Vágy, válás meg váltás – az Eels albumtrilógiája

2010.09.14. 18:10, -recorder-

Az amerikai Eels együttes multiinstrumentalista-dalszerző-énekese, az 1963-as születésű Mark Oliver Everett (becenevén: E) akármelyik arcát is fordítja a zenehallgatók felé – a szemüveges gyógyegérét, a csuklya és fekete napszemüveg mögé rejtőző szociopatáét, vagy a Bölcs, Szakállas Férfiét –, marad az, aki mindvégig is volt: egy viharvert, ázott „madár”, aki teljes családját elveszítve, egy faágon himbálózva, bánatában énekel. Az elmúlt bő egy évben három egymáshoz kapcsolódó albumot is kiadott (Hombre Lobo, End Times, Tomorrow Morning), ennek kapcsán tekintjük át most röviden pályafutását – hogy aztán rátérjünk a trilógiára.

Mark Oliver Everett személyes drámáit (a Pentagonban dolgozó kvantumfizikus édesapjának alkoholizmusát és szívinfarktusát, neurotikus nővérének öngyilkosságát, rákos édesanyjának halálát, a Pentagonba becsapódó repülőgépen stewardessként dolgozó unokatestvérének tragédiáját, valamint saját válását) nem helykitöltési szándékkal írják le mindig az Eelsszel foglalkozó cikkek, és még csak azért sem, hogy kirakatban lehessen mutogatni, hogy „jé, ennek az embernek milyen rossz sorsa van!” Hanem azért, mert ezeknek az élményeknek a lenyomatai mind-mind beleégtek a dalaiba, lemezeibe, amelyek eközben menekülési utat is biztosítottak számára, hogy könnyebben túl tudja magát tenni a traumákon.

A feldolgozásra váró érzések ott vibrálnak a milliós eladásokat produkáló 1996-os Beautiful Freak hiphoppal és rockkal is kacérkodó, „beckesen” sokszínű és „beatlesesen” slágeres világában, az édesanyjának és nővérének szentelt 1998-as Electro-Shock Blues szívfacsaró depressziójában, a napfényesebb, vonósokkal-fúvósokkal teletűzdelt 2000-es Daisies Of The Galaxy törékeny optimizmusában, a 2001-es Souljacker magányos terrorista fantáziáiban és nyers, bluesos garázs-rockjában, a 2003-as Shootenanny! country-folkos szelídségében és a nagyszerű 2005-ös Blinking Lights And Other Revelations dupla album boldog melankóliájában.

Ahhoz képest, hogy az összetéveszthetetlen, érdes hangú Mr. E az Eels első tíz évében viszonylag folyamatosan, nagyjából kétévente szállította a sorlemezeket, 2005-től kezdve négy évre „megkukult”, nem állt elő új szerzeményekkel. Különféle kiadványok persze kijöttek közben is (2006-ban az Eels with Strings: Live At Town Hall koncertlemez és -film, 2007-ben a Things The Grandchildren Should Know című önéletrajzi könyv, 2008-ban pedig a karrierösszegző Meet The Eels slágerválogatás és Useless Trinkets ritkasággyűjtemény), de sokáig úgy tűnt, hogy E palackba zárja kreatív energiáit, zenei ötleteit. Hogy aztán mindenki nagy meglepetésére három lemezt is kiengedjen onnan bő egy év leforgása alatt: a Hombre Lobo 2009 júniusában, az End Times 2010 januárjában, a Tomorrow Morning pedig augusztusban került a boltokba – az utóbbi kettőhöz pedig még egy-egy bónusz-EP is kapcsolódott, négy-négy plusz dallal!

Abban biztosak lehetünk, hogy ezzel minden zenerajongó jól járt, legfőképpen persze az Eels elkötelezett hívei, a végeredményt tekintve azonban már felemás érzésekkel rakosgathatjuk ezeket a lemezeket ide-oda a lenyűgöző életműben. A szélsőségesebb vélemények szerint szerencsésebb lett volna, ha E ebből a hullámzó színvonalú trilógiából kicsipegeti a legjobban sikerült dalokat: akkor biztosan kaptunk volna egy kifogástalan Eels-lemezt. De most ne foglalkozzunk történelmietlen felvetésekkel, nézzük inkább a három albumot!

Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy az Hombre Lobo biztosan ott liheg a legjobb Eels-cuccok nyomában, az első három lemez és a legutóbbi dupla album után az ötödik helyre pont be is futhat. A vágy témakörében fogant, lecsupaszított hangzású Hombre Lobóban – melynek az alcíme is az, hogy 12 dal a vágyról – pont az a szívderítő, hogy milyen ügyesen váltogatja a Souljacker rhythm & bluesos, szakadtabb, szétcincáltabb, „farkasvonyítós” oldalát (az hombre lobo spanyolul farkasembert jelent) a Blinking Lights... puhább, egykedvű melankóliával átitatott, akusztikusabb „énjével”, miközben olyan új Eels-klasszikusokat teremt, mint a My Timing Is Off, a That Look You Give That Guy vagy a Fresh Blood. A szerelem elvesztésén és az öregedésen búsuló End Times ezzel szemben E válásának idejét és akkori lelkiállapotát tükrözi: kicsit tompa, kicsit unott, kicsit szürke, kicsit kopottas, viszonylag kevés emlékezetes pillanattal, egydimenziós, akusztikus hangszerelésbe ágyazva, de kétségkívül szimpatikus (ön)iróniába csomagolva.

Ezek után megnyugtató hír, hogy a most megjelent Tomorrow Morning jobb hangulatú, jobban sikerült anyag, az End Timesnál mindenképpen – ugyanakkor az Hombre Lobótól elmarad, a korai lemezek vibrálóan fülbemászó dalaival pedig talán nem is nagyon érdemes összevetni. Olyan nagy baj azért nem történt, akad itt több remek szám is (Spectacular Girl, Oh So Lovely) a töltelékek mellett, a néhol felbukkanó programozott alapok és az optimistább szövegek – a trilógiában ez a megváltás és az új kezdet albuma – meg kifejezetten feldobják az anyagot. És egyébként is: a legjobb barátainkkal is előfordul, hogy rossz passzba kerülnek, és ilyenkor semmi sem tud jobban esni egy hátba veregetésnél, egy sör mellett átbeszélgetett esténél arról, hogy ki hol rontotta el. E például ott, amikor nem egyetlen lemezt állított össze a háromból – á, de nem is, ezt felejtsük el gyorsan!

Eels: Hombre Lobo (Vagrant/Universal, 2009) 9/10
Eels: End Times (Vagrant/Universal, 2010) 7/10
Eels: Tomorrow Morning (Vagrant/Universal, 2010) 8/10

 

szöveg:
Soós Csaba

rajz: 
Szabó Sára
 

 

 

https://recorder.blog.hu/2010/09/14/az_eels_albumtrilogiaja
Vágy, válás meg váltás – az Eels albumtrilógiája

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr192293480

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.