Neil Young: Le Noise

2010.11.01. 06:00, -recorder-

(Reprise/Warner, 2010)
 
Az 1945-ös születésű Neil Young, aki eddig fiatalokat megszégyenítő tempóban (és szinte kizárólag minőségi lemezekkel) hasított át a kétezres éveken, most sem hazudtolja meg önmagát: egy szál gitáros albumot készített – a hathúros pengetősök, az effektezések és a hangzó terek nagy szakértőjével, a szintén kanadai Daniel Lanois sztárproducerrel. A szójátékos címében őrá is utaló Le Noise zajos és személyes lemez. Milyen is lehetne, ha ilyen címet kapott és a „Feel your love / Feel your strong love” sorokkal indul?
 
Neil Young az elmúlt tíz évben megállíthatatlan. Készített általában erős sorlemezeket (Are You Passionate – 2002, Greendale – 2003, Prairie Wind – 2005, Living With War – 2006, Chrome Dreams II – 2007, Fork In The Road – 2009), és régi adóssága törlesztéseként 2006-tól elkezdte archívum-sorozatának kiadását is (a Sugar Mountain – Live At The Canterbury House 1968-as, a Live At Fillmore East 1970-es és a Live At Massey Hall 1971-es koncertfelvételei után 2009-ben állt elő a koronaékszerrel, a CD-verziójában nyolc-, DVD- és Blu-ray-kiadásában tízlemezes The Archives Vol. 1 1963–1972 ritkasággyűjtemény-díszdobozzal, melynek 2012-re már ígéri is a folytatását az 1972 és 1982 közti időszak kivonatával). 2006-ban egy turnéra összetrombitálta a Crosby Still Nash & Young szupergruppot (lásd a CSNY/Déjà Vu koncertfilm és -lemezt!), sőt 2010 őszén – igaz csak egy alkalomra, egy jótékonysági koncert erejéig – összehozta első sikerzenekarát, a 42 éve feloszlott Buffalo Springfieldet is.
 
Új stúdiólemeze mindazonáltal más, mint a többi új dolga az elmúlt évtizedben: ezen az albumon egyedül Neil Young és az ő gitárja szerepel – ráadásul a hangszert nem úgy használja, ahogyan az efféle esetekben használni szokták: többnyire nem folk-rock trubadúrként akusztikázik, hanem elektromos gitárral zajong. És, ami azt illeti, ebben az esetben az egy szál gitár nem kizárólag hangszerelés, hanem tematika is egyben – ez itt nem egy konceptalbum, nem egy hajdan be nem fejezett lemez ikerpárja, nem egy környezettudatos autóslemez, nem politizálós cucc, hanem egy karcos, személyes dalciklus. Egyben pedig a koros-vagány mester talán legbátrabb albuma az elmúlt évtized amúgy is tiszteletre méltó sorozatában.
 
A lemezeit időről-időre telihold előtt (pontosabban: a telihold felé közeledő héten vagy hetekben) rögzítő Neil Young az a fajta előadó, akiről – kis túlzással – azt szokták állítani, hogy egész életében „ugyanazt a dalt írja”. Erős rhythm and blues alapú gitárjátéka „ködben és ellenszélben” is felismerhető – új lemeze fényét pedig csak emeli Daniel Lanois kompetens, kreatív, ám egyáltalán nem tolakodó produceri kezelése, mely finoman pakol egymásra gitárrétegeket (úgy, hogy a lemez egygitáros jellege se vesszen el), izgalmasan helyezi térbe azokat (úgy, hogy a nyers erőt és a spontaneitást azért ne ölje ki az anyagból), ráadásul az énekeket jól megválasztott effektekkel varázsolja itt-ott éterivé.
 
Persze vannak pontok, ahol se különleges gitár-, se meglepő énekhangzások nem kellenek a libabőrhöz: az albumot két „stratégiai” ponton – a lemez közepén és a vége előtt – egy-egy akusztikus dal, a Love And War és a Peaceful Valley Boulevard tagolja (ez a két dal a megmaradt hírmondója annak, hogy Young eredetileg egy csokor akusztikus dallal indult neki lemezkészítésnek). Ami pedig a szövegeket illeti, Young klasszikus trubadúrként – ahogy (újabb kis túlzással) pályafutása során szinte mindig – most is szabadságról, szerelemről és szeretetről énekel. A nyitó Walk With Me-ben és a Sign Of Love-ban a szerelem erejéről, a megindító Love And Warban a háború és a szerelem párhuzamairól (többek közt a pótolhatatlan veszteségekről), az Angry World és Someone’s Gonna Rescue You című dalokban a reményről. Persze azt sem állja meg, hogy ne emeljen ki egy-egy dalt a személyes kontextusból: a szó szoros értelemben vett és drogos utazásokra (meg persze a szeretet erejére) egyaránt emlékező kaleidoszkopikus Hitchhikert követő Peaceful Valley Boulevard, majd a lemezzáró Rumblin’ témája egy-egy ugyancsak visszatérő Neil Young-motívum, a fehér ember nyugati hódítása és az indiánok tragikus sorsa, illetve a Föld és a környezet pusztulása – mondani sem kell, hogy mindkettő didaktikamentes, árnyalt és érzékeny közelítésben.  
 
Neil Young pontosan fél évszázada van a pályán (The Jades nevű legelső zenekarát 1960 végén alakította), életműve már így is, úgy is kerek – ám, úgy tűnik, soha nem áll le, neki soha nem elég. Hogy egy klasszikus pályatárs, az utóbbi másfél évtizedben sokadvirágzását élő Bob Dylan klasszikusát idézzük: Forever Young.
 
9/10
 
Németh Róbert


http://www.neilyoung.com

a lemez teljes anyagát felölelő 39 perces Le Noise (The Movie) itt látható:
http://www.youtube.com/watch?v=wU5B53b9ntQ&ob=av2e

ez itt egy akusztikus gitáros dal a filmből...

 

...ez meg egy elektromos gitáros:

https://recorder.blog.hu/2010/11/01/neil_young_le_noise
Neil Young: Le Noise

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr862412313

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.