Hanyagok és jól öltözöttek – soul-pop 2010-ben (1. rész: Anglia – fehér fiú, fekete lány)

2010.10.19. 17:02, -recorder-

A modern soul-pop revival Amy Winehouse 2006-os Back To Black albumával robbant be, azóta eltelt négy év – a popzene törvényszerűségei szerint a divatnak előbb-utóbb le kell futnia. Kicsit talán már le is futott, csak nem látszik még annyira. A műfaj fő alakjai (Amy, Duffy, Adele és társaik) alkotói szabadságon vannak vagy épp a következő mutatványra készülnek. Köztes időszak, egyfajta interregnum van, de a soul-pop kedvelői nem unatkoznak. Az elmúlt egy évben friss előadók tűntek fel a színen, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban egyaránt, sőt új lemezzel jelentkezett az a kollektíva is, amelynek tagjai nélkül talán el sem kezdődött volna ez az egész. Nézzünk hát kicsit körül, mi a helyzet a bespoke öltönyök és a vintage Shure mikrofonok világában! Kétrészes áttekintésünkben hat előadót mutatunk be, hat soul-pop albumot az elmúlt egy évből. Az első részben két angol versenyző: egy fehér fiú és egy fekete lány, Plan B és Rox (a második részben jönnek az amerikaiak).
 

PLAN B


Plan B, azaz az 1983-ban Londonban született Benjamin Paul Ballance Drew a Back To Black album megjelenésekor még kapucnis hiphop lumpen volt, ahogy egy problémás gyerekhez illik. Apja hamar lelépett otthonról, anyja mindenféle gázos fazonokkal élt együtt – erről szól a Mama (Loves A Crackhead) című dala, melyből amúgy az is kiderül, hogy Plan B lelkes Arsenal-szurkoló. A suliból kirúgták balhéi miatt, munkanélküli segélyen élt, és persze közeli kapcsolatba került a drogokkal, előbb fogyasztóként, később kereskedőként is. Ezek a témák mind előkerülnek az ifjú akusztikus gitáros rapper első albumán, mely 2006-ben jelent meg. Bár címét egy rockdalból (a Nirvana által sikerre vitt Meat Puppets-szerzeményből, a Plateau-ból) kölcsönzi és gitárokat, illetve a rap mellett énekbetéteket is bőven használ, a Who Needs Actions When You Got Words lényegében mégis egy grime/hiphop lemez, fiatalosan dühös, tele indulattal: a címadó dalból még az is kiderül, néha annyira ideges a fiatalember, hogy legszívesebben kiszúrná valaki szemét egy golyóstollal. Ilyen hozzáállással kommerciális sikereket nem igazán lehet aratni, de a kritikusoknak azért tetszett az album, a már említett Mama (Loves A Crackhead) kislemez a 41. helyre jó volt, pár fesztiválfellépés is becsúszott az ifjú előadóművésznek, akit szépen besoroltak a Mike Skinner (The Streets) nyitotta iskolába is, olyan hasonszőrű pályakezdők mellé, mint Jamie T. vagy Example. És kábé ennyi.
 
A történet aztán 2010-ben érdekes fordulatot vett: Plan B nem csak új albummal, de teljesen eltérő stílussal állt elő. Az áprilisban megjelent The Defamation Of Strickland Banks egy soul konceptlemez. Nem rappel kevert soul, nem hiphoposított soul, hanem egy tiszta soul lemez, itt-ott kis rap betéttel. Plan B énekel és nem szövegel, rendes zenekar van mögötte, a stílus minden kötelező elemét bemutatja, a búgós-szaxofonos szerelmes lassúktól a  tempósabb, táncosabb számokig, és teljesen meggyőzően nyomja az „ooh baby”-ket is. A dalokból pedig megismerjük egy rosszéletű soul énekes – a címszereplő Strickland Banks – történetét, aki szerelmes számaival lesz sikeres, ám egy balhés éjszaka után hamis vádak alapján elítélik, és a börtönben megjárja a poklot... Persze, hogy minden együtt legyen, nem csak zeneileg, fazonilag is megtörtént a váltás, Plan B a kapucnis felsőt és Nike tornacipőt blue-eyed soul énekeshez már jobban illő, mérték után készített öltönyre, illetve Loake bőrcipőre cserélte.
 
Az album csúcsra jutott a brit listán, platinalemez lett, majd dupla platina, Plan B pedig az év egyik legnagyobb popszenzációja, akit „a férfi Amy Winehouse”, sőt „az új Smokey Robinson” címkével emlegetnek az újságok. Idén márciusban Noel Gallagher vendége volt az ex-Oasis főnök szólókoncertjén, jövő tavasszal már saját arénaturnét szervez. Az össznépi hozsannába csak a hiphop puritánok nem kapcsolódtak be, ők inkább Júdást kiáltottak, de nem volt igazuk. Plan B – saját bevallása szerint – nem a hiphoptól távolodott el, hanem éppen hogy visszatért oda, ahonnan elindult. Első igazi szerelme ugyanis a soul volt, már 15 évesen R&B dalokat írogatott, csak nem volt elég önbizalma előadni őket, meg ugye nem is volt lemezcég, akit ez akkoriban komolyan érdekelt volna. A hiphopban az attitűd meg a jó szövegek számítanak igazán, Plan B inkább elment hát ebbe az irányba, hogy aztán lemeztapasztalatokkal felvértezve megcsinálhassa ezt a második albumot. Kiadójának, a Warner alá tartozó 679 labelnek persze annyira bejött a váltás, hogy folytatást követel, Plan B-nek azonban más tervei vannak, bár ezekről nem nyilatkozik egyértelműen. Valahol azt olvasni, újabb hiphop albumra készül, másutt arról beszél, hogy egy reggae vagy dubstep anyag lesz a következő, vagy valami egészen más, mert ő nem szeretné egy (vagy két) stílusba beskatulyázni magát. A lemezcég mindenesetre értésére adta, újabb hiphop lemezről hallani sem akar – ha Plan B ilyet szeretne, adja ki magánkiadásban, vagy ahogy akarja.
 
Ennyi a történet, most nézzük az albumot. A már címében is a klasszikusok közé szánt The Defamation Of Strickland Banks érdekes és ügyes lemez, hozzá még elég jó is, persze nem hibátlan munka – a sztorin talán lehetett volna még mit csiszolni. De maga az ötlet már eleve dicséretes: soul konceptalbumok nem sűrűn születnek, ilyen sötét témájú meg még biztos nem volt.
 
Az első két szám két szerelmes dal (Love Goes Down, Writing's On The Wall), ezekkel lesz sztár a történet szerint Banks. A harmadik számban (Stay Too Long) a sikereitől kicsit elszállt énekes koncert után elmegy kiütni magát, ahol rossz fordulatot vesznek az események, bunyóba keveredik, majd felvisz egy nőt szobára. A következő dal, a She Said már egy bírósági tárgyalóban játszódik, az énekest egyéjszakás kalandja – hamisan – megvádolja, és ez alapján elítélik. Ezután már csak a börtönléttel foglalkozik a lemez, megtudjuk, hogy sitten lenni nem jó, mindenféle sötét alakok kötözködnek, és az ember előbb-utóbb megbuggyan. (Egyébként a lemezhez eddig elkészült négy klip – Stay Too Long, She Said, Prayin', The Recluse – a történet négy fejezetét meséli el, Plan B tervei közt szerepel, hogy az összes dalhoz csinál videót, ami így majd egy rövidfilmmé áll majd össze, kiadva a teljes sztorit.) A szövegből nem derül ki, pontosan miért, milyen bizonyítékok alapján ítélik el Banksot, csak sejteni lehet, hogy a nő valami nemi erőszak mesét adott elő az esküdteknek. Magáról a főszereplőről sem tudunk meg semmit, illetve, amit igen (ittasan hőzöng, verekszik és rázza a rongyot, ha meg feltűnik egy tolható csaj, lehalkítja a mobilt, hogy a barátnője ne zavarja meg), az nem teszi túl szimpatikussá. A sztori vége felé aztán új bizonyítékok kerülnek elő, Banks megint tárgyalásra vár, de arra nincs válasz, mi lesz további sorsa, kiszabadul-e vagy visszamegy a börtönbe. Talán majd a folytatásban... Szóval a sztori talán lehetne jobb is, de hát ez nem egy forgatókönyv, még csak nem is verses regény, hanem egy poplemez, itt a zene a lényeg. És abba nagyon nem lehet belekötni.
 
Plan B lehetőségeihez képest elég jól énekel. Igyekszik Smokey Robinson-osan megszólalni, de azzal is tisztában van, ehhez kissé gyenge a hangja. Egyfajta falzettet tud hozni megbízhatóan, ehhez ragaszkodik is, nem próbálja variálni. Az is egyértelmű, hogy tehetséges dalszerző, a számok nagyon ügyesen van összerakva, gyakran megidézik valamelyik klasszikust, de sosem csúsznak át egyértelmű lopásba. Smokey Robinson ugye végig jelen van, másutt Lionel Richie vagy David Ruffin integet be, a Writings On The Wall harmóniái meg Charles & Eddie Would I Lie To You-ját juttatják az ember eszébe  A nagyon fülbemászó She Said – az egyik kislemezdal – egyértelműen az Amy Winehouse/Mark Ronson-vonalat követi, a szöveg még említi is közös sikerdalukat, a Zutonstól feldolgozott Valerie-t. A She Said mellett a rapbetéttel és dögös gitárriffel operáló Stay Too Long, illetve a szélesvásznú dráma-soul Prayin' is kislemezre került, de nem feltétlenül ezek a legjobb számok az albumon. Amikor már úgy tűnik, kezd fáradni, leülni a lemez, fogynak a dallamok és az ötletek, akkor mindig jön egy olyan dal, ami újból értelmet ad az egésznek. Ilyen a baljósan sodró lendületű, vonósokkal megtámasztott Recluse (a negyedik kislemezdal), vagy éppen a Free, ami talán az egész anyag legnagyszerűbb pillanata. Manapság olyan sok dalra mondják, hogy northern soulos – kábé minden olyan számra, ami kicsit tempósabb, mint a többi –, a Free esetében viszont teljesen jogos a jelző. Instant klasszikus.


ROX
 
Rox, azaz Roxanne Tataei friss, üde színfolt a brit soul-pop palettán, aki hasonló kreditekkel rendelkezik, mint vetélytársnői: oda járt iskolába, ahova Amy és Adele (a croydoni Brit Schoolról van szó, ahol még Kate Nash és Katie Melua is tanult), a Duffyt sikerre vivő Rough Trade menedzsmenthez tartozik, és az albuma sem lóg ki nagyon a sorból – viszont fazonilag újat hoz. A tetovált, fekete toronyfrizurás zsidó démon, a teltkarcsú barna angolka és a pici szőke walesi lány után most itt van egy kis tűzrőlpattant, cicis fekete baba – ilyen már rég volt! Bemutatkozó albuma, a 2010 júniusában megjelent Memoirs ugyan korántsem lett annyira sikeres, mint azt az énekesnő vagy kiadója várta (a kontinentális Európában azért szépen teljesített), de kellemes hallgatnivaló és sokat felsejtet Rox potenciáljából.
 
A jamaikai anyától és muszlim perzsa apától származó Roxanne 1988-ban született dél-Londonban. Neki is elváltak a szülei, ő viszont ennek ellenére nem az utcán szocializálódott, mint Plan B, hanem lelkész nagyapja révén a templomban. Már hatéves kora óta nyomja a gospelt (az ilyesmi ugye eleve jól mutat egy soul énekesnő önéletrajzában), a későbbiekben pedig olyan zenei hatások is érték, mint Sade, Lauryn Hill, Mary J. Blige vagy – hogy egy fehér énekesnőt is mondjunk – a néhai Eva Cassidy. Rox 2007-ben már egy akusztikus dzsesszzenekarban énekelt, aztán idővel felfigyeltek rá, és több kiadó is érdeklődött iránta – ő azért döntött a Rough Trade mellett, mert ott ígérték neki a legtöbb artisztikus szabadságot. A főleg indie-rock kiadványairól híres lemezcég sem vett zsákbamacskát, mert ugye egyszer már megcsinálta a szerencséjét Duffy menedzselésével (míg Duffy estében a lemezkiadást egy mamutcégnek passzolták át, addig Rox albuma már Rough Trade-kiadványként jelent meg). A kiadó elég jól felépítette a kislányt (első tévéfellépés Jools Holland Later... című műsorában, meg minden), az erős médiajelenlét mellett intéztek neki két ismert producert is a lemezhez. Az album egyik mentora az az Al Shux, aki többek között az Empire State Of Mind című Alicia Keys/Jay-Z szupersláger egyik szerzője is (de dolgozott már Lily Allen turnéjának zenei rendezőjeként is), a másik meg Commissioner Gordon, aki olyan referenciákkal rendelkezik, mint például Amy Winehouse első lemeze (a 2003-as Frank). A befektetett energia pedig nyilván előbb-utóbb megtérül, a következő albumnál már biztosan.
 
A Memoirs lemez ugyanis, ha túl sokat nem is nyújt, mindenképpen sokat ígér. Roxnak jó hangja van és sokoldalúan tudja használni is, zsenge kora ellenére meglepő magabiztossággal, helyenként kifejezetten elegánsan énekel, legyen szó dzsesszről, soulról, lovers rockról, balladáról vagy funkys slágerről. Kifejezetten jól és polírozottan szól a lemez, és van rajta pár nagyon príma szám, mint a Hammond orgonás, gospeles No Going Back című nyitódal, a dzsesszes harmóniákkal és modern beatekkel ügyeskedő Breakfast In Bed, vagy a kötelező gyors – úgynevezett „northern soulos” – darab, az I Don’t Believe. No meg az egész lemezt talán legjobban jellemző, könnyeden groove-os, elhagyott-kesergő létére meglepően jó hangulatú My Baby Left Me. Tényleg semmi különös, csak épp egy nagyszerű popdal, az ember napokon át nem tudja kiverni a fejéből. Kár, hogy nem mindig ilyen a színvonal: akad pár felesleges, jellegtelen, könnyen felejthető szerzemény, meg olyan is, ami „túl van producerkedve” vagy éppen túlságosan kilóg a többi közül. De az biztos, hogy Rox klassz kis jelenség, jövő áll előtte.
 
 
Plan B: The Defamation Of Stricklands Banks (679/Warner) 9/10
Rox: Memories (Rough Trade) 7/10
 

Fábián Titusz
 

http://www.time4planb.co.uk
http://thisisrox.com 

 

Plan B történetmesélő klipsorozatának eddigi négy darabja az album koncepciója által diktált kronológiai sorrendben: Stay Too Long + She Said + The Recluse + Prayin'

 

 

 

 

Rox két klipje: My Baby Left Me + I Don't Believe

 

https://recorder.blog.hu/2010/10/19/hanyagok_es_jol_oltozottek_soul_pop_2010_ben_1_resz
Hanyagok és jól öltözöttek – soul-pop 2010-ben (1. rész: Anglia – fehér fiú, fekete lány)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr332383937

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.