Hanyagok és jól öltözöttek – soul-pop 2010-ben (2.rész: Amerika – feketén, fehéren)

2010.10.20. 17:10, -recorder-

A modern soul-pop revival Amy Winehouse 2006-os Back To Black albumával robbant be, azóta eltelt négy év – a popzene törvényszerűségei szerint a divatnak előbb-utóbb le kell futnia. Kicsit talán már le is futott, csak nem látszik még annyira. A műfaj fő alakjai (Amy, Duffy, Adele és társaik) alkotói szabadságon vannak vagy épp a következő mutatványra készülnek. Köztes időszak, egyfajta interregnum van, de a soul-pop kedvelői nem unatkoznak. Az elmúlt egy évben friss előadók tűntek fel a színen, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban egyaránt, sőt új lemezzel jelentkezett az a kollektíva is, amelynek tagjai nélkül talán el sem kezdődött volna ez az egész. Nézzünk hát kicsit körül, mi a helyzet a bespoke öltönyök és a vintage Shure mikrofonok világában! Kétrészes áttekintésünkben hat előadót mutatunk be, hat soul-pop albumot az elmúlt egy évből. Az első részben két brit versenyző szerepelt (Plan B és Rox), most a második részben jöjjön négy amerikai előadó: Mayer Hawthorne, Aloe Blacc, Eli Paperboy Reed és díszhelyen a nagymúltú Sharon Jones & The Dap-Kings.
 
 
MAYER HAWTHORNE
 
Az 1979-es születésű Mayer Hawthorne zenészcsaládból származik Detroit (a Motown-város) környékéről, és elsősorban Smokey Robinson, Curtis Mayfield, Eddie Holman, no meg a Holland-Dozier-Holland dalszerző-producer team nevét emlegeti interjúiban inspirációként. Akárcsak Plan B, ő is  hiphop arcként kezdte karrierjét (Haircut néven szólóban, illetve egy Now On nevű electro-hiphop-soul trióban vitézkedett – ez utóbbi tagjaként 2007-2008 folyamán két albumot is kiadott Eye Level és Tomorrow Already címmel), és szintén felvett nevet használ a színpadon (igaziból Andrew Mayer Cohennek hívják). A hiphop producerként és DJ-ként is tevékenykedő, lelkes lemezgyűjtő fiatalember csak úgy poénból kezdett soul dalokat rögzíteni, családja és haverjai szórakoztatására – komolyabbra akkor fordult a dolog, amikor megmutatta a felvételeit a Los Angeles-i Stones Throw kiadó vezetőjének. A főnök meghallgatta a demót, és először azt hitte, ezek régi hatvanas évekbeli dalok feldolgozásai. Mikor kiderült, hogy mind Hawthorne szerzeményei, azonnal szerződést kínált neki, és 2009 őszén már meg is jelent az A Strange Arrangement album (mely aztán 2010 tavaszától már a kontinentális Európában is rendes terjesztést kapott).
 
A lemezen egyetlen feldolgozás szerepel (a Maybe So, Maybe Not eredetijét a detroiti New Holidays vokálkvartett vette lemezre 1969-ben), azon kívül az összes dalt maga Hawthorne írta, ráadásul szinte minden hangszert maga játszott fel és rögzített saját otthonában. Igen, ez így elég ijesztően hangzik, de szerencsére távolról sem kisszobás, barkács lo-fi szerencsétlenkedés lett az eredmény. Egészséges, háromperces, hatvanas-hetvenes éveket megidéző soul dalokat hallhatunk, jó basszusokkal, divatos ütemekkel és időnként frappáns fúvósokkal. A téma a szerelmi kapcsolatok körül forog, és persze a stílus szabályainak megfelelően mindig valami baj van a babyvel: csak játszadozik, másokkal flörtölget, lelép, aztán nem lehet elfelejteni (vagy nem lép le, de túl sokba kerül). Van pár kifejezetten jó pillanat, mint az eredetihez hűen ragaszkodó Maybe So, Maybe No, a Philly soul hangzású Let Me Know szerelmi gyötrődése, vagy a kicsit Curtis Mayfield-es The Ills. Viszont becsúsznak elég szigorú nyúlások is, ráadásul nagyon is ismert dalokból: a Your Easy Lovin’ Ain’t Pleasin’ Nothin’ ritmusa egy az egyben a You Can’t Hurry Love a Supremestől, a Make Her Mine nyitó riffje pedig a Curtis Mayfield által írt 1965-ös Impressions-himnuszból, a People Get Readyből lett kikölcsönözve. Az A Strange Arrangement jól hallgatható, slágeres soul lemez, csak azt nem könnyű eldöntetni, Hawthorne lelke mennyire van benne. Poénból kezdett el foglalkozni a műfajjal, és a hallgatónak lehet olyan érzése, viccből nyomja az egész lemezt is. Dilis, vastagkeretes retro szemüvegben(!), borostásan(!!), öltöny-edzőcipő szettben(!!!) jópofáskodik a klipekben, néha zavaróan látványosan erőlteti a minél magasabb hangokat, első kislemeze a Just Ain’t Gonna Work Out meg ilyen direkt-giccses, piros szív alakú formában jelent meg vinylen (ez látható is a szám klipjében). Indie arcoknak biztosan tetszeni fog, soul puristáknak talán nem annyira.
 
