Wilco men in Wien! – a Wilco bécsi koncertje

2010.09.27. 12:41, -recorder-

Gasometer, 2010. szeptember 23.
 
A chicagói Wilco együttesről többször több helyen leírták már, és mi is bólogatunk: a kétezres évek, sőt ne legyünk szűkkeblűek, az elmúlt tizenöt esztendő egyik legfontosabb rockzenekara. Nem pont a Radiohead amerikai ikerpárja, de értjük a párhuzamot – ugyanúgy intellektuális fétiszenekar, amely egyszerre tud kifejezetten széles körben népszerű lenni, és nem kötni művészi vagy egyéb kompromisszumokat (ráadásul Neil Young- és Television-lemezeket minden bizonnyal Thom Yorke és Jeff Tweedy polcán is egyaránt találhatunk). S ha már a népszerűség: Bécs valóban a vélhetően a legközelebbi pont, ameddig Tweedyék eljuthatnak Budapesthez képest – igaz, az osztrák fővárosban képesek is egy kimondottan nagy koncerttermet megtölteni.
 
Az együttes a szinte kezdetektől makulátlan sorlemezsorozat – a még kiforratlan 1995-ös A.M. után csupa klasszis: az alt.countrys dupla Being There (1996), a slágeresebb Summerteeth (1999), a kísérletező Yankee Hotel Foxtrot (2002), a még kísérletezőbb csúcsmű, a Grammy-díjakkal is megszórt A Ghost Is Born (2004) és annak ikercsúcsa, a finomabb Sky Blue Sky (2007), továbbá az ugyancsak remekül sikerült 2009-es Wilco (The Album) – mellett színpadi életét is gazdagon dokumentálta. Ennek jegyében készített már dupla koncertalbumot (Kicking Television: Live In Chicago – 2005), turné-DVD-t (Ashes Of American Flags – 2009), sőt a zenekarvezető-gitáros-énekes Jeff Tweedy szólókoncertkörútját is bemutatta egy hasonló kiadvány (Sunken Treasure: Live In The Pacific Northwest – 2006). Egy kicsit tehát már tudjuk, mire számíthatunk, de egy személyes randi egy kicsit sem olyan, mint egy távkapcsolós távkapcsolat.
 
Nem bizony. Ha valaki azt kérdezné például, melyik volt, vagy melyek voltak a csütörtök esti koncert csúcspontjai, komoly bajban lennénk. Tudniillik a kifejezetten szépen megtelt bécsi Gasometer leginkább harminc felettiekből álló közönsége – a Queen Of Denmark című albumának kulcsdalait szólóban előadó billentyűs-énekes, John Grant alig 30 perces felvezető programja után – Jeff Tweedyék több mint kétórás előadása közben egyik csúcspontot élhette át a másik után, s ez bizony nem retorikai fordulat. A Wilco rendkívül színes (ám legalább annyira egységes) zenei nyelvet beszél a Motown-soultól a Beatlesen át Sonic Youth-ig, a Delta bluestól a Rolling Stoneson át a Televisionig és az experimentális gitárszólókig, s a zenekar színpadi műsora elképesztően széles skálán mozog. Tweedy és társai képesek – s ezen a bécsi estén is képesek voltak – a legváratlanabb dinamikai ugrásokra, néhol lábujjhegyről indulnak és páros lábbal az arcba érkeznek, máskor éppen a legsúlyosabb gitárviharból érkezünk egy pillanat alatt a legfinomabb akusztikába. Tudnak – a szó klasszikus értelmében is! - izgalmasan zenélni. Glenn Kotche dobos és John Stirratt basszusgitáros pontos és élvezetes ritmusszekció, egyikük izgalmasabbakat játszik, mint a másik. A zenekar többi tagjánál egy jó tízessel idősebb, 54 éves Nels Cline (aki szólóban amúgy avantgárd-experimentalista dzsesszgitáros) a Richard Lloyd/Tom Verlaine-féle Television-gitáriskolát is kívülről fújja, amit pedig tucatnyi gitárjával és különbejáratú kis effektsarkával művel, az szinte hihetetlen (kikapcsol, bekapcsol, ide nyúl, oda nyúl, néha lehetetlen követni). Mikael Jorgensen megbízhatóan kísér a billentyűk mögött, s ugyanezt teszi Pat Sansone is, azzal a különbséggel, hogy ő néha előrejön gitározni és vokálozni a láthatóan elemében lévő dalszerző-főnök mellé. Tudnak mélyek lenni, drámaiak, napfényesek és dögösek, bírnak komolyak lenni és tudnak jó ízzel ökörködni.
 
És tudnak jó számsorrendet összeállítani. Odalépős koncertkezés az új album nyitódalával, a Wilco (The Song)-gal – melynek kiállásaiban vicces géphang mutatta be a zenekar tagjait – és bulizós befejezés a brit Billy Bragg társaságban készített 1998-as Woody Guthrie-feldolgozásalbumról, a Mermaid Avenue-ról ismerős Hoodoo Voodoo-val, a kettő között pedig a Wilco pályafutásának hangulati hullámvasútként sem utolsó izgalmas kivonatát kaptuk 25 további dalban. Ami az arányokat illeti: amellett, hogy a hangsúlyt Tweedyék természetesen a legújabb sorlemez szerzeményire helyezték (hatot játszottak el közülük), a kétezres évekbeli albumok mindegyikéről elővettek legalább négy számot (a Yankee Hotel Foxtrotról ötöt is!), de közben jutott három-három dal a Summerteeth-ről és a zenekar első fontos lemezéről, a Being There-ről is – a ráadás vége felé még a legelső sláger, az Outtasite (Outta Mind) is előkerült. S bár tényleg kijelenthetjük, hogy egyik emlékezetes pillanatról a másikra ugrottunk, voltak epizódok, ami a többinél is jobban beégtek a memóriánkba: az olyan koncerten belüli belső ívek, mint az I Am Trying To Break Your Heart, a One Wing, a You Are My Face, az A Shot In The Arm és az Impossible Germany ötös blokkja, vagy az I’ll Fight, a közönségénekeltetős Jesus, etc. és a Via Chicago triásza, illetve azok a momentumok, amikor az amerikai szextett – a koncert főblokkjának végén a You Never Know-val, a Walkennel és a Hummingbirddel – nemcsak a stílus, hanem a minőség tekintetében is az Abbey Road-korabeli Beatles magasságaiba emelkedett.
 
Németh Róbert
 

http://www.wilcoworld.net/

(A koncert részletes dallistája itt olvasható.)

https://recorder.blog.hu/2010/09/27/wilco_men_in_wien
Wilco men in Wien! – a Wilco bécsi koncertje

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr362326672

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.