„Ez a létező legfantasztikusabb mondat” – Beach House-interjú

2010.09.20. 08:01, -recorder-

A baltimore-i Beach House duó három lemez alatt vált intim szobazenekarból sikeres fesztiválkedvenc együttessé, és közben végig megőrizte zenéjének egyedi vonásait. A 2006-os Beach House és a 2008-as Devotion után a 2010-es Teen Dream már egy neves független kiadónál, a Sub Popnál jelent meg, mi pedig az album elkészülte és megjelenése között lezajlott európai turnén beszélgettünk a zenekar lánytagjával, Victoria Legrand billentyűs-énekesnővel. Az amszterdami koncert után a Paradiso öltözőjében megejtett interjúra egyszer még a duó másik fele, Alex Scally gitáros-billentyűs is benézett.
 
 
- Már sokadszorra tértek vissza Európába. Látod ezen fellépések során a fejlődést, nagyobb helyszíneken tudtok megjelenni?
 
- Ugyanazokat a helyszíneket, klubokat látom, de mindegyikben egyre több ember van. Már negyedszer turnézunk Európában. Nagyon természetes folyamatként látom a zenekar fejlődését: az emberek megosztják egymással a zenénket, és legközelebb egyre többen jönnek el. Fokozatosság van, nem pedig hype meg hirtelen jött népszerűség, és ezzel mi nagyon boldogan elvagyunk.
 
- Látsz különbséget abban, hogy hogyan fogadja a Beach House zenéjét az európai és az amerikai közönség?
 
- A különbséget én abban látom, hogy Európában nehezebb az embereket egyből megszólítani, hogy azonnal tetsszen nekik, amit hallanak. Viszont amikor megszeretnek, akkor onnantól kezdve örökké szeretni is fognak. Amerikában könnyebb gyorsan érdeklődést generálni, viszont jóval könnyebb is elveszteni a rajongóidat. Az amerikai közönség nagyon válogatós tud lenni, sok jó zenekarnak nagyon nehéz megtalálnia a helyes utat lehetséges hallgatóihoz.
 
- Sokat késtetek ma. Biztos rengeteg kalandos történet esik meg veletek ezeken a turnékon.
 
- Nagyon bunkók vagyunk! Ez felháborító! (nevet) Sokszor történik valami, amire nagyon helytelenül reagálsz és gyakran nagyon idióta módon szórakoztatod magad. De most eddig semmi igazán őrült dolog nem történt. Viszont a tavalyi európai turné során majdnem megöltünk egy embert Franciaországban! Klasszikus horrorfilmjelenet volt. 2000 kilométert vezettünk, Portugáliából tartottunk Zürichbe, a következő helyszínre, és nem találtunk sehol szállást, viszont már késő éjszaka volt és nagyon fáradtak voltunk. Leálltunk egy kis motelnél egy szűk utcában. Nem volt igazán ijesztően sikátoros – ki volt világítva. Én kiszaladtam, hogy megnézzem, van-e szabad szobájuk, és mire visszaértem, egy férfi támaszkodott a kisbuszunknak. Kiköpött úgy nézett ki, mint Serge Gainsbourg – Serge, a negyvenes éveiben. Elküldtem, de látszott a szemein, hogy elképesztően részeg. Megpróbáltam beszállni az autóba, de ő meg megpróbált utánam mászni és visszahúzni. Nagy nehezen becsuktuk rá az ajtót, de akkor meg a másik oldalajtónál próbálkozott, a fiúk kilökték, elesett, a sofőrünk meg megpróbált elhajtani, de nem tudott hátramenetbe kapcsolni – horrorfilmjelenet! A fickó felkelt és megindult az éppen csak guruló kocsi után, mint egy részeg zombi. „Jaj, ne, mindannyiunkat meg fog ölni!” Ráugrott a hátsó ajtóra, lecsavarta a hátsó ablaktörlőt és ekkor már azon a ponton voltunk, hogy azt kiabáltuk a sofőrnek: „Öld meg! Öljük meg!” Nagy nehezen leráztuk, de kénytelenek voltunk megfordulni, mivel egy zsákutcában voltunk, és ahogy megpróbáltunk elhúzni mellette, a fickó elénk ugrott, alig tudtuk kikerülni, ő meg a kerítésnek esett. Mindenki lefagyott: „Nehogy a végén tényleg megöljük szerencsétlent!” De ahogy odarohantunk hozzá, ő háton fekve, ártatlan nyusziszemekkel pislogott ránk... Igazából nem akarunk ám megölni senkit!
 
- Térjünk át a zenére! Gyerekkorodban klasszikus zenei képzésben részesültél. Emlékszel olyan lemezre, amitől a zongora mellett ülve azt gondoltad, hogy te is dalokat szeretnél írni, zeneszerző szeretnél lenni?
 
- Kicsit elcsépelt a helyzetem ebből a szempontból: hét évesen elkezdtem zeneiskolába járni és zongorázni. Nagyon muzikális családban nőttem fel, és szerettem minden zenét, ami otthon szólt. Odavoltam a musicalekért, szerettem Michael Jackson Thrillerét, szerettem az operákat – annyira nem, hogy meg is nézzem azokat egy színházteremben, de hallgatni a zenéjüket igen. Aztán megszerettem a sötétebb dolgokat is. De úgy 17 éves koromig egyáltalán nem gondolkoztam azon, hogy saját szerzeményeket kezdjek írni. Középiskolásként benne voltam néhány zenekarban, de abban nem voltam biztos, hogy zenéléssel és énekléssel szeretnék foglalkozni, hogy ez lenne a hivatásom. Sok olyan hatás éri az ember, ami sorsfordító az életben. Amikor 12 éves voltam, apámnak, aki francia származású (Victoria is Párizsban született, kisgyerekkorában települtek át a szüleivel Amerikába – a szerk.), volt egy nagy zongorája, olyan Fleetwood Mac-szerű. Egyszer a Rhiannont  játszottam rajta, és akkor apám azt mondta: (férfias tónusra vált) „Azt szeretném, ha Rhiannon lennél!” (a Fleetwood Mac 1975-ös slágerének címszereplője, Rhiannon a walesi mitológiában egy királynő, bizonyos értelmezésekben istennő – a szerk.) Ekkor ugyan nem gondoltam azt, hogy „na akkor ez az: énekesnő leszek!”, mégis nagyhatású pillanat volt. Apám mindig arról ábrándozott, hogy rockénekes legyek egy zenekarban – már akkor is, amikor még meg sem születtem, ami eléggé fura. Anyám pedig mindig azt szerette volna, hogy valamilyen előadó, vagy színész legyek, úgyhogy csak idő kérdése volt, mikor eszmélek rá, hogy ez a megfelelő ösvény számomra. Sokáig színházban is dolgoztam, zenéltem és színészkedtem egyszerre, de 21 évesen végül a zene mellett döntöttem: „a színházból is felhasználok bizonyos elemeket, szeretem azt is nagyon, de mostantól életem végéig zenével szeretnék foglalkozni.” Több szabadságot ad nekem, megírhatom a saját szövegeimet. Ez volt az egyik legfontosabb pillanat az életemben. Ez 2002-ben történt.
 
- A Beach House előtt – leszámítva a középiskolás feldolgozás-zenekarokat – volt valami komolyabb együttesed, ami esetleg rögzített is valamit?
 
- Alexszel már a Beach House előtt is benne voltunk egy zenekarban, de az nem volt túl komoly. Miután hazajöttem Párizsból – a főiskola után ugyanis másfél évig újra ott éltem és színészetet tanultam –, Baltimore-ba költöztem, ami nagyon kockázatos lépés volt részemről, mert senkit nem ismertem, leszámítva egyetlen zenészt. Pár hónappal később ott találkoztam Alexszel és kezdtünk együtt zenélni. Volt ott egy együttes, amiben benne volt az a zenész ismerősünk is: amolyan bulizenét csináltunk, állandóan részegek voltunk, sikítozós, kilencvenes évekbeli tánczenét játszottunk rendes hangszerekkel. Nem voltak dobgépek benne, meg hangminták, csak amolyan laza, ugrálós tánczene volt. Nagyon kevés koncertünk volt, és egy évig se tartott az egész. Nem inspirált, nem volt semmi köze ahhoz a zenei világhoz, amibe ekkoriban már eléggé belezúgtam. Ki kellett lépnem abból a zenekarból, hogy helyet tudjak csinálni az igazinak. Túl kell esni a vicces, nevetséges, szégyellnivaló korszakon, hogy eljuss addig, ami már tényleg te vagy – én nagyon hiszek ebben. Ezt kell tenned, hacsak nem te vagy Bob Dylan (nevet).
 
- Emlékszel arra a pillanatra, amikor rádöbbentél, hogy Alex nagyon tehetséges zenész, és nektek közösen kellene létrehoznotok valamit?
 
- Ez az említett másik zenekar működése alatt volt. Nem is volt az zenekar, inkább projektnek nevezném. Szóval a közös ismerősünk, aki miatt a városba költöztem, egy kicsit megzakkant, és Alexszel próbáltunk segíteni neki, azzal, hogy irányt szabjunk a zenénknek, hogy megmentsük azt a zenekart. Állandóan együtt lógtunk, zenéken agyaltunk és nagyon közeli barátságba kerültünk egymással. Folyton arról dumáltunk, hogy mik inspirálnak bennünket, szóval nagyon egymásra hangolódtunk. Késő éjszaka, bulizás után nem hazamentem, hanem felmentem az ő lakására és dalokat rögzítettünk négysávosra. A lehető legtermészetesebb folyamat volt: „együtt kell zenélnünk és kész!” Nagyon könnyű volt. Imádunk zenélni és imádunk egymás társaságában lenni barátokként. Alex az egyik legnagyszerűbb dolog az életemben!
 
- Hogyan született meg a jellegzetes Beach House-hangzás?
 
- Abban biztosak voltunk, hogy rengeteg billentyűs hangszert és orgonát fogunk használni, és Alex direkt a Beach House miatt kezdett újra gitározni – előtte sok-sok évvel már tanulgatott gitározni magában, de abbahagyta. Az ő családjában is voltak zenészek, előbányászott néhány régi billentyűs hangszert otthonról, szóval egyértelműen ez volt a kiindulási pont...
 
(Alex Scally éppen ekkor kukkant be az öltözőbe. Victoria elmondja neki, hogy épp az előbb nevezte az egyik legnagyszerűbb dolognak az életében, mire Alex viszonozza a bókot. Alex: - Ó, te is az egyik legnagyszerűbb dolog vagy az életemben! Veled zenélni a legnagyszerűbb dolog az életemben! Victoria: - Ne mondd ezt, ez nem igaz! Alex: - De bizony. Na, megyek enni. Folytassátok csak! Victoria: - Oké, de minden dalszerzői kreditet magamnak fogok tulajdonítani! Alex: - Légyszi tedd azt! - Ezt teljesen komoly képpel mondja, majd kimegy az öltözőből.)
 
- Alex a tökéletes zenésztárs. Nagyszerű haver. Olyan kölcsönhatás van köztünk, ami… (gondolkozik pár másodpercet) nem is tudom, soha nem számítottam rá, hogy ilyen lehetséges.
 
- Milyen zenéket hallgattatok, amikor beindult a zenekar? Mi inspirált benneteket?
 
- Megpróbálok visszaemlékezni. Alex mindig olyanokat hallgatott, mint a Jesus And Mary Chain, a Breeders, az Amps – imádja Kim Dealt! Különben én is. Mindketten nagyon szeretjük a mélyebb hangú énekesnőket. De szintén osztozunk Cass McCombs iránti rajongásunkban is (folkos amerikai dalszerző-előadó – a szerk.). Főleg az első két lemezét szeretjük, a Not The Way-t és az A-t. A Not The Way-en elképesztő a zongorahangzás. Mindketten nagy rajongói vagyunk John Lennonnak is. De az a nyár 2004-ben, amikor elkezdtünk együtt zenélni, azért is emlékezetes, mert végre lett egy saját lakásom, ahol végre tarthattam lemezjátszót. Alexnek hatalmas zenegyűjteménye van, úgyhogy állandóan lemezeket hallgattunk. Elkezdtem albumokat venni. (egészen belelkesülten kezdi sorolni) A Black Sabbath-tól a Sabbath Bloody Sabbath nagyon sokat pörgött. Yes-lemezeket vettem. Éppenséggel az első Beach House-albumról a House On The Hillt rögtön azután írtam, hogy levettem a tűt egy Yes-lemezről! Nem azért, mert olyan hangzást szerettem volna, egyszerűen a Yes csinált valamit az agyammal. (utánozni kezdi Rick Wakeman szintetizátorszólamait) Tü-rü-rü-dü-tü-rü-tü-rü! Nagyszerű pillanat volt... Aztán ott a Zombies. Az Odessey And Oracle (a brit Zombies együttes 1968-as albuma, a barokk pop egyik csúcsműve – a szerk.). Megállás nélkül hallgattam azt a lemezt. De szó szerint.
 
- Az Odessey And Oracle-t nem lehet megunni.
 
- Igen, az a lemez hihetetlen! Szóval ez volt az indulásunk nyara. Azóta pedig nem mondunk nemet semmire: mindent meghallgatunk. Azt hiszem, a zenei képzelőerőnk elég széles spektrumon mozog. Próbálunk a lehető legkevésbé kritikusan közelíteni a mai zenékhez. Rengeteg érdekes zenekar tűnik fel folyamatosan. Sokan fektetnek nagy hangsúlyt mostanában a harmóniákra, az énekre, ami szintén klassz, hiszen a hatvanas években is mennyire fontos volt mindez. Például ott van a Bee Gees, egy másik nagy kedvencem. Nemrég vettem meg az Odessát (a Bee Gees 1969-es dupla albuma, amiből 2009-ben 3CD-s jubileumi box set kiadás is megjelent – a szerk.)
 
- A cím nélküli 2006-os első lemez megjelenésekor a sajtó egészen más referenciákat sorolt veletek kapcsolatban: Nico, Galaxie 500, Mazzy Star, dream pop... Volt ezek között olyan, ami ténylegesen is inspirációt jelentett?
 
- Igen, a Velvet Undergroundot nagyon szeretjük. Én, személy szerint, ameddig nem kezdtek ezzel jönni, soha nem gondoltam arra, hogy hasonlítana az énekem Nicóra, pláne nem akartam úgy énekelni, mint ő. Néha bántó is, ahogyan hozzá hasonlítanak. Ő teljesen egyedi jelenség, és nem hiszem, hogy valaha is képes lennék úgy énekelni, mint ő. De persze ugyanakkor nagyon is hízelgő a hasonlítás, hiszen Nico csodálatos... Galaxie 500-ot nem nagyon hallgattunk, de szokták még mondani a Spiritualized együttest is, ami szintén egy másik galaxis. Persze megértem, hogy az emberek mit miért hasonlítanak valamihez, úgyhogy semmilyen összevetés nem zavar. Pláne nem a Mazzy Starral való összevetés! Nagyon szeretjük azt a zenekart. Viszont sokkal izgalmasabb lenne, hogyha új zenekarokkal vetnének minket össze, vagy még klasszabb lenne, ha azt mondanák, hogy az új Beach House úgy hangzik, mint a Beach House! Nyitottak vagyunk és próbálunk egyszerűek maradni. Például a harmadik lemez megjelenése után is ugyanígy fogunk turnézni hárman (a duót élőben egy dobos egészíti ki kísérőzenészként – a szerk.), nem lesz tíz ember a színpadon. Minden attól függ, hogy a zenei képzelőerőd meddig képes szárnyalni.
 
- Az első lemez idején még csak ketten léptetek fel élőben, ugye?
 
- Igen, mivel azon a lemezen még nincs semmilyen ütőhangszer, egyedül a billentyűs hangszerek beépített ritmusai. Szóval el tudtuk játszani a dalokat élőben is ugyanúgy, ahogy a lemezen szerepelnek. A Devotion idején is ugyanez volt az alapelvünk, négysávos magnóval rögzítettük a billentyűsöket, orgonákat, gitárokat és az éneket, de nagyon-nagyon precízen kitaláltuk, hogy melyik dalhoz milyen ütősöket, dobokat adjunk hozzá, és azokat utólag fel is vettük stúdióban és rákevertük a négysávos felvételekre. Viszont olyan lemezt nem akartunk felvenni, amit nem tudunk egy-az-egyben előadni színpadon is, úgyhogy ekkor már tudtuk, hogy lesz velünk egy dobos a koncerteken. És ez így van azóta is.
 
- A Beach House zenéjét gyakran nevezik melankolikusnak, álomszerűnek, éterinek, de a második album, a Devotion sokszor inkább olyan, mintha egy furcsa soul lemez lenne. Főleg a vége felé jön elő ez a hatás, például a D.A.R.L.I.N.G. című dalban.
 
- Gyakori, hogy leegyszerűsítve melankolikusnak nevezik a megszólalásunkat, de annál remélem jóval összetettebb. Sok-sok érzelmi állapot kombinációja. Igen, nagyon furcsa soul lemez. Mindketten sok Motown-soult hallgatunk, főleg Alex, a hatvanas évekbeli girl group hangzás pedig a mindennapi popkultúra szerves részévé vált, szóval tagadhatatlan a hatás. Vicces, hogy ugyanez a stílus a világ minden táján gyökeret eresztett, és mindenhol más-más nyelven szólalnak meg a soul dalok. De ez is csak a műfaj erejét jelzi. Határozottan egyetértek: furcsa soul lemez.
 
- A Devotion albumon valóban az az egyik fő újdonság, hogy hangsúlyosabbak a ritmusok. Ez volt az irány a harmadik lemez felvételeinél is?
 
- Azt mondanám, hogy a képzelőerőnk még távolabb vitt bennünket, egy kicsit filmszerűbb lett az új lemez, egy kicsit nagyobb szabású, megszólalásában is inkább hi-fi. Nagyon elégedettek vagyunk vele. Semmi sokkoló újdonság nincs benne, úgy érezzük, hogy természetes fejlődést mutat a zenénk. Szeretnénk minél több embert elérni vele, és nem azért, mert a listákra akarunk jutni, hanem mert megosztani szeretnénk, amink van. Az egész zenélés a megosztásról szól. Megosztás. Megosztás.
 
- A Devotion után már megjelentettek kislemezen egy új dalt, a Used To Be-t...
 
- Az egy pillanatnyi állapotjelző volt a zenekar pályáján. De egyúttal az irányt is mutatta, amerre haladunk. Gyorsan megnyíló dal, hagyományosabb popdal. Egy érzelmileg nagyon erőteljes időszak lenyomata. Bizonyos értelemben számunkra is meglepő nyitás volt. Egy nagyon picit olyan mintha „Kedves naplóm!” típusú szerzemény lenne, de nem az. A dolgok változnak körülöttünk, és mindkettőnk életében pont egyszerre zajlott le egy jelentős folyamat, úgyhogy írtunk róla. Újravettük a harmadik lemezhez, szerepel azon is. Kicsit dinamikusabb verzióban. Az egész lemez kicsit dinamikusabb. Ahogy mondtam már, művészként azt szeretnénk elérni, hogy mindig tudjuk tágítani kicsit a saját kereteinket. Az első két album rendben van, de egy művész általában soha nem szokott elégedett lenni. Mi pontosan azt szeretnénk elérni, hogy elmondhassuk egy lemezünkről, hogy ezzel most 100%-osan elégedettek vagyunk. Ez a cél.
 
- A dalszövegeid a zenétekhez hasonlóan egy egyszerre jellemző, mégis nehezen megfogható hangulatot ragadnak meg: intenzívek, bátrak és elegánsan költőiek.
 
- Azt gondolom, hogy a szövegeket sem lehet elmismásolni. Ugyanolyan erősnek kell lennie a szavaknak is, mint a zenének, nem lehet az egyik erősebb a másiknál, mert akkor kibillen az egyensúly és repedés keletkezik a dalban. Nagyon izgalmas feladat dalszöveget írni, mert úgy kell passzítani a zenéhez, hogy belesüppedjen a dallamokba – ne lógjon, vagy feszüljön rajtuk. Számomra a szavak sokszor tárgyak. Talán leegyszerűsítem így a magyarázatot, de szerelmes tudok lenni egy-egy szóba. Nem ezen az intellektuális módon, hogy „fizikailag” milyen egy szó, hogyan jelenik meg a térben egy-egy betű, milyen színe van, hanem inkább akkor, amikor megtalálom a megfelelő helyét egy-egy mondatban. A Devotion albumhoz rengeteg dalszöveget írtam, teleírtam egy vastag füzetet, de az új lemezhez meg még annál is többet! Folyamatban írok, csapongva, egyik gondolatból jön a másik, így sokszor egy ültő helyemben leírok harminc oldalt. Viszont ha egy megszülető dallamhoz rögtön társul egy-két szó is a fejemben, akkor azokat minden esetben megtartom, mert abban hiszek, hogy ahhoz az érzelmi állapothoz tartoznak, amiben a dallam is megfogant bennem. Mint amikor részeg vagy és mondasz egy tökéletes mondatot, amit abban az állapotban úgy raksz össze a fejedben, hogy ez a létező legfantasztikusabb mondat, amit valaha is mondtál – de persze aztán nem emlékszel rá. És persze könnyen lehet, hogy nem is olyan tökéletes az a mondat, de az érzelmi állapot, amiben akkor voltál, azzá teszi, és így ahhoz a pillanathoz tartozik örökké... Amúgy meg állandóan keresek és keresek... és újraírok. Kicsit olyan is, mint a szobrászat: ráteszel egy kis anyagot, elsimítod, nem jó, lekaparod...
 

-2007 környékén még azt mondtad egy interjúban, hogy mindkettőtöknek van másodállása a zenélés mellett: te bárpultosként dolgoztál, Alex ácsként. Ez változott azóta?
 
- Már nem lehet másik munkám, semmilyen sem, mert a Beach House a munkám (nevet). Nyilván nem arról van szó, hogy most már rengeteg pénzt keresünk ezzel. Akkoriban arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha zenészként kereshetnék elég pénzt, és akkor nem kéne a pult mögött állni, hanem ellennék belőle évekig. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy jön a belső késztetés: csinálni kell egy újabb lemezt. És nem lehet mellette másik melód, mert egyszerűen elviszi az idődet: a zene átveszi az irányítást az életed felett. Ekkor jöttem rá, hogy nekem ez a munkám. A stúdió, a koncertezés, a hangszergyűjtés, a fotózás. Gyönyörű munka, nagyon élvezem, de minden pillanatomat kitölti. Amikor a Devotion kijött, mindketten teljesen le voltunk égve. A turnézással kerestünk egy kis pénzt – ma már lényegében csak azzal lehet. Úgyhogy annyit koncertezünk, amennyit csak tudunk, főleg mert nagyon szeretjük. Ameddig használható állapotban van a testünk, szeretnénk turnézni. Reméljük, nem a harmincas éveinkben kell majd abbahagyni (nevet). Fogalmam sincs mit kezdenék magammal, ha nem lenne a Beach House. Nagyon szeretek utazni, elképesztő élmény, hogy minden egyes helyszínen, minden városban eldobhatom az agyam valamitől. Fantasztikus emberekkel van lehetőségem találkozni, nagyon-nagyon szeretem ezt.
 
- Ahogy azt már mondtad is, nem lehetett kérdés, hogy valamilyen módon művész leszel, hiszen rengeteg a művész a családodban…
 
- (közbevág) Nem is volt kérdés! (mosolyog) Anyám pszichológus, aki szereti körbevenni magát festményekkel, apám festő, és az ő francia ágán mindenki tevékenykedik valamilyen művészeti ágban.
 
- Ott van mindjárt az apai nagybátyád, Michel Legrand, a híres zeneszerző, nagyjából kétszáz film vagy tévésorozat zenéjének komponistája! Cherbourgi esernyők, A Thomas Crown-ügy, Kamaszkorom legszebb nyara... Kértél tőle bármilyen zenei tanácsot?
 
- Nem, mert az utolsó alkalommal, amikor találkoztunk még nem tudtam beszélni (mosolyog). Csecsemő voltam. Nincs semmilyen kapcsolatom vele. De érzem azt, hogy az apai oldalon nagyon hasonlók a gének. Úgyhogy egy nap nagyon szívesen készítenék egy filmzenét. Főleg azért, mert nagyon erősen kötődöm a filmekhez. Egy jó része annak, ahogyan írok, filmélményekből táplálkozik. Szóval Michellel nincs kapcsolatom. A Legrand család nagyon excentrikus, soha nem beszéltem velük, és nem tudom, hogy valaha is fogok-e, de ki tudja, talán egy nap majd igen.
 
- Milyen filmhez tudnád elképzelni a Beach House zenéjét?
 
- Hm. (sokáig gondolkozik) Elég sokféléhez. Szerintem minden fajta filmhez tudnék zenét írni. Vagyis nem a film zsánere szabná meg, hogy írnék-e hozzá zenét. Persze nem feltétlenül olyat, amilyenek most a dalaink.
 
- Milyen filmeket szeretsz?
 
- Szeretem a tinifilmeket, szeretem az olyan tévésorozatokat, mint a Freaks And Geeks, vagy a My So-Called Life. Sophia Coppola mindegyik filmje tetszett. Sok rendezőt bírok: Woody Allen, Wes Anderson, Todd Solondz... Rengetegen vannak. De még az előző kérdésre visszatérve, azt hiszem, igent mondanék bármire, hogyha kezembe nyomnának egy forgatókönyvet és kicsit is tetszene. A képek és a zene oda-vissza erősítik egymás hatását. Szóval tényleg nem nagyon számít, hogy mi is a sztori, a lényeg, hogy valami másban, valami újszerűben próbálhatnám ki magam.
 
- David Lynch filmjeihez is jól passzolna a Beach House.
 
- Ő is a kedvencek között van!
 
- Ismered a Floating Into The Night és The Voice Of Love című lemezeket, amiket Lynch a filmzeneszerzőjével, Angelo Badalamentivel közösen írt Julee Cruise-nak, aki a Twin Peaksben is feltűnt az énekesnő szerepében? Számomra van hasonlóság azoknak a lemezeknek és a Beach House-nak a világa között.
 
- Egy kicsit belehallgattam már, de ez nagyon különös. Úgy két éve Németországban egy újságíró ugyanezzel az összehasonlítással jött, és akkor még egyáltalán nem ismertem Julee Cruise-t. Most már rendesen meg kell hallgatnom a lemezeit.
 
- Ahogy néztem most a koncerteteket, az jutott eszembe az új számok kapcsán, hogy a turnézás is mennyire formálja a dalokat. A régi számokat, amiket eredetileg egy szobában, magatoknak írtatok, azokat nyilván, de amikor előadtok egy új dalt, akkor az már a közönség előtt válik teljessé. Már nem vagytok többé szobazenekar.
 
- Vannak dalok, amiket már legalább kétszázszor eljátszottunk. Néha teljesen elegünk van némelyikből, fogadkozunk, hogy „soha többé nem játsszuk!” De a legtöbb számot mégiscsak el kell játszani, és a legmeglepőbb, hogy mindegyik eljut oda, hogy számunkra is új kapuk nyílnak meg bennük. Gyakran megesik, hogy elkezdünk vágyni arra, hogy valami újat írjunk, vagy adhassunk elő. De a turnén nagyon nehéz írni. Ebből a frusztrációból néha kirobban egy-egy szerzemény. Például a Zebra című dalt így írta Alex. Felkapta a gitárját és bumm, kész is volt. De aztán persze eljön az idő, amikor már képes vagy rá, és ez jellemzően az után van, hogy hazaértünk a turnéról és eltelt egy-két hónap, kitisztítottuk magunkat, feltöltődtünk, leülepedtek az ötleteink, és már elő is tudjuk hívni azokat. Mindketten izgága emberek vagyunk, folyamatosan dolgoznunk kell valamin, úgyhogy a turnézás is valóban hatással van a dalszerzésre. Amikor előadunk egy új számot mindig nagyon izgalmas élmény. Alexszel most elkaptunk egy nagyon jó ritmust szerzőkként, és nem akarunk kiesni belőle. Úgyhogy csak megyünk előre töretlenül, és már a negyedik nagylemezről gondolkozunk, már ahhoz írjuk a dalokat.
 
 
interjú:
Dömötör Endre
 
koncertfotók:
Douglas Smit
 
rajz:
Szabó Sára

 

http://www.beachhousebaltimore.com/
 

https://recorder.blog.hu/2010/09/20/a_letezo_legfantasztikusabb_mondat_beach_house_interju
„Ez a létező legfantasztikusabb mondat” – Beach House-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr522309073

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.