 
ALOE BLACC
 
A kaliforniai Aloe Blacc panamai bevándorlók gyermeke. Ő is 1979-es születésű, ő is a hiphop színtérről indult (az 1995 óta működő Emanon duóban kezdte, MC-ként egy fehér DJ, Exile mellett), és ő is a Stones Throw Recordsnál kötött ki, mint Hawthorne. 2006-ban megjelent első szólóalbuma, a Shine Through elég eklektikus munka volt soul, hiphop, R&B, latin és folk elemekkel, bónuszdalként egy spanyolul énekelt John Legend-feldolgozással (az Ordinary People-ből). Aztán rájött, jobb, ha csak egy stílusra koncentrál, kiadója meg New Yorkba küldte, hogy a Truth & Soul produceri team pofozgassa új dalait.
 
2010 szeptemberében megjelent új lemezének Good Things a címe, a borítón Aloe Blacc fehér öltönyben, csokornyakkendőben virít, mintha épp most akarna beszállni hatodik tagnak a Temptationsbe. De ez ne tévesszen meg senkit: revüparti-varieté helyett társadalmi-szociális kérdéseket feszegető, mély és autentikus recessziós-soul az irányvonal, Marvin Gaye és Curtis Mayfield kora hetvenes évekbeli szocio-kommentár albumainak modorában! Az I Need A Dollar című nyitó kislemezdal remekül fel is vázolja az alaphangulatot. Hatásos zongorariff alatt tárul fel egy állását vesztett ember története, aki körül összeomlott minden, és már csak régi haverjaihoz, a whiskyhez és a borhoz tud fordulni vigaszért. (A dalra amúgy lecsapott az HBO, a Kergetjük az amerikai álmot tévésorozatához választotta főcímként, ami nem tett épp rosszat Blacc ismertségének.) És ez így megy tovább, a szociális igazságtalanságok, megélhetési problémák és munkanélküliség tárgykörétől a fekete énekes csak néha kalandozik el – olyankor szerelmi gyötrődéseivel szórakoztatja a hallgatót. Blaccnak baromi jó hangja van, tudja is használni, zenekara és producerei pedig igen profi munkát végeztek. Néha nyers, néha nagyon is kidolgozott a lemez, a mindvégig drámai hangulatot dzsesszes fordulatokkal, Hammond orgonával, vagy épp blaxploitation filmzenéket idéző wah wah gitárokkal színezi, az amúgy is megható Momma Hold My Hand című dalt például vonósokkal szomorítja. Az egység a legnagyobb erénye a lemeznek: táncos szám vagy potenciális rádiósláger (jó, mondjuk az említett I Need A Dollart leszámítva) nem nagyon van rajta, de minden dal tökéletesen egyben van, és végig tartja a színvonalat – még az egyetlen „idegen” szám, a Velvet Underground Femme Fatale-jának feldolgozása sem lóg ki a sorból. A soul-pop kategóriába befér, de egyértelműen a soulon van a hangsúly.
 
 
ELI "PAPERBOY" REED
 
Az 1983-ban Eli Husock néven Bostonban született, jelenleg New Yorkban élő Eli "Paperboy" Reed nem csak énekes, zenész, dalszerző, de hatalmas oldschool-anorák is. Újságíró apja lemezgyűjteménye révén szerezte meg az alapokat a country, blues, soul, R&B és gospel stílusokban, tinédzserkorában már műsora volt egy blues rádióban, majd a Mississippi Delta környékén és egy chicagói gospel templomban trenírozta magát. Tipikusan olyan arc lehet, akinek a Motown már passzé, a Stax még elmegy szódával, viszont kisujjában van a teljes Chess, Okeh, Kent vagy Brunswick Records-diszkográfia. Előadóként pár éve van a színen, két független kiadós album – a 2005-ös Eli "Paperboy" Reed sings "Walkin' And Talkin’"... And Other Smash Hits! és a 2008-as Roll With You – után 2009-ben a MOJO magazin már a legjobb új befutó díjára jelölte, majd jött egy szerződés az EMI-tól. A 2010 augusztusában megjelent Come And Get It! lemez büdzséjébe még egy sztárproducer is belefért: a korábban Dr. Drével és Eminemmel, Fiona Apple-lel, Pinkkel és a Maroon 5 slágerzenekarral is dolgozó Mike Elizondo finomhangolta az anyagot.
 
