(Mute/EMI, 2010)
Nem meglepő, hogy a 2010-es Szigeten a Yeasayer adta az egyik legjobb koncertet (lásd interjúnkat!), hiszen a brooklyni experimentalisták már az év elején megjelent új lemezükkel is bizonyították: jó úton haladnak, hogy a mainstream siker tekintetében is felzárkózzanak ifjú kollégáik, az MGMT és a Vampire Weekend mellé.
A Yeasayer még 2007 végén jelentette meg első albumát All Hour Cymbals címmel, pont akkor, amikor a lakhelyükül szolgáló New York-i negyed, Brooklyn zenei szcénája kezdett egységes formát önteni. Ugyanabban az időben jelent meg az MGMT debütáló albuma (Oracular Spectacular) és a Vampire Weekend bemutatkozó anyaga (Vampire Weekend), de ekkor indult el a szélesebb körű ismeretség felé a Dirty Projectors (Rise Above) vagy a Grizzly Bear is (Yellow House, Friend EP).
A Yeasayer, az MGMT és a Vampire Weekend első lemezei hasonló művészi közegből jöttek, de teljesen más hallgatói élményt nyújtottak: az Oracular Spectacular a késői Flaming Lips pszichedéliáját keverte a szintipoppal, a Vampire Weekend a Paul Simon-féle Graceland Afrikából importált popzenéjét idézte fel, az All Hour Cymbals pedig kevert mindent a Közel-Kelet népzenéjétől kezdve az indie popon át a metálig, miközben átjárta valami kreatív őrület, amitől az egész darabokra esett szét, de mégis egységes maradt. 2010-ben a debütáló lemezekre jöttek a második körök: az MGMT elhagyta a slágereket és megteremtett egy saját pszichedelikus popuniverzumot (Congratulations), a slágereknél maradó Vampire Weekend ügyesen variált a saját formuláin (Contra), a Yeasayer pedig leszűkítette az addig merített stílusok körét, majd a klasszikus hangszerek nagyrészét dobgépekre és szintetizátorokra váltva elkészítette „a brooklyni színtér Peter Gabriel-lemezét” (Odd Blood).
Ha a mai együttesek munkásságához kellene hasonlítani a Yeasayer váltását, akkor a legkézenfekvőbb kortárs a Ruby Suns lenne. Az amerikai Ryan McPhun vezette új-zélandi székhelyű zenekar is világzenei, főleg óceániai és ázsiai népzenék motívumait turbózta fel vagy csitította le a saját indie popzenéjéhez, de az idei Fight Softly albumra már szinte teljes mértékben a „műanyag” hangzás volt a jellemző. A Ruby Suns kísérlete pár erős szám ellenére nem sikerült maradéktalanul, a Yeasayer esetében azonban sokkal biztosabb kezű váltás az Odd Blood. Arról nem is beszélve, hogy az első albummal ellentétben van rajta legalább kettő, de tágabb keretek között nézve még több olyan dal is, amelynek simán kereskedelmi rádióban a helyük. Pedig az új lemezzel egy kellemetlen, elidegenítő, vokódert használó nyitószámon (The Children) keresztül kell harcolni, hogy megadja magát és a rögtön a legjobb arcát mutassa a harmincas évek olasz boksz-világbajnokáról, Primo Carneráról elnevezett Ambling Alpban. A vízcsobogással és afrikai ütősökkel megtámogatott dal egyetemes és felemelő, négy perc alatt tényleg a megújult Yeasayer napfényes oldalát prezentálja, ám aztán az album a félúton elhelyezett O.N.E.-nal sokkal hamarabb éri el a csúcspontot, mint kellene.
Az Odd Blood második fele látványosan gyengébb, mintha az együttesnek elfogytak volna az átütően jó dalai és valami rejtélyes oknál fogva a lemez elejére tolták volna őket, a végére pedig a kevésbé kidolgozott, inkább hangulatos, mint dallamos számokat szórták volna. Ami csak azért bosszantó, mert az Ambling Alp , a Madder Red vagy a O.N.E. tényleg remek popdalok, melyek a szintetikus és digitális hozzávalók ellenére élnek és lélegeznek, de annyival jobban, hogy nehéz nem az első öt számot pörgetni az egyébként kurta tíz helyett. Igaz, ez elsősorban nem a dalok hibája, hanem a sorrendjüké, igazságtalanság ennyivel elintézni a Rome-ot vagy a Mondegreent, de a Yeasayer tagjai a saját dolgukat nehezítik meg, ha a súlypontokat elvétik. A stílus kiforrott, az energia a helyén, a slágerekre pedig készen állnak.
8/10
Klág Dávid
