Szexre álló szürreál – Of Montreal

Kevin Barnes és együttese, az Of Montreal a kritika által nem éppen kedvelt 2008-as Skeletal Lamping album után 2010 őszén jelentette meg tizedik nagylemezét, False Priest címmel. A nagy kérdés az volt, hogy az extravagáns amerikai zenekar és még extravagánsabb frontembere tovább merül-e az előző albumon domináns fekete zenékben, vagy – annyira nem is szokatlan módon – inkább teljesen más irányba indul majd el. Mielőtt erre fényt derítenénk, kövessük végig a diszkográfia tükrében, hogyan vált Barnes egy szál gitáros hálószobazenészből a kortárs modern popzene egyik legnagyobb kísérletezőjévé.

Pár napja Belle And Sebastian-profilcikkünkben visszahúzódó, érzékeny fiatalokról írtunk. Akármennyire is nehéz elképzelni a gyakran meztelenül, vagy épp latexruhás freak show-val színpadra lépő Kevin Barnesról, de anno ő is egy ilyen visszahúzódó, nagyon érzékeny fiatalember volt, akit a zenén és zenélésen kívül jóformán semmi nem érdekelt. Az 1974-ben Cleveland mellett, az Ohio állambeli Rocky River városkában született Barnes már kora tizenévesként dalkezdeményeket írt, a középiskolában pedig már négysávos magnón is rögzítette szerzeményeit, amiket kisebb kiadóknak küldözgetett szerte az országban. Az első lehetőségre azonban húsz éves koráig kellett várnia, amikor is a független Bar-None Records leszerződtette. Barnes ekkor otthagyva a szülői házat és a videokölcsönzős állást először a közeli Clevelandbe, majd Minneapolisba ment, hogy zenésztársakat keressen, akiket végül a georgiai Athens városában talált meg.

-------------------------------------------------------------------------
Barnes rögtön beilleszkedett az athensi szcénába. Egyedül felvett lo-fi popdalai nem estek messze a többek között Robert Schneider (The Apples In Stereo) és Jeff Mangum (Neutral Milk Hotel) által alapított pszichedelikus-experimentális Elephant 6 kollektívára jellemző megszólalástól. Első Of Montreal-albumai (Cherry Peel – 1997, The Bedside Drama: A Petit Tragedy – 1998) még ennek szellemében a hatvanas évek pszichedelikus popzenéjének viszonylag egyszerű, ám kiváló megidézései voltak, és ugyan nem kísérte őket akkora visszhang, mint a fentebb említett kollektívatársak albumait, többen már ekkor meglátták a benne rejlő tehetséget – még ha nem is sejthették, mi minden következik ezek után.

------------------------------------------------------------------------
Kevin Barnes ugyanis kitörni készült a számára több szempontból is szűkös keretek közül, és The Gay Parade című 1999-es konceptlemezével, a harmadik Of Montreal-albummal mind zeneileg, mind szövegileg elindult... ha nem is feltétlenül előre, de egy teljesen más irányba. A lemezborítón egyenként is feltűnő, Barnes agyából kipattant karakterek (mint a mérete miatt sikertelen miniatűr filozófus, vagy a hetekig egy láthatatlan fán alvó Nickee Coco) köré épített album már egy magabiztos, öntörvényű zsenit mutatott, és az azt követő, még szürreálisabb anyag, a 2001-es Coquelicot Asleep In The Poppies: A Variety Of Whimsical Verse csak még jobban megerősítette ezt a képet. Ebben a néha totális freak show-ba hajló lemezen Barnes a végletekig feszíti a Beatles kései pszichedelikus triplemezeire (Magical Mystery Tour, Yellow Submarine stb.) jellemző nagyratörő, ám mégis gyermekien játékos világ határait.

-------------------------------------------------------------------------
Kevin Barnes és társai valószínűleg érezték, hogy egy újabb rettentően sűrű és nem éppen könnyen befogadható dalokat felvonultató hetvenperces opusszal már nem tudnának előbbre lépni, így a soron következő Aldhils Arboretum egy összeszedettebb, sok szempontból tradicionálisabb pop-rock lemez lett, ahol az Of Montreal már igazi zenekarként funkcionál (annak ellenére, hogy a dalokat nagyon kevés kivételtől eltekintve továbbra is – azóta is – Barnes írja egyedül). Az egyszerűbb megközelítés ellenére persze a szövegekben felvonuló, kissé sajnálatraméltó karakterek (az igaz barátságot egy yorkshire terrierben megtaláló Natalie-tól az örökké szomorú Saráig) azért különlegessé és kellően bizarrá teszik ezt a 2002-es lemezt is.

Persze ez a viszonylagos egyszerűség sem tartott sokáig. A 2004-es Satanic Panic In The Attic albummal Barnes fokozatosan sutba dobta, most már úgy tűnik véglegesen, az Elephant 6 kollektívára jellemző múltidéző megszólalást, és egy modernebb hangzást dolgozott ki, amiben a kísérletezés és a fülbemászó dallamok békésen megférnek egymás mellett, akár egyazon dalon belül is. Ez persze nem azt jelenti, hogy a nagybetűs popzenének és az ellenállhatatlan slágereknek ne maradt volna hely: a Stanic Panic In The Attic talán máig a legerősebb, vagy mondjuk úgy, hogy a legegyenletesebben erős dalgyűjtemény az Of Montrealtól.

--------------------------------------------------------------------------
Ezután újabb váltás: a már új kiadónál, a Polyvinylnél megjelent 2005-ös The Sunlandic Twins és 2007-es Hissing Fauna, Are You The Destroyer? azok a lemezek, ahol Barnes egyre magabiztosabban enged teret a glam-rocknak, new wave-nek, és ezzel együtt a szintetizátorok és a dobgépek is egyre többet kerülnek előtérbe. Az utóbbi konceptalbum pedig amellett, hogy végleg befuttatta a zenekart (legalábbis bizonyos körökben), bepillantást engedett Kevin Barnes akkori súlyos depressziójába, családjának majdnem szétesésébe is, s mindez egészen furcsa, ambivalens dalokban nyilvánult meg, fő helyen a lemez közepén elhelyezett és ott 12 percen keresztül lüktető The Past Is A Grotesque Animal című mániákus kompozícióval, amely alatt a glam-rock esztétikáért rajongó Barnes átalakul a saját Ziggy Stardust-karakterévé: a többszöri nemváltoztatáson átesett, negyvenes évei végén járó – anno egy Arousal nevű funk-rock együttesben is megfordult – fekete énekessé, Georgie Fruittá.

Ezek után talán nem meglepő, hogy a 2008-as Skeletal Lamping idején már minden eddiginél hangsúlyosabban van jelen a funk, a soul és az R&B, és annak ellenére, hogy van rajta pár igazán erős szám, ez talán az első olyan Of Montreal-lemez, ami nem igazán funkcionál albumként. Az egyedüli, ami összefogja, az Barnes fentebb említett afro-amerikai alteregója, Georgie Fruit és az ő szexuálisan túlfűtött fantáziája. Ám akármennyire is érdekes ez a háttérsztori, sajnos a lemez végig túlságosan nehézkes, fárasztó és pont az a varázs vész el belőle, ami a Hissing Fauna, Are You The Destroyer? idején még megvolt.

Szerencsére most a 2010-es False Priest albumon újra helyre billen az egyensúly, még ha a lemez nem is emelkedik olyan magasságokba, mint a zenekar legjobb munkái. Barnes most nem újít olyan nagyot az előző albumhoz képest, pusztán visszavesz abból a rengeteg stúdiókütyüzésből, amitől a Skeletal Lamping zenei anyagát olyan nehéz volt szeretni, és hagyja, hogy a funk és R&B hatások eluralják az egész lemezt, bizonyítva ezzel azt, hogy ha akarja, akkor ezekből az összetevőkből is tud ő slágeres dalokat összerakni.

Az album első fele nagyon erős, már rögtön a nyitó I Feel Ya’ Strutter egy olyan Jackson 5-idéző funk gitárral indít, amilyet az előző lemezen keresve sem találnánk. Az Our Riotous Defects a zongorás, soulos kezdés után szintén egy igazi táncos, bulis dallá fejlődik (ebben sokat segít egy remek fekete énekesnő, Janelle Monáe, akinek 2010-es bemutatkozó albumán cserébe Barnes is vendégszerepelt), de ott van az első kislemez- és klipdalnak választott Coquet Coquette is, amelyben nem a funk gitárok, hanem az ellenállhatatlan basszus viszi táncba az embert. A lemez néhol olyannyira dögös, hogy szinte eltereli a figyelmet arról, hogy azért Barnes még mindig napjaink egyik legkiválóbb dalszövegírója. Persze ebben a minőségében is változott ahhoz képest, amit legutóbb hallottunk tőle: ugyan a szövegek nagy része most is a szex /szerelem témakörben mozognak (a Sex Karma című dalban a szexistenő Beyoncé húgocskája, Solange Knowles a duettpartner), de egyrészt nincs egy koncepció, ami összefogná őket, másrészt pedig Barnes (vagy – bár nem találni utalást arra, hogy itt is az ő bőrébe bújna, de lehet – Georgie Fruit) libidója sem telepszik rá annyira a dalszövegekre, néhol kifejezetten viccesre is sikerültek. A már említett Our Riotous Defectsben például egy eszelős volt barátnőt ismerhetünk meg, akit hősünk egy anonim alkoholistáknak tartott találkozón látott először. De azért Barnes sohasem képes felhőtlenül vidám lenni: a Godly Intersexben a szintik mögött egy széteső családja, nagybátyja öngyilkossága miatt hirtelen felnőni kényszerülő kamasz képe rajzolódik ki. A lemez legjobb számában, a szintén Janelle-lel közös Enemy Gene-ben pedig a párkapcsolatok alapvető dilemmája (nő és férfi feloldhatatlan különbözősége) a téma.

A False Priestben az a legérdekesebb és a legerősebb is egyben, ahogy ezek között a viszonylag szűk keretek között, amiket Barnes maga választott, mégis minden dal egy kicsit más tud lenni. Azok a finom, direkt műfaji idézetek (az alapvető Bowie- és Prince-hatások mellett mint például a Hydra Fanciesben egy-egy sor erejéig feltűnő Motown-soul énekhang) pedig egyszerre adnak biztos támpontot és teszik még különlegesebbé az albumot. Minden érdeme ellenére azonban a vége felé sajnos kissé elfárad a lemez, az utolsó két számra már tényleg semmi szükség nem lett volna. A kíváncsiságnál több indokot nehéz felhozni amellett, hogy miért is kéne még ezt a tíz percet – az első 11 dal amúgy tökéletesen pazar háromnegyed órája után – végighallgatni. De hát ennyi még könnyen megbocsátható, ne is foglalkozzunk vele! Örüljünk inkább annak tiszta szívből, hogy Barnes újra egy nagyon szerethető lemezzel állt elő!

Of Montreal: False Priest (Polyvinyl, 2010) 9/10
 

Csada Gergely

http://www.ofmontreal.net