„Mostantól már én fogom másolni Lady Gagát!” – Peaches-interjú

2010.08.28. 20:54, -recorder-

A Berlinben élő kanadai electroclash szexboszorka, Peaches (született: Merrill Beth Nisker, 1966) már egy évtizede hirdeti tanait – ezalatt turnézott már Marilyn Manson, a Nine Inch Nails és a Queens Of The Stone Age előzenekaraként is, és nemcsak Iggy Pop vagy a Flaming Lips készített vele közös felvételeket, de Pink, sőt legutóbb Christina Aguilera is. Most végre Budapesten is láthattuk, egy Sziget-koncert és egy interjú erejéig.

2010. augusztus 11. A Sziget nagyszínpadán épp a Madness-koncert megy, de az igazi őrület az A38-Wan2 Sátorban zajlik. A műsor első pár számban egy ál-Peaches tátog a mikrofonba, előbb szőrkosztümben, majd csuklyában, de a színfalak mögött már akkor is az igazi Peaches énekel, aki aztán begipszelt lábbal tűnik fel egy rószaszín kerekesszékben, amit egy 1.80 magas, meztelen transzszexuális – csöcs és pöcs! – táncos tol be a színpadra (a pornósként, prostituáltként és divatmodellként egyaránt tevékenykedő Danni Daniels az egyetlen, aki később a Shake Yer Dix című emancipációs dal alatt a „shake your dicks” és „shake your tits” felszólításoknak egyaránt eleget tud tenni). A kíséretről egy Hedwig And The Angry Inch-fazonú kísérőzenekar, a német Sweet Machine gondoskodik, és a perverz elektro-glam-punk műsorban előkerülnek dalok mind a négy Peaches-albumról (The Teaches Of Peaches – 2000, Fatherfucker – 2003, Impeach My Bush – 2006, I Feel Cream – 2009). Az énekesnő néha felkel és egy lábra állva gitározik, ilyenkor egy road guggol mögé és tartja a derekánál, de hasonlóan háztáji megoldás, mikor a dalokban felvételről közreműködő művészeket egy kézzel tartott lepedőre vetítik – annál nagyobb meglepetés a koncert végén az a hi-tech lézerorgona!

A koncert után Peaches audienciát tart a színpad mögött a homokban, udvarhölgye, Danni kíséretében. Míg az előbbivel beszélgetünk, az utóbbit a Gwar együttes punk roadja kényezteti. Peaches kedves és készséges riportalany, és vicces is: az interjú végén az autogram mellé tevepatát és kilógó pinaszőrt rajzol magának a forrónadrágos ágyékát ábrázoló The Teaches Of Peaches lemezborítóra.

- Most először játszol Magyarországon, de sok magyar már 2003-ban is láthatott a bécsi Stadthalléban, ahol Marilyn Manson „előzenekaraként” adtál egy nagyon bátor one-woman show-t: egyedül, playback elektronikus zenei kísérettel, egy sportcsarnok rockközönsége előtt. Mostanában már egy teljes élő zenekar kíséretében koncertezel – hogyan jutottál el eddig a felállásig?

- Már amikor egyszemélyes show-t adtam, akkor is voltak, akik itt-ott csatlakoztak hozzám, a barátaim közül. Az a lány például, aki most a koncert elején úgy tett, mintha ő lenne én, az „ál-Peaches”, ő egy nagyon régi barátom, aki régebben is eljött már velem turnéra: amikor például a Queens Of The Stone Age előzenekarként játszottam, akkor is ott volt velem. Szóval mindig voltak, akik csatlakoztak hozzám, de végül úgy döntöttem, hogy lesz egy igazi zenekarom és azzal egy újfajta Peaches-show-t tudok megvalósítani.

- És ezt az új show-t mennyiben módosította az, hogy pár hete eltörted a lábad? Ha nincs a baleseted,  akkor – a gipsz és a tolószék kivételével – miben lett volna más? A meztelen barátod például ugyanúgy ott parádézott volna körülötted?

