„Nem szeretünk befogadni dolgokat” – CocoRosie-interjú

2010.08.20. 06:44, -recorder-

Az amerikai Casady testvérpár, Bianca (Coco) és nővére, Sierra (Rosie) Párizsban alapított együttesükkel, a CocoRosie-val immár négy albumot készítettek a freak folk színtér és az experimentális popzene határmezsgyéjén (La Maison de mon rêve – 2004, Noah’s Ark – 2005, The Adventures Of Ghosthorse And Stillborn – 2007, Grey Oceans – 2010), és nemcsak a nyugati világban számítanak a vájtfülűek üdvöskéinek, de azon kevés aktuális és izgalmas előadó közé tartoznak, akik Budapesten is képesek rendre teltházas koncerteket adni.

2008-as Trafó-fellépésük után bő két évvel ismét nálunk jártak: a három kísérőzenésszel turnézó két multiinstrumentalista-énekesnő 2010. július 26-án a Gödör Klubban mutatta be új műsorát, melybe az aktuális Grey Oceans törzsanyaga mellé néhány régebbi dal és két kiadatlan szerzemény (Fatherhood, Tranny), sőt még egy karibi dancehall feldolgozás is belefért (Kevin Lyttle: Turn Me On). A koncert után pedig elkészülhetett az első és egyetlen magyar CocoRosie-interjú, a kemény Cocóval és a kicsit zizi Rosie-val.

 

- Már másodszor léptek fel itt Budapesten. Mit gondoltok a városról?

Bianca: - Most vagyunk itt második alkalommal, és azt hiszem, még mindig nagyon kíváncsiak vagyunk, mi történik itt. Úgy tűnik, van valami igazán romantikus és varázslatos ebben a városban. Annyira ismeretlen számunkra! Vizuális szempontjából is nagyon élvezzük, nagyon költői a „képvilága”, azzal a sok szoborral, amolyan drámai természete van, a hidak környékén például.

- Mennyit tudtatok korábban Magyarországról, a magyar kultúráról, zenéről?

Bianca: - Nem sokat, hogy őszinte legyek. Volt egy homályos elképzelésünk a cigányzenéről, illetve népzenéről, amit Magyarországról és a szomszédos országokból hallottunk.

Sierra: - Nem tudunk sokat erről a régióról, legfeljebb csak a bolgár asszonykórusokról hallottunk, akik eljutottak az Egyesült Államokba, a nagyon régi népzenéjükkel.

- A két évvel ezelőtti visszafogott koncertetekhez képest ez a mostani szinte olyan lett, mint egy euforikus technobuli. Néhány szám a vége felé már szinte rave partyba csapott át!

Bianca: - Sok új dalunk van, sokat játszottunk az új lemezről, és ez mindig arra késztet minket, hogy felfedezzünk, kipróbáljunk új dolgokat. Ehhez hozzájön az is, hogy már hónapok óta úton vagyunk folyamatosan ugyanazokkal a kísérőzenészekkel, és mostanra már jól felpörögtünk.

Sierra: - Fel vagyunk pörögve (kuncog).

- Honnan jöttek ezek a techno/rave elemek?

Bianca: - Az egyik első igazi szerelembe esésünk a zenével a rave partykon történt, mikor fiatal tinik voltunk. Aztán amikor elkezdtünk együtt zenélni... Nem vagyunk igazi zenerajongók, van néhány zenei stílus, ami megérintett minket, ahogy felnőttünk, és a techno ezek egyike, ahogy például a klasszikus zene is. A zenénkben a techno is a jelentősebb hatások között van, még ha ezt nem is veszed észre, mert sokat változik, mire újra felszínre kerül. Szóval van nálunk egyfajta érzelmi kötődés a technóhoz. De egy kissé konkrétabb értelemben is visszahozzuk az új számainkban. Az új albumunkon van például egy Fairy Paradise (Tündérparadicsom) című dal, ami a világvégéről szól: egy természetfeletti rave party az „elemi lényekkel” (természetszellemek, tündérek, elfek, koboldok, manók stb. – a szerk.).


- Amikor 2004-ben feltűntetek az első albumotokkal, a kritikusok olyan kategóriákba próbáltak besorolni titeket, mint a „freak folk” vagy a „new weird America”.

Bianca: - Azt hiszem, ehhez egy igazán értelmes ember kellene, hogy megmagyarázza. Számunkra mindig meglepő volt, hogy olyan jelzőket használnak ránk, hogy „bizarr” meg „fura”, mikor alkotó munkáról beszélnek. Én ezt mindig viccesnek találtam.

Sierra: - A festészetben bezzeg nem csinálják ezt!

Bianca (néhány másodperc meghökkent csend után elvigyorodik) - Pontosan. Mi nem érezzük úgy, hogy a zene elkülönül a művészettől. Az emberek így mondják: „divat, zene, képzőművészet...” A mi hozzáállásunk a zenéhez egyáltalán nem ez, számunkra a zene is csak egy ugyanolyan kreatív médium, mint a többi.... A festészetben sincsen „freak paint” mozgalom, vagy ilyesmi. Ennek nincs értelme. (nevet)

 

- Kapcsolatban vagytok még azzal az úgynevezett freak folk színtérrel, azokkal a művészekkel, akiket veletek együtt szintén oda soroltak be annak idején?

Bianca: - Nem sokukkal.

Sierra: - Néhányukkal.

Bianca: - Antony például (Antony Hegarty, az Antony & The Johnsons transzszexuális énekese, a Hercules & Love Affair – a szerk.), aki sosem tartozott oda igazán, mind a mai napig drága barátunk. Azt hiszem, abból a társaságból mindenki folytatta a saját útját, ami sokat elmond ennek a stílusmeghatározásnak az érvényességéről. (nevet)

- Antony énekelt a Noah’s Ark című 2005-ös lemezeteken, de például tavaly az ausztriai Kremsben is együtt léptetek fel a Donaufestivalon. Terveztek még vele valami együttműködést a jövőben?

Bianca: - Igen, már régóta tervezünk vele például egy közös új együttest. Talán majd jövőre meg is valósul.

- Ha végignézitek az lemezeiteket a 2004-es La Maison de mon rêve-től az idei Grey Oceans albumig, milyen fejlődést láttok? Merre fejlődtök tovább? Milyen ambícióitok vannak a CocoRosie-val a jövőre nézve?

Bianca: - Hű, te aztán csavaros kérdésekkel bombázol minket! Nem is tudnom, helyes-e egy művésztől ilyen állásfoglalást várni.

Sierra: - Mi nem sokat gondolunk a múltra. Vagy a jövőre, ami azt illeti.

- A legutóbbi lemezeiteken mintha jobban közelítenétek a hagyományos dalformákhoz, mint az első album idején. A struktúrák, a hangszerelés terén a „normális” vagy „hagyományos” megoldások felé tartotok?

Bianca: - Mit számít ez? Miért számítana az, ha szerintünk „normálisabb” vagy „bizarrabb” lenne?

- Engem azért érdekelne, művészként mit gondoltok a saját művészetetekről.

Bianca: - Nem hiszem, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítunk magunknak ezen a téren. Mert amint elengeded, amit alkottál, mindenki saját élményeket él meg vele. Van egy bizonyos alázat, aminek egy művészben meg kell lennie, hogy valamit kiengedjen a világba. Mi nem is igazán vesződünk azzal, hogy megpróbáljuk megérteni a saját műveinket. Próbálunk nem ítélni, értékelni. Mert az nagyon le tud lassítani egy művészt.

- Az új album, a Grey Oceans esetében mi volt a művészi megközelítés? Változott valamit a korábbiakhoz képest az, ahogy megírtátok, hangszereltétek és felvettétek ezeket a dalokat?

Bianca: - Igen, sok új dolog volt. Egyetlen hangmérnökkel dolgoztunk (a Buenos Aires-i Nicolás Kalwill-lal – a szerk.), így nagyon kényelmes kapcsolatot építhettünk ki egy olyan emberrel, akiben igazán megbíztunk. Aztán egy másik zenésszel is együtt dolgoztunk, egy zongoristával, Gaël Rakotondrabéval (Réunion szigetéről származó francia dzsesszista – a szerk.), aki ma este is itt játszott velünk. Nagyon nagy különbséget jelentett, hogy most egy másik zenész is jelen volt mellettünk a munkafolyamat nagy részében. Olyan a korábbi lemezeinknél is történt, hogy meghatározott részekhez behívtunk vendégzenészeket a stúdióba, de nem voltak részesei a dalszerzési folyamatnak.

Sierra: - Egy dolog viszont mindig ugyanaz marad nálunk: próbáljuk felfedezni, feltárni a félelmeinket.

- Van e köztetek bármiféle testvérharc a dalszerzés vagy lemezkészítés közben? Van-e olyan, hogy „ez az én dalom, ebben én vagyok a főnök”? Vagy minden dal közös munka?

Bianca: - Ez érdekes dolog nálunk. Az biztos, hogy nincsenek külön dalaink, egyik lemezen sem. Még ha én egy nagyon személyes történetet is írok meg, gyakran előfordul, hogy Sierra énekli el, és így az ő történetévé válik. Ha már meg van zenésítve, akkor már nem is személyes. Ez a kollaboráció szépsége.


 

- Pár éve alapítottál Brooklynban egy lemezkiadót Voodoo-EROS néven. Azzal most mi a helyzet? Működik még?

Bianca: - Nem is tudom. Kiadtunk négy lemezt, és szerveztünk néhány képzőművészeti kiállítást. Azóta annyi minden más történt. Nyitottam egy galériát, sok különböző fázison mentem át, és most éppen jól érzem magam így, hogy „kinn vagyok a vadonban”. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy újabb üzleti vállalkozásba vágjak bele, és folyton a számítógép előtt üljek, meg ilyenek. (nevet)

- Említetted a kiállításokat, a galériádat. Milyen terveid, ambícióid vannak ezen a téren, képzőművészként?

Bianca: - Nem tudom. Mostanában tértem vissza a fényképezéshez. Tíz éven át ugyanis szünetet tartottam a fotózásban, nagyon ellene voltam. Nem igazán fotózom embereket, inkább csak árnyakat.

- Sierra, te a CocoRosie megalakítása előtt operaéneklést tanultál. Mi újság az opera-énekesnői karriereddel? Még mindig vonz, vagy már csak a múlt része nálad? Tervezel még valamit ebben a műfajban?

Sierra: - Nem, nincs sok ambícióm ezen a téren. Inkább a saját zenémen szeretnék dolgozni. Persze az opera még erősen inspirál abban is.

- Milyen zenéket hallgattok, otthon vagy épp a turnébuszon? Mik a kedvenc lemezeitek mostanában?

Bianca: - Rossz periódusban kaptál el minket: mostanában nem hallgatunk semmit. Semmit! Nem nézünk filmeket, nem hallgatunk zenét, nem olvasunk könyveket. Még e-maileket sem nagyon. Ez a legbizarrabb dolog velünk kapcsolatban: nem szeretünk befogadni dolgokat – csak kiadni magunkból!

- Ez egy védekezési mechanizmus, hogy megóvjátok a művészeteteket a külső hatásoktól?

Bianca: - Nem is tudom, valahogy így lettünk nevelve. Nagyon aktív a képzelőerőnk, szóval...

- Mi volt az utolsó lemez, amit megvettetek, amire emlékeztek?

Bianca: - Ma is vettünk például valami magyar operalemezt, régi felvételeket. A nagyon-nagyon régi zenéket szeretjük. De nem túl gyakran van lehetőségünk hallgatni őket. Az élő klasszikus zenét szeretjük leginkább.

- Az új album borítóján álszakállat viseltek, ahogy már a korábbi fotókon, koncerteken is gyakorta bajuszt rajzoltatok magatoknak. Ez még mindig meghatározó vizuális elem nálatok. Honnan jön ez az arcszőrzet iránti mánia?

Bianca: - Én is fel-felteszem magamnak ezt a kérdést már oly sok éve... oly sok éve már. Oké, nagyon vonzanak a bajszos férfiak. Szóval talán úgy próbálok udvarolni magamnak, hogy a saját szeretőmnek öltözöm. De ez még mindig egy függőben lévő kérdés nálam, hogy honnan jön és miért. A bajusz a gyengém, lényegében. A lányok bajusszal még inkább!

- És te Sierra? Te ezzel hogy állsz? Neked ebben a játékban mi a szereped?

Bianca (válaszol helyette): - Annyira jól néz ki arcszőrzettel! Vagy ha leszorítja a mellét! Egész egyszerűen nagyon vonzó. Ez felizgat minket, szóval azért csináljuk, hogy hangulatba hozzuk magunkat.

Sierra: - Igen.

Bianca:  - Ez az igazság.

- A CocoRosie zenéjét többször használták már reklámokhoz, divatbemutatókhoz, mozifilmekben és tévésorozatokban... Készen álltok akár a nagyközönség meghódítására, a mainstream sikerre is?

Bianca: - Nem!

Sierra: (nevet)

Bianca: - Távolról sem. Nem.

- Hogyan fogadnátok például, ha egy dalotok igazi sláger lenne, mondjuk egy reklámnak köszönhetően?

Bianca: - Szerintem ez lehetetlen. Úgy érzem, efelől szinte védve vagyunk, nehogy megtörténhessen.

- De zavarna titeket, ha netán mégis megtörténne?

Bianca: - Nem.

Sierra: - Sokkot jelentene, az biztos. Nagyon meglepődnénk.

Bianca: - Semmit sem élvezünk jobban, mint a meglepetéseket! Nagyon gyorsan elunjuk magunkat, ha a napjainkat bármennyire is repetitívnek kezdjük érezni. Ha bármi bármikor meghökkent minket, az csak jó.

 

interjú+fotók:
Déri Zsolt

rajz:
Szabó Sára

(Külön köszönet a Gödör Klub és a VilágVeleje Produkció stábjának!)