Egy ritkaság-feldolgozással nyit a lemez (a Young Girl eredetileg a fiatalon elhunyt, szintén bostoni Frank Lynch száma volt 1967-ben), aztán Reed már le sem tér erről az irányról – a többi dal nem átirat ugyan, de nyugodtan lehetne az is. Elizondo hagyja, hogy a dalok menjenek a maguk útján, mutatóba sincsenek becsempészve kortárs ütemek, felesleges bonyolítások. A zenekar kiváló, a ritmus hibátlanul feszes, a fúvósok szúrnak, és bár Reed, mint figura talán nem annyira karizmatikus, a hangja mindenképpen az. Nagy szenvedéllyel, természetességgel és energiával, Otis Redding- és Wilson Pickett-féle nyersességgel énekel, üvölt, sikolt és vonít 45 percen keresztül. Az album zeneileg semmi újat nem hoz, de Reed és zenekara tökéletesen mondja fel a leckét, és az is hallatszik, hogy a frontembernek van érzéke az egyszerű, de fülbemászó melódiákhoz – elég csak a címadó dalt, vagy a szójátékos Calling My Name-et megemlíteni. A dinamikus southern soul partyt csak időnként akasztja meg egy-egy lassabb szám, ahol Reed végre egyéb hóbortjaival – country, blues – is foglalkozhat kicsit. Az Explosions című záródalban pedig bedobja a gyeplőt a lovak közé: két és fél percen át megy egy eszement funk-soul jam, Reed meg James Brownnak képzeli magát, úgy rikoltozik. Az EMI igazán elégedett lehet, azt kapta, amit akart, egy eladható retro-soul party lemezt. Kérdés persze, hogy Eli "Paperboy" Reed is pontosan ilyet szeretett-e volna. A Come And Get It videoklipet elnézve lehet egy olyan érzésünk, hogy ez a srác a lelke mélyén egy blues-rockabilly arc, aki azért nyom soult, mert ilyet is tud, és most erre van igény. Felveszi a fényes, kétgombos sharkskin öltönyt, igyekszik Otis Redding-esen vonaglani, de igazából akkor érzi jól magát, ha ott lóg a nyakában egy vintage Gibson gitár, amibe kapaszkodhat.
 
 
SHARON JONES & THE DAP-KINGS
 
A ma soul-pop revival fekete nagyasszonya, az 1956-os évjáratú Sharon Jones egy városban született James Brownnal (a georgiai Augustában), az ő dalait énekelte, az ő mozdulatait utánozta a tükör előtt kiskorában, és pont olyan nagy sztár szeretett volna lenni, mint a Soul Keresztapa. Csak míg ugye James Brown volt „a legkeményebben dolgozó férfi a showbizniszben”, Sharon Jones legfeljebb „a legkeményebben dolgozó nő a büntetés-végrehajtásnál” címre pályázhatott. Karrierje soha nem indult be, szólószerződést nem kapott, csak session munkák jutottak neki (blues, soul és diszkó lemezeken vokálozott), majd hagyta a fenébe az egészet – és női börtönőrként vállalt állást a New York-i Rikers Island fegyházában, majd fegyveres kocsikísérőként dolgozott a Wells Fargo bank alkalmazásában.
 
Már negyven is elmúlt, amikor megint látott egy stúdiót belülről, akkoriban a Desco kiadónál jött ki pár kislemeze. Ez a label hamar megszűnt, de az egyik főnök, a basszusgitáros-dalszerző-producer Gabriel ”Bosco Mann” Roth megcsinálta helyette a Daptone Recordsot, megalakította a Dap-Kings zenekart, és bevette Jonest énekesnőnek. 2002-ben jelent meg első albumuk (Dap Dippin' with Sharon Jones and the Dap-Kings), 2005-ben a második (Naturally), majd 2007-ben a harmadik (100 Days, 100 Nights), de közben történt még valami. Mark Ronson épp Amy Winehouse Back To Black albumával bíbelődött, de sehogy sem bírt kicsiholni olyan old school hangzást a modern digitális technikából, amilyet szeretett volna. Miután meghallotta a Dap-Kings produkcióját, velük játszatta fel a lemez dalainak nagy részét (köztük Rehab és You Know I'm No Good című megaslágereket is), majd ők kísérték Winehouse-t amerikai turnéján is, mely a nagy befutását hozta – az öt Grammy-díjat érő történetet pedig innentől már ismerjük (ja igen, Ronson 2007-es Version sikeralbumán is nagyrészt a Dap-Kings zenészei játszottak). Mindenki tök boldog volt – a buliból kihagyott szegény Sharon Jonest kivéve, akiből ahogy nem lett új Aretha Franklin a hetvenes évtizedben, úgy régi Amy Winehouse sem a kétezresben.
 
Azért mégse lett ennyire szomorú a vége, szerencsére. A Dap-Kingsre jutó rivaldafényből Jonesnak is jutott, egyre többen ismerték fel tehetségét: azóta már duettezett Michael Bublével és turnézott Lou Reeddel, énekelt David Byrne és Fatboy Slim közös Here Lies Love konceptalbumán, sőt még egy Denzel Washington-filmben is szerepet kapott (The Great Debaters). Pár éve a harlemi Apollo színházban is harsányan ünnepelték – abban a legendás koncertteremben, ahonnan egykori idolja, James Brown indult és ahol legnagyobb sikereit aratta. Már az előző Sharon Jones & The Dap-Kings-album, a 2007-es 100 Days, 100 Nights is viszonylag jól fogyott, ám a 2010 áprilisában megjelent I Learned The Hard Way biztos még annál is jobban fog – már most agyonajnározzák a kritikusok. Ami azt illeti, tényleg lehet szeretni.
 
Erre a lemezre tényleg igaz az a mostanában eléggé elcsépelt kijelentés, hogy „akár negyven évvel ezelőtt is készülhetett volna”. Sharon Jones és funk-soul zenekara számára megállt az idő, a naptár náluk 1969-et mutat – nem lennénk meglepve, ha kiderülne, hogy szerintük még mindig Nixon az USA elnöke. A zenekar együtt, egyszerre játszotta fel az anyagot, és teljesen analóg módon rögzítették egy 8 sávos Ampex felvevőn – nagyon kellemes, meleg és vibráló antik hangzása van a lemeznek. Sharon Jones zsigeri soul mama módjára, ösztönösen, nyers erővel énekel, míg a Dap-Kings zsánerbemutatója Chicago, Philadelphia, Memphis és Detroit autentikus funk-soul soundját idézi meg. Magabiztosan és nagyon szívből játszik a zenekar, funky a gitár, finoman agresszív a basszus, a tenorszaxik mindig a lehető legjobbkor recsegnek be, de még a háttérvokálban is több soul van, mint mondjuk Adele teljes debütalbumában.
 
Akad pár igazán ötletes megoldás is a lemezen. Ebben a műfajban már tényleg nem könnyű frappáns, új metaforát kitalálni a párkapcsolati szenvedésre (Lamont Dozier és kollégái hellyel-közzel minden sablont bemutattak már korábban), de a Window Shopping című számnak valamennyire sikerül. Az album záródala, a Mamma Don’t Like My Man pedig azért meglepő, mert szövegileg és szerkezetileg egy girl group szám lenne, de a hangszerelés egy lecsupaszított bluest csinál belőle. És persze van egy instrumentális darab is (The Reason), ahol a zenekar Jones nélkül is ünnepeltetheti magát. Mindegyik dal erős, a nyitó The Same Gets Old, a címadó I Learned The Hard Way vagy a Give It Back egyértelműen rádióra született, de mégis van egy pici gond: nincs köztük egy olyan nagyon eltalált sláger sem, ami bevinné és stabilan ott is tartaná a mainstreamben a lemezt. Egy olyan dal, amitől még a soul Vladimirjei és Estragonjai is befejeznék a Winehouse-ra való várakozást.


Mayer Hawthorne: A Strange Arrangement (Stones Throw, 2009)  8/10
Aloe Blacc: Good Things (Stones Throw, 2010)  9/10
Eli "Paperboy" Reed: Come And Get It! (Capitol/EMI, 2010)  8/10
Sharon Jones & The Dap-Kings: I Learned The Hard Way (Daptone, 2010)  9/10

 
Fábián Titusz

http://www.myspace.com/mayerhawthorne 
http://www.aloeblacc.com 
http://www.elipaperboyreed.com
http://www.myspace.com/sharonjonesandthedapkings 

 

 

 

https://recorder.blog.hu/2010/10/20/hanyagok_es_jol_oltozottek_soul_pop_2010_ben_2_resz
Hanyagok és jól öltözöttek – soul-pop 2010-ben (2.rész: Amerika – feketén, fehéren)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr432386498

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.