- Nem, ő nem lenne velem a színpadon (hímnemben beszél róla). Nem, ha tudnék járni, sokkal jobban a fókuszban lennék, rohangálnék fel-alá, mindenfelé. Sokkal inkább igazi rockos produkció lenne. De a balesetem miatt egy kicsit fel kellett spéciznem a látványt. Ez a mostani „tolószékes show” a lehető legteljesebb kombinációja a régi Peaches-show-nak és az új Peaches-show-nak. Nagyban része az élő zenekar energiája, ez a hatalmas energia. De sajnos mostani helyzetemben az új típusú show csúcspontját nem tudom megvalósítani: azt, amikor a közönségen járok, a szó szoros értelmében az embereken lépdelek, a kezükön tartanak.

- Mielőtt popsztárnak álltál volna, általános  iskolai tanárként is dolgoztál. Mit tanultál a tanári munkából?

- Azt, hogy a kölykök nagyon könnyen elunják magukat, és szórakoztatnod kell őket, különben fejbe vernek és huzigálni kezdik a hajad. (kacag)

- És miért pont a szex, a gender, a nemiség kérdését helyezted a művészeted középpontjába?

- Nem tudom, valahogy természetesen adta magát, mint egy olyan téma, ami felé állandóan vonzódtam. Bizonyára az motivált, ahogy és amilyen barátokkal felnőttem – az, ahogy éreztem magam és ahogy ők érezték magukat.

- Már 1995-ben is volt egy Fancypants Hoodlum című avantgárd/alternatív rocklemezed, amit még nem Peachesként, hanem az eredeti neveden, Merrill Niskerként jelentettél meg. Azt a karriered részének tekinted? Vagy csak a 2000-es The Teaches Of Peachestől számítod?

- Ezt nagyon köszönöm, hogy megkérdezed. A The Teaches Of Peachestől számítom a karrierem, sőt hogy pontosabb legyek: onnan, hogy Gonzalesszel és Mockyval (Jason Beck és Dominic Salole, kultikus kanadai dalszerző-producer-előadók – a szerk.), meg egy másik lánnyal, Stickyvel (Rebecca Gould basszusitáros-vokalista) együtt alakítottunk egy zenekart The Shit néven. Tulajdonképpen az volt Peaches embrióállapota. Akkor kezdtem magamat Peachesnek hívni, abban zenekarban. Én akkor már túl voltam a Fancypants albumon, Gonzalesnek is volt akkor már zenekara, és Mockynak is megvoltak a maga projektjei, de mindhárman annyira elégedetlenek voltunk a dolgainkkal, hogy elhatároztuk, egyesítjük erőinket, és eldobunk mindent, amit addig a zenében csináltunk, és spontán módon kezdünk dalokat írni, egymásról például. Ez nagyon izgalmas volt, mert ők mindketten nagyon képzett zenészek voltak, én meg nem. De mindent eljátszottunk, sokat zenéltünk, fantasztikus volt.

- Fussunk végig gyorsan a Peahces-diszkográfián, és mondd el mindegyik albumodról pár mondatban, hogy mit gondolsz róluk így visszatekintve!

- Oké. A The Teaches Of Peachest úgy látom, mint egy jó értelemben vett maszturbációt. A Fatherfucker szerepjáték, különféle szerepek felfedezése. Az Impeach My Bush már inkább forradalom, fejlődés, egy nagy orgia. Az I Feel Cream meg egy őrült szexbe torkolló nap, ahol összedobálok mindent. Hát kábé így, tessék, megpróbáltam őket pár szóban összefoglalni.

- Az I Feel Cream a korábbi lemezeknél mintha puhább és poposabb lenne, például az énekstílusban is.

- Ne már! Tény, hogy vannak rajta puhább dalok, de ott van például a Billionaire, ami hardcore rap – a leghardcore-abb, amit valaha csináltam. Inkább azt mondnám, hogy változatos az a lemez.

- És a következő Peaches-albumról már vannak elképzeléseid? Milyen lesz?

- Kemény lesz, igazán baszottul kemény. (vigyorog)

- Rockos? Gitárokkal?

- Naná, a gitárok biztos visszajönnek. Te mit gondolsz erről?

- Az biztos, hogy amikor a színpadon gitározol, az nagyon faszán néz ki.

- Ó, a gitár olyan nagyszerű dolog!

- Az előbb említetted a Queens Of The Stone Age-et. Kivel volt nagyobb buli együtt lógni turnén, velük vagy Marilyn Mansonékkal?

- Micsoda kérdés! Hát persze hogy a Queens Of The Stone Age-dzsel!

- Az egy dolog, hogy olyan rockerek hívnak, mint a QOTSA, Marilyn Manson, a Flaming Lips vagy Iggy Pop, de az utóbbi években mainstream kommersz szupersztároknak is a kedvenc underground boszorkánya lettél: Pink után nemrég Christina Aguilera is készített veled egy közös számot az új lemezére. Ki lesz a következő, Lady Gaga?

- Ez nagyon jól esik nekem. Úgy tűnik, számításba vesznek, és jó érzés bekerülni egy ilyen társaságba valamilyen formában. Tetszik az a mód, ahogy befogadnak ebbe a világba, anélkül, hogy egy csomó hátulütőjével kellene törődnöm.

- Mit gondolsz Lady Gagáról és arról, ahogy felépítette az imidzsét? Tőled is lopott ötleteket, ahogy Princess Superstartól vagy Róisín Murphytől is...

- Pontosan erről van szó! Mindenkitől másolni, másokból összeállítani magadat! 

- Tehát tiszteled, amit csinál?

- Persze. De nézz csak rám, most éppen én másolom őt! Nem pont úgy nézek, mint ő a Paparazzi klipjében, amikor kerekesszékben tolják be? Mostantól már én fogom másolni Lady Gagát!

(Lady Gaga nevének hallatán a Peaches mellett ülő Danni is odafigyel, és beleszól az interjúba. Danni: - Én vagyok Lady Gaga! Én vagyok ő!  Peaches: - Persze, te vagy. Danni: - Azt beszélik róla, hogy fasza van, ugye? Tessék, nekem 25 centis faszom van!)

- Ha már a szupersztároknál tartunk: idén tavasszal Peaches Christ Superstar címmel pár színházi koncert formájában előadtad Berlinben és Hamburgban a teljes Jézus Krisztus Szupersztár rockoperát – úgy, hogy te énekelted  az összes szerepet, bármilyen hangra is voltak írva a dalok. Ez az ötlet hogy jött?

- Úgy, hogy imádom a Jézus Krisztus Szupersztárt! Ez az előadás a kedvenc az eddigi összes projektem közül. Mindent én énekelhetek, táncolhatok, és mindezt egyetlen zongora kíséretével. Annyira szenvedélyes ez így! Ez a legrémisztőbb és legcsodálatosabb, a legnagyobb erőfeszítést igénylő dolog, amit eddig valaha csináltam! Kíváncsi voltam, hogy egyáltalán képes leszek-e megcsinálni, és épp ezért akartam megcsinálni. Hogy el tudom-e énekelni az összes dalt a színpadon az emberek előtt. Nagy lépés volt ez számomra előadóként.

- Ez egy egyszeri projekt volt, mint Rufus Wainwright Judy Garland-estje, vagy lesz folytatása, újra és újra előadod majd?

- Még többször is akarom, mert nagyon élveztem.

- Akár Budapesten is lehetne, mondjuk az Operaházban.

- Ó, azt imádnám!

 

interjú:
Déri Zsolt

fotók:
Fodor Csaba

 

http://www.peachesrocks.com/
http://www.dannidaniels.com/

https://recorder.blog.hu/2010/08/28/mostantol_mar_en_fogom_masolni_lady_gagat_peaches_interju
„Mostantól már én fogom másolni Lady Gagát!” – Peaches-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr322255124

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.