Az 1975-ös születésű svéd dalszerző-énekesnő, Karin Dreijer Andersson az öccsével, Olof Dreijerrel duóban The Knife, szólóban pedig Fever Ray néven készít pazar és borzongató elektronikus popzenét (sőt a Röyksopp több dalában is ő énekel). A Knife 2010 elején egy Charles Darwin élete és munkássága által ihletett kísérleti opera hanganyagával jelentkezett (Tomorrow, In A Year), a Fever Ray pedig címnélküli 2009-es albuma anyagával egészen 2010 szeptemberéig koncertezett. Szintén a napokban jelentkezett egy limitált példányszámú vinyl kislemezzel (Mercy Street), összeállított egy exkluzív mixet a Dazed & Confused brit trendmagazin honlapjának, a Dazed Digitalnak (Fever Ray Exclusive Mixtape), sőt időközben még egy hivatalos magyar remixe is készült (Keep The Streets Empty For Me – Fine Cut Bodies remix). Az énekesnővel Amszterdamban beszélgettünk.
- Az első együttesed, a kilencvenes években működő Honey Is Cool még gitárközpontú popzenét játszott. Odáig hogyan jutottál el? Mikor kezdtél el egyáltalán zenélni?
- Nem tudom, most hogyan mennek a dolgok, de amikor én kisgyerek voltam, akkor Svédországban az általános iskolában a zeneórán választanunk kellett, hogy milyen hangszeren szeretnénk megtanulni játszani. Ha jól emlékszem harmadik osztály elején kellett dönteni, szóval olyan kilenc évesen. Nekem a gitár tetszett, úgyhogy azon tanultam meg játszani. Végül is ez az egyetlen hangszer, amin rendesen tudok játszani (mosolyog). Az iskolában volt néhány hosszabb-rövidebb ideig működő zenekarunk, de az első komoly együttesem a Honey Is Cool volt. 1994-ben alakultunk. Felvettem egy demót még középiskolában, és eredetileg csak zenészeket kerestem ahhoz, hogy rendes stúdiófelvételt tudjak készíteni belőle, de aztán együtt maradtunk, és így született meg a zenekar. Néhány éven keresztül próbálkoztunk, készítettünk három albumot (az 1995-ös Focky Focky No Pay című hatszámos minialbumot, az 1997-es Crazy Love-ot és az 1999-es Early Morning Are You Working?-et - a szerk.).
- Miért szűnt meg a zenekar? Épp 2000-ben, amikor a svéd rádiók elkezdték játszani az aktuális kislemezeteket, a Baby Jane című Rod Stewart-feldolgozást...
- Elmaradt az áttörés. Nem könnyű egy zenekart egyben tartani, négy-öt embert irányítani, mindenki máshogy képzelte el a folytatást. Ráadásul én is pont ekkor kezdtem el a testvéremmel, Oloffal együtt zenélni, dalokat írni, és az nagyobb kihívás volt, sokkal könnyebben is ment vele a munka és sokkal jobban is élveztem.
- Az első két albumotok – a 2001-es The Knife és a 2003-as Deep Cuts – idején volt épp az első nagy hulláma a nyolcvanas évekbeli elektro-pop retrónak, akkoriban volt csúcson az electroclash, meg az első brit szinti-pop revival is: a Ladytron, a Zoot Woman és társaik. Éreztetek rokonságot ezekkel a zenekarokkal, mozgalmakkal, vagy elszigetelten alkottatok?
- Nem igazán vagyok jó a zenei stílusokban. Soha nem is voltam egyetlen stílus, vagy zenei szcéna rajongója, még csak ismerője sem. Elég rossz a memóriám... (nevet, elgondolkozik, majd folytatja). Amikor a Deep Cuts albumon dolgoztunk, akkor sem zenei stílusok, vagy bizonyos együttesek voltak ránk hatással, hanem politikai mozgalmak, eszmék, ideológusok, például Michael Moore. Az volt a célunk, hogy nagyon demokratikus módon készítsük el a lemezt, csak ingyenes vagy nagyon olcsó szoftvereket, zenekészítő programokat használtunk, amelyek bárki számára elérhetőek voltak – és igen erősen tartottuk magunkat ezekhez a lefektetett szabályokhoz. Ezek a dolgok inkább hatással voltak ránk, mintsem más zenék. Nem is nagyon beszélgettünk zenei referenciákról.
- Amikor a benneteket ért zenei hatásokról kérdeznek titeket, általában azt válaszoljátok, hogy nem zenék, hanem filmek inspirálják a Knife-szerzeményeket.
- Ez így is van. Azt hiszem, a filmek sokkal nagyobb hatással vannak ránk, mint a zene. Én személy szerint biztosan jóval több filmet látok, mint amennyi zenét hallgatok. Nem tudom miért van ez. Elvileg sokkal könnyebbnek kellene lennie jó zenéket találni, hiszen jóval egyszerűbb, olcsóbb elkészíteni egy albumot, mint egy filmet. De a filmeket valahogy mégis sok esetben szabadabbnak érzem, a zene kommercializáltabb. Elmegyek egy alternatív filmfesztiválra és sokkal több benyomás ér, mint amikor bekapcsolom a rádiót.
- Miután a José González a Deep Cuts albumról feldolgozta a Heartbeats című dalotokat akusztikus gitáros verzióban és azt 2005-ben egy Sony-tévéreklámnak köszönhetően milliók megismerték, a Knife-ra is nagyobb figyelem irányult. Volt ez bármilyen hatással a soron következő lemezetekre, a Silent Shout albumra? Éreztetek külső nyomást, vagy teljesen kizártátok ezt az életetekből?
- Nagyon nehéz volt igent mondani arra, hogy használhatják a zenét a reklámban. Ugyanakkor szükségünk volt a pénzre, hogy felépítsük a stúdiónkat és megvegyük azokat a hangszereket, felszereléseket, amikkel tovább szerettünk volna lépni. Ekkoriban éreztük először, hogy színpadra akarjuk állítani a zenénket, és a turnéfelszereléshez is kellett az anyagi forrás. Úgyhogy igen, ilyen módon hatással volt ránk. Máskülönben viszont aligha. Elég nyomást helyezünk magunkra enélkül is. Szigorúak vagyunk magunkkal szemben. Szóval nem éreztem ebből a figyelemből, vagy nyomásból semmit. Arról sem olvasok sokat, hogy az újságok miket írnak a munkáinkról. Nem tartom fontosnak.
- A Silent Shout 2006-os megjelenése után kezdtetek el koncertezni, és rögtön elképesztő műsorral álltatok színpadra. Korábban miért zárkóztatok el a fellépésektől?
- Nagyon unalmasnak tartottuk, amikor az elektronikus zenészek egy laptoppal állnak a színpad közepén, és mereven néznek a képernyőre. Vuuú-buúú! (viccesen utánozza az említett előadói magatartást) Ennek így semmi értelme. Ugyanakkor az sem izgatott bennünket, hogy élő hangszerekre ültessük át a dalokat, és valaki ott dobolja a színpadon a 4/4-eket. Sokat gondolkoztunk azon, hogy az emberek miért szeretnek koncertekre járni, miért hajlandóak annyi pénzt kifizetni, hogy elmenjenek egy helyre és ott lássanak valamit. Mi az, amit tényleg várnak ilyenkor? Ugyanakkor egy kicsit provokatív is volt számunkra, amikor állandóan azt kérdezték, hogy „Miért nem játszotok élőben?”, sőt egyenesen szuggerálták, hogy „Nektek fel kell lépnetek!” Még ma is azt gondolom, hogy nem feltétlenül szükségszerű egy zeneszerzőnek turnéznia, ez két nagyon különböző tevékenység. Már a Knife indulásakor bevontuk a közös munkába egy nagyon kedves művész barátunkat, Andreas Nilssont, akivel együtt dolgoztunk a videóinkon (Nilsson, akinek első rendezése az első Knife-videó volt a N.Y. Hotel című 2001-es dalhoz, azóta igen keresett klipkészítővé vált: dolgozott már Mobynak, a Depeche Mode-nak, a White Liesnak, az MGMT-nek és a Yeasayernek is – a szerk.). Tulajdonképpen ő volt, aki a színpadi megjelenés vizuális oldalát kidolgozta: az ő ötletei nélkül lehet, hogy soha nem kezdünk el koncertezni. Rengeteg ötlete volt, amiket szeretett volna megvalósítani: videóvetítések, robotok, bábok... Igyekezett bevonni minket mindebbe, és végül az lett a döntő, ahogyan átültette ezeket az ötleteket egy zenekari koncert vizuális megjelenésébe. Rábólintottunk: „Oké, próbáljuk ki!”
- A zenekar képi megjelenésében a színház világa és a szerepjáték is gyakran megjelenik. Beöltöztök egy szerepbe, kisminkelnek titeket, gyakran maszkot is viseltek. Ugyanez igaz a fellépések díszleteire, a Knife- és a szintén Andreasszal közösen megtervezett Fever Ray-koncertek esetében egyaránt – a színház hangulata ott is jelen van.
- Igen, élvezzük, ha egy promóciós fotón nem csak állunk tétován, hanem belebújhatunk egy szerepbe. És ez valóban a filmek iránti szeretetből jön, mint ahogy valóban sokat kölcsönözünk a színház világából is. Viszont az engem is meglepett, amikor most pár napja beszélgettünk erről Andreasszal és kiderült, hogy lényegében még soha nem volt színházi előadáson! Vidéken nőtt fel, ahol nincsenek színházak elérhető közelségben, és teljesen kimaradt neki! Most meg felkérték, és elkezd színházba is dolgozni! Szerintem az nagyon lelkesítő, hogy szabadon használhatunk minden olyan elemet a film és a színház világából, ami jó, és beépíthetjük azokat a magunkéba.
- A dalszövegeid mind a Knife, mind a Fever Ray esetében angolul szólnak, gyakran talányosak, sok bennük a rejtettség, gyakran az éneked is számos szűrőn át formált, modulált, torzított. Nem gondoltál arra, hogy egy-egy számot svédül énekelj? Ha a svéd anyanyelvűeknek nem is, de a többi hallgatótoknak ez talán csak tovább fokozná azt a hatást, amit amúgy is elérsz.
- A popzene nyelve az angol és akárhogy is nézzük, a Knife és a Fever Ray is popzenét játszik (mosolyog). Meg persze ahhoz túl fontosnak érzem a zene és a szöveg közti kapcsolatot, hogy ezzel kizárjam a legtöbb hallgatónkat abból, amit közvetíteni szeretnék. De értem, hogy mire gondolsz – lehet, hogy érdekes lenne kipróbálni.
- A szólólemezként megjelent Fever Ray album szövegei leginkább a határok közti mozgásról szólnak. A mesésen képzeletbeli és az ijesztően valóságos vékony határmezsgyéjéről. Milyen hatással volt minderre, hogy épp az album előtt született a második gyermeked?
- A fáradtság és a kevés alvás miatt sokszor egy nagyon különleges hangulati állapotban voltam. Persze nem csak hangulatilag, egyszerűen furcsa fizikai állapot is, amikor nem tudsz eleget aludni, de muszáj ébren lenned, és átlendülsz egy holtponton. És ez így megy hónapokig, sőt évekig! Sokszor azt sem tudod, hogy ébren vagy-e, vagy már alszol. Nagyon vékony lesz a határ a két állapot között. De az anyaság időszakában előtörő felismerések is kétségtelen hatással voltak rám. Nagyon sokkoló dolog szülővé válni (Karin első gyermeke még 2003-ban született – a szerk.). Mindent új perspektívába helyezel, de szó szerint mindent. Átrendezed a fontossági sorrendeket. Igazán elmélyedsz annak a vizsgálatában, hogy mi az élet, és hogy mi annak az ellentéte. Mi van, ha megszűnik az élet. Számomra ez hatalmas ráébredések időszaka volt. Nagyon ijesztő tud lenni. (mintha befejezné, de mégis tovább gondolkozik a témáról) Persze rengeteg szép történetet tudnék mesélni arról, hogy milyen szülőnek lenni – a csodálatos része természetesen ott van. De ez nagyon-nagyon komoly időszak. Felelőssé válni ilyen szinten, az számomra sokkolóan új volt.
- És milyen volt az öcséd nélkül zenét készíteni?
- Hét éven keresztül folyamatosan dolgoztunk a Knife-fal, ideje volt egy kicsit elszakadni egymástól. Nagyon szoros napi rutint alakítottam ki, és ahhoz ragaszkodva dolgoztam. Szerettem volna kipróbálni magam egyedül egy ilyen helyzetben – és élveztem. Dalszerzés, szövegírás, hangszerelés – egy csomó olyan munkafázis, ami igazi munkát, sok-sok eltöltött órát igényel. De a végeredményt nem akartam anélkül kiadni a kezemből, hogy más nem vizsgálja felül, úgyhogy megkértem néhány producer barátomat, hogy dolgozzanak még kicsit a felvételeken. Ha Olofot kérem erre, az olyan lett volna, mintha a Knife-nak készítettük volna a lemezt, és ő akkoriban ő amúgy is jobban elmerült az elektronikai-kísérleti operánk meghangszerelésében (a Hotel Pro Forma dán színházi társulat felkérésére készült experimentális Darwin-operát Olofék két Berlinben élő művésszel, Mt. Sims amerikai DJ-producerrel és a Planningtorock néven dolgozó brit multiinstrumentalista-énekesnővel, Janine Rostrommal együtt komponálták, a vendéghangok között pedig Kristina Wahlin svéd operénekesnő, Laerke Winther dán színésznő és egy svéd popénekes, Jonathan Johansson is hallható – a szerk.)
- Ha befejezted a turnézást a Fever Ray-album anyagával, mi következik? Egy Knife-lemez? Vagy folytatod a szólómunkát?
- Annyi biztos, hogy amikor véget ér a turné, egyből megyek vissza a stúdiómba, és új zenéken kezdek dolgozni. Rengeteg az ötletem, és nagyon szeretek velük foglalkozni, formálni őket. Úgyhogy csak dolgozni és dolgozni fogok. Azt viszont még nem döntöttem el, hogy Knife-dalok lesznek-e belőlük vagy Fever Ray-dalok.
interjú: Dömötör Endre
koncertfotók: Douglas Smit
rajz: Szabó Sára
http://theknife.net
http://feverray.com