Black Mountain: Wilderness Heart

2010.09.22. 16:59, -recorder-

(Jagjaguwar, 2010)


A Black Mountain egyike napjaink legkiválóbb múltidéző zenekarainak. A gitáros-énekes Stephen McBean vezette vancouveri együttes egész nagy ismertségre tett szert 2005-ös címnélküli bemutatkozó albumának megjelenése után, előzenekarként szerepelt egy Coldplay-turnén és felkerült egy dallal a Pókember 3 filmzenelemezére is. Mondjuk ez utóbbi eredmények egyike sem olyasmi, amit igazán tökös rockerektől elvárna az ember, a következő album, a 2008-as In The Future viszont végképp bebizonyította, hogy a Black Mountain nemcsak egy igazán jó pszichedelikus retro-rock együttes, de jobb pillanataiban egy saját jogán is helytálló, karakteres rockzenekar. A harmadik lemezen azonban McBeanék sajnos nem mennek tovább az In The Future-rel megkezdett úton.
 
Ezúttal nincsenek epikus, tíz perc körüli, vagy akár azt is meghaladó számok – bár ez önmagában még nem is lenne baj. Az igazi probléma az, hogy a hangzásból nagyrészt eltűnt a masszív pszichedélia is, és ami megmaradt, az a szimpla, sablonos retro-rock. Azon belül is a fő irányvonal a klasszikus hard rock. Már a lemezt nyitó The Hair Song gitártémáját hallva a hetvenes évek elején érezhetjük magukat, és ez az érzés a továbbiakban sem igazán változik. De van azért különbség a dalok között – leginkább attól függően, hogy épp melyik nagy elődöt idézik meg bennük. A lemez legegyszerűbb, ám egyben leghatásosabb dalának, a Let Spirits Ride-nak a zúzásában ott van a Black Sabbath-utánérzés, az Old Fangs alatt a Deep Purple idéződik fel bennünk a Jon Lord-féle orgonatémákkal, a már említett The Hair Songban vagy a Roller Coasterben viszont egyértelműen a Led Zeppelin dominál (utóbbi riffjében már-már pofátlan lenyúlással).
 
Annyi újítást mondjuk felfedezhetünk, hogy Stephen McBean sokkal többet nyúl az akusztikus gitárhoz (ez nyilván másik – komplementer – zenekarának, a Pink Mountaintopsnak a hatása), azonban ez nem feltétlenül jelent sok jót. A lemez leggyengébb pillanata a nagyrészt country-rockos The Space Of Your Mind, amit már tényleg nehéz nem unalmasnak találni. A többi akusztikus dal azért sokkal jobban működik, köszönhetően elsősorban az igazán szép énektémáknak, amelyek egyébként a lemez többi dalába is képesek egy cseppnyi egyediséget varázsolni. McBean és az énekesnő, Amber Webber közti vibrálás érezhetően feldobja az egyébként klisés számokat is.
 
Önmagában nézve a Wilderness Heart persze nem olyan rossz lemez, ha azonban összehasonlítjuk az In The Future-rel, már aggasztóbb a helyzet. Sajnos ezen az új albumon sehol egy olyan remekül felépített, fülbemászó dal, mint az Angels, sehol egy olyan igazán dögös sláger, mint az Evil Ways volt. Csak remélni lehet, hogy a zenekar következő alkalommal ismét egy nagyratörő, karakteresebb lemezt készít majd.
 
7/10
 
Csada Gergely

 

http://www.blackmountainarmy.com

https://recorder.blog.hu/2010/09/22/black_mountain_wilderness_heart
Black Mountain: Wilderness Heart

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr62315542

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.