, még a Billboard listára is felkerültek, de az igazi áttörés végül nem következett be, Elliottot pedig csúnyán maga alá gyűrte depressziója, elhatalmasodó paranoiája és a tudatmódosító szerekhez köthető függősége (1999-2000 táján kezdett igazán komolyan drogozni, onnantól jött a heroin és a crack, amelyekről addig csak írt meg beszélt).
 
A következő két évet gyakorlatilag a „pokolban” töltötte (persze közben koncertezett is, de annyira szét volt csúszva, hogy néha a közönség kiabálta be neki, hogy milyen sorok vagy akkordok következnek), de 2003. október 21-én mégis mindenkit váratlanul ért tragédiája híre, hiszen abban az évben a sikeres elvonókúráknak köszönhetően állítólag már tiszta volt, a korabeli interjúk tanúsága szerint is elég összeszedettnek tűnt. Elliott Smith halálának körülményi nem teljesen tisztázottak. Az első jelentések szerint öngyilkosságot követett el, a barátnőjével történt veszekedést követően, dührohamában kétszer szíven döfte magát egy késsel. Aztán felmerült az is, hogy barátnője, Jennifer Chiba szúrta szíven – a boncolás nem zárta ki az idegenkezűséget, a nagy erővel történt kétszeri szúrás is gyanússá teszi az ügyet. Találtak ugyan egy post-it cetlire írt kurta búcsúüzenetet („Annyira sajnálom – szeretlek, Elliott. Isten bocsásson meg nekem!”), de ennek eredetisége is vitatott. A holttestet elhamvasztották, sírhelye nincs, a Figure 8 album borítófotóján látható festett mintás Los Angeles-i stúdiófal szolgál emlék- és zarándokhelyül rajongóinak.
 
Míg élete tragikus módon véget ért, a zenei karrierje még tartogatott két lemezanyagot: a 2004-ben megjelent From A Basement On The Hill című ziláltabb, rockosabb hangvételű posztumusz albumot a 2001-ben elkezdett stúdiófelvételekből állította össze Rob Schnapf, a 2007-es New Moon kétlemezes gyűjteményét pedig az 1994 és 1997 között felvett, de annak idején dobozban maradt, csupasz, pőre hangzású akusztikus dalok alkotják (köztük egy ismerős is: a Miss Misery egy korai verziója). Nem kétséges, ez a két – immár ismét független kiadásban megjelent – anyag méltó lezárása Elliott Smith nagyszerű pályafutásnak, így az életmű már tényleg teljes.
 
Nem úgy, mint az eddigi független lemezeit terjesztő Domino Records égisze alatt kijött 2010-es válogatás, amivel igazából persze semmi probléma nem lenne, ha nem úgy hirdetné magát, hogy „bevezetés Elliott Smith világába” – ugyanis gyakorlatilag ignorálja mindkét nagykiadós lemezt. Oké, az XO-ról beválogatták a Waltz#2-t, a Figure 8 albumról meg a Happinesst (igaz, nem albumverziójában, hanem a kislemezen megjelent változatban), de ez édeskevés, sőt roppant igazságtalan húzás. Az Either/Or anyagából már szerencsére öt dal is felkerült, ahogy megtaláljuk a számlistán a Needle In The Hay-t és a Miss Misery korai verzióját is, de aki tényleg tudni szeretné, hogy ki is volt Elliott Smith igazából, az inkább szerezze be az összes albumot, de az utolsó három rendes sorlemezt (Either/Or, XO, Figure 8) mindenképpen. Úgy fogja csak megérteni, hogy kit is veszítettünk el hét évvel ezelőtt, 2003. október 21-én.
 
An Introduction to… Elliott Smith (Domino/Neon Music, 2010) 8/10
 
 
szöveg:
Soós Csaba
 
rajz:
Szabó Sára
 

http://www.sweetadeline.net 

az új válogatáslemez anyagát itt tették meghallgathatóvá:
http://www.nme.com/news/elliott-smith/53567

 

 

https://recorder.blog.hu/2010/11/02/elliott_smith
Vérző szív – Elliott Smith

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr682415116

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása