Stabil balszélsők – Manic Street Preachers

2010.10.05. 17:09, -recorder-

A napokban Postcards From A Young Man címmel adott ki új lemezt a Manic Street Preachers, Nagy-Britannia egyik legrégebb óta változatlan népszerűségnek örvendő rockzenekara, egyben minden idők legsikeresebb walesi együttese. Túlélték fő szövegíró-ideológusuk elvesztését, no meg az összes trendet, jöhetett bármi: baggy, grunge, britpop, poszt-punk revival – és akkor még csak a gitáros zenékről beszéltünk. Negyedszázados pályafutás, bő húsz éves diszkográfia, tíz album, negyven kislemez (melyből 14 bejutott a brit Top 10-be, sőt kettő közülük No.1 is lett), no meg egy NME-életműdíj – az új kiadvány kapcsán a karrieráttekintés nemhogy indokolt, hanem egyenesen kötelező.
 
 
”In 1985, my words they came alive, friends were made for life”
 
A 2004-es Lifeblood albumon hallható 1985 című nosztalgikus dal lényegében a zenekar születésére utal vissza, noha a források 1986-ot jelölik meg a megalakulás éveként: az eggyel korábbi esztendő még a megismerkedés jegyében telt el. Az eredetileg majdnem Clint Eastwoodnak keresztelt James Dean Bradfield és unokatestvére, Sean Moore egy négyezres lélekszámú walesi településen, Oakdale-ben találkozottak a később Nicky Wire-ként ismertté váló Nicholas Allen Jonesszal és Richey James Edwardsszal – együtt koptatták egy helyi iskola padjait. 1988-ig velük volt még egy gitáros, Miles ”Flicker” Woodward is, aki állítólag azért hagyta ott a Jamesszel, Nickyvel és Seannal alakított együttest, mert nem volt neki eléggé punkos a zene. Kicsivel később került hivatalosan a helyére Richey, és a szerepek ezután hamar fixálódtak: a kezdeti próbálkozások után Bradfield a szövegírást Wire-re és Edwardsra hagyta, ők meg cserébe neki és Moore-nak hagyták meg a zeneszerzést.
 
Az exhibicionizmus is szép lassan teret nyert: meglepő módon nem a gitáros-énekes-frontember James Dean Bradfield – és természetesen nem is a dobok mögött megbújó Sean Moore – vitte a prímet extravaganciában, hanem az aerosmith-es Tyler/Perry-páros méltó utódjának tekinthető „toxikus ikerpár”, a basszista Nicky Wire és a ritmusgitáros Richey Edwards. Noha nem voltak homoszexuálisak, a két szövegíró-ideológus előszeretettel sminkelte magát és tarkabarka ruhákat hordott (Wire ezekről a mai napig nem hajlandó lemondani). Ahol csak tudtak, botrányt okoztak, szépen megteremtve az alapokat az elkövetkezendő években egyre jobban elharapózó őrülethez.
 
 
”We are not your sinners, our voices are for real”
 
Kegyes hazugság azt állítani, hogy a Manic Street Preachers diszkográfiája 1990-től datálódik, ugyanis már 1988 augusztusában megjelent egy 300 példányban kiadott kislemezük, a Suicide Alley (a Clash első albumát idéző borítón is látszik, hogy Edwards ekkor még nem volt velük – igaz, ő csinálta a fotót három barátjáról). A következő hanghordozójukra 1990 júniusáig kellett várni, ez volt a Damaged Goods Records gondozásában kiadott New Art Riot EP. 1991-től már jöttek sorban a kislemezek is: a Motown Junk, a Stay Beautiful, a Love’s Sweet Exile/Repeat, majd 1992-ben az újságírókat cukkoló és már a Top 10 felé kacsintó You Love Us, a Slash ’N’ Burn és a mai napig nagy koncertkedvencnek számító Motorcycle Emptiness. Végül Bradfieldék tényleg be is jutottak a Top 10-be, igaz egy jótékonysági céllal rögzített feldolgozással – a M.A.S.H. című Altman-filmből ismert Suicide Is Painless MSP-átiratát azonban hiába is keressük a Columbia/Sony által 1992 februárjában megjelentetett Generation Terrorists albumon.
 
A debütáló album meglepően hosszú, 74 percig tart, de ennek az is lehetett az oka, hogy a zenekar évekig készült a bemutatkozásra és a hosszú idő alatt rengeteg dalt halmozott fel (a 18 dalból 7 került kislemezre, legutoljára a nők kizsákmányolásáról szóló Little Baby Nothing, melyben a pornószínésznő Traci Lords vokálozott – bár a fiúk eredetileg Kylie Minogue-ot szerették volna). Az már eddig is kitűnt, hogy a néhol glam punkos, néhol szinte hard rockos, nem ciki módon érzelmes számokban nem titkolják a politikai nézeteiket, melyek meglehetősen távol állnak a konzervatív Tory-uralom erkölcsi eszményképétől és a királyi család tiszteletét is meghagyják másoknak. A borítófüzetben máris tanúbizonyságát adták olvasmányaik iránti szeretetüknek – mindegyik dalszöveghez mellékeltek egy idézetet, és ezt valóságos hagyománnyá fejlesztették a későbbi lemezeken. A borítón Edwards meztelen mellkasa és bal karjának felső része virított, de a belső kis borítófotók egyikén az alkarja is látható a 4 REAL felirattal (for real = igazi), amit a gitáros-szövegíró egy NME-interjú közben vésett tiltakozásul a húsába egy borotvapengével, mikor a riporter azzal vádolta meg őket, hogy nem eléggé hitelesek. A sebet 17 öltéssel kellett összevarrni.
 
A következő album az életműben az 1993-as Gold Against The Soul volt, mely amolyan mostohagyerek: noha már bejutott az első tízbe, eléggé hűvös fogadtatásban részesült, és az együttes ma már egy dalt sem játszik róla koncerteken (pedig a Roses In The Hospital az addigi legsikeresebb szerzeményük volt a slágerlistákon). A politikát az önemésztés és a melankólia váltotta fel, talán annak is köszönhetően, hogy a zenészekre nagy hatással volt az akkoriban tetőző grunge hullám.
 
 
Fucked up, dunno why, you poor little boy
 
A melankólia nem csak a zenében, hanem a tagok életben is tetten érhető volt: Richey egyre depressziósabb lett, a többiek berakták egy szanatóriumba, a kezelési költségeit pedig a fesztiválokon keresett pénzükből állták. Közben azért megkezdődtek az új lemez munkálatai is, melynek során Edwards amolyan Syd Barrett-figurává változott – megszállottan írta a szövegeket, a többiek meg zenéltek. Ami a zenei összetevőt illeti, lejöttek az amerikai rockról és szülőhazájuk irányába, a poszt-punkhoz fordultak inspirációért, a szöveget illetően pedig aztán nem volt kegyelem. Megkapta a magáét mindenki: az általuk különösen sokat szidott amerikaiak, az angolok, az oroszok, a nácik, a bigott keresztények és az anorexiás lányok (Richey akkoriban maga is ebben a kórságban szenvedett, sikerült 40 kg alá fogynia). Már a gúnyos The Holy Bible lemezcím is vihart kavart, nem beszélve a borítón látható túlsúlyos és alulöltözött hölgyről. Talán nem is csoda, hogy az album nem ért el kirobbanó sikert, viszont manapság nem nagyon lehet olyan „minden idők...” lemezlistát találni, ahol ne szerepelne előkelő helyen.
 
Hogy fokozzák a hangulatot, a Top Of The Pops tévéműsorban a Faster előadása közben Bradfield végig terroristamaszkot viselt, amivel rekordszámú panaszt gyűjtött be. A legtöbb problémát viszont a drogokba menekülő Richey jelentette, mivel kezdett egyre önveszélyesebbé válni. Volt, hogy üvegdarabokkal össze-vissza vagdalta magát, mielőtt színpadra lépett, a többiek meg direkt lekeverték a mikrofonját. Mindenki tudta, hogy ennek nem lesz jó vége, és szinte senkit nem ért meglepetésként, amikor 1995. február 1-én Richey Edwards kiszállt a játékból. A londoni hoteljából kijelentkezett, bérelt kocsiját két héttel később gazdátlanul találták meg az országút mellett egy parkolóban, egy híd közelében, ami gyakran szolgált öngyilkosságok helyszínéül. A Severn folyót átkutatták a búvárok, de sosem találták meg a holttestét, így a hivatalos eljárás szerint eltűntnek nyilvánították (2008-ban pedig halottnak). Richey eltűnésekor mindenki azt hitte, hogy vége a zenekarnak, de aztán persze minden egészen másképp történt – az igazán nagy sikerek csak ezután jöttek.
 
 
”If you need an explanation, then everything must go”

 
A három életben lévő tag megrémült, és természetesen felmerült, hogy feloszlanak, de végül együtt maradtak – természetesen csakis Edwards családjának hozzájárulásával voltak hajlandóak folytatni. Egy féléves szünet után munkához láttak és megzenésítettek öt Richey-szöveget, a többit Wire már egyedül hozta össze, és fokozatosan kiderült, hogy kifogyhatatlan az írói vénája. Az elődjéhez képest lényegesen slágeresebb Everything Must Go 1996-ban jelent meg, második lett a nagylemezlistán, és négy dal (az A Design For Life, a Kevin Carter, az Australia és a címadó szerzemény) is bekerült róla a Top 10-be, és ezzel valamelyest a Manics is besorolt az akkor tetőző britpop hullámba, olyan zenekarok mellé, mint az Oasis, a Blur, a Pulp vagy a Suede (Bradfield és Moore pedig még Kylie Minogue-gal is írt és rögzített pár dalt akkoriban).
 
Az 1998-as This Is My Truth Tell Me Yours ha lehet, még sikeresebb lett: mind az album, mind az arról kimásolt If You Tolerate This Your Children Will Be Next elérte a hőn áhított No.1 pozíciót (pedig ez megint egy hangsúlyosan politikus lemezanyag volt, már címében is politikai szlogeneket hordozott mind az album, mind a kislemezsláger, sőt ez utóbbiban szerepelt a „ha nyulakat tudok lőni, akkor lőhetek fasisztákat is” sor). 1999 szilveszterén megtöltötték a 80000-es cardiffi Millenium Stadiont, 2000-ben pedig ismét felértek a csúcsra egy albumok közti – amolyan „stop-gap” – kislemezzel, mely The Masses Against The Classes címre hallgatott. A britpop mozgalom hanyatlása után nem volt a Manic Street Pereachersnél népszerűbb zenekar a Brit-szigeteken, úgyhogy szinte törvényszerű volt, hogy jöjjön egy hullámvölgy.
 
 

”Brutality is needed in capitalist society, television abandoned my very entity”
 
A 2001-es Know Your Enemy a Manics zeneileg legeklektikusabb, szövegileg pedig legbalosabb albuma – meg lennénk lepve, ha Thürmer Gyuláéknál nem lenne meg díszdobozos kiadásban. Ez volt az az év, amikor Wire-ék Kubában léptek fel és magával Fidel Castróval is cimbiztek. Ami a lemezt illeti, a dalokra, dallamokra nem lehet panasz, az egy másik dolog, hogy az ideológia néha feleslegesen agyonnyomja őket. A Baby Elianban reflektálnak a címszereplő kubai kisfiú akkoriban nagy vihart kavart kiadatási ügyére, ráadásul az album is majdnem a Fidel címet kapta. Még szerencse, hogy a slágerek – a Found That Soul, az Ocean Spray és a Beach Boys-os So Why So Sad – rendben vannak, a lemezt záró We Are All Bourgeois Now című feldolgozás (egy hasonlóan balos előkép-zenekartól, a nyolcvanas évek évek második felében működő McCarthytól) pedig minden idők egyik legjobb hidden trackje.
 
Három évvel és két válogatáslemezzel (a Forever Delayed című best of koronggal, illetve a B-oldalas dalokból és feldolgozásokból összeállított Lipstick Traces című dupla CD-vel) később jött a Lifeblood, jóval kevesebb politikával, viszont annál több elektronikával és érzelemmel. Az első három szám (1985, The Love Of Richard Nixon, Empty Souls) minden idők legjobb Manics-albumát helyezi kilátásba, a maradék kilenc viszont nem tud felnőni a nyitányhoz. Nem rossz ez a 2004-es album, de valami hiányzik – nem is csoda, hogy a Generation Terrorists óta az együttes most először nem jut be a Top 10-be. Akárcsak egy évtizeddel korábban, ismét krízisbe kerültek – és akárcsak akkor, úgy most is kilábaltak belőle.
 
 
”I’ve got problems, I’ve got too many, throw away your yesterdays”
 
2006-ban szólólemezt jelentetett meg a szinte Freddie Mercury orgánumával bíró Bradfield (The Great Western) és a fahangú Wire is (I Killed The Zeitgeist) – az egyéni korongok sikertelensége kapcsán Moore mondta ki a végszót, hogy ilyesmivel többet talán nem kéne próbálkozni (és hogy ő maga biztos nem is fog). A rossz szériának ezzel szakadt vége, ugyanis a 2007 tavaszán kiadott Send Away The Tigers album már visszaállította a zenekar nimbuszát – nemcsak hogy jól fogyott, de a kritikusok is agyba-főbe dicsérték. A Cardigans énekesnőjével, Nina Perssonnal előadott You’re Love Alone Is Not Enough a zenekar történetének egyik legnagyobb slágere lett, 2008 elején, 39 éves korukban pedig megérdemelten vehették át az NME Awards gáláján az „isteni géniuszoknak” járó életműdíjat (Godlike Genius Award).
 
Már a Lifeblood után felmerült, hogy megzenésítik Richey Edwards annak idején hátrahagyott dalszövegeit, de túl opportunista húzás lett volna egy sikertelen album után a régi szövegekhez nyúlni ihletért. A Send Away The Tigers sikere viszont zöld utat adott a tervnek: Richey írógépen írt 1994-es verseihez a megmaradt három tag zenét írt, a lemez pedig Journal For Plague Lovers címmel látott napvilágot 2009 májusában. Nemcsak a dalok hangvétele, hanem a borító is az 1994-es The Holy Bible-t idézte (ez utóbbiból lett is nagy balhé), de a zenekart ismételten körülrajongta mindenki, az album turnéja pedig érintette még a Sziget Fesztivált is, ahol a trió két kísérőzenész társaságában szenzációs koncertet adott, a tengerésztisztnek öltözött Nicky Wire pedig apja kedvenc focistájának, Puskás Ferencnek az emléke előtt tisztelgett.
 
 
”All we make is entertainment, it’s so damn easy”
 
A lendületet érdemes megragadni – és a Manics tagjai is így tettek. A Tim Roth-os borítóval ellátott Postcards From A Young Man a zenészek szerint az utolsó kísérletük a tömegkommunikációra, és ha az előző album a másfél évtizeddel korábbi The Holy Bible-t, akkor ez a mostani stílszerűen az Everything Must Gót idézi. A kislemezdalokkal nem népszerűsített Journal For Plague Lovers érthetően komor világa után most ismét pozitívabb a hangulat, visszatérnek a slágerek és vannak neves közreműködők is. A Manics által mindig is kedvelt Guns N’ Roses egykori basszusgitárosa, Duff McKagen, az Echo & The Bunnymen-frontember Ian McCulloch és a Velvet Underground legendás walesi tagja, John Cale is feltűnik a dalokban, melyeket Nicky Wire „heavy metal Motownként” jellemzett – mintha a Van Halen játszaná a Supremes számait (Bradfield a maga részéről a Pump című 1989-es Aerosmith-sikeralbumhoz hasonlította a lemezt).

Több felvételen – így a frappáns című nyitó kislemezdalban, az It’s Not War (Just The End Of Love)-ban is – vonósok hallhatóak, a zenekar érezhetően felszabadult, a lendület a régi, s noha mindene megvan, Wire a szövegeiben továbbra is ugyanolyan dühös, mint korábban bármikor. Az albumról nehéz dalokat kiemelni, egységes a színvonal, nem lóg ki semmi sem lefelé, sem felfelé, és ebben a tekintetben némiképp analogizálhatunk a Manic Street Preachers komplett diszkográfiájával is: egy negyedszázada tartó, igazi zenei hullámvölgyeket tulajdonképpen alig tartalmazó, tartósan jó színvonalú életmű az övék, melynek a kortárs brit zenében nem nagyon akad párja.
 

Manic Street Preachers: Postcards From A Young Man (Columbia/Sony, 2010)  8/10
  

Nagy István
 

 

http://www.manicstreetpreachers.com

https://recorder.blog.hu/2010/10/05/stabil_balszelsok_manic_street_preachers
Stabil balszélsők – Manic Street Preachers

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr872347266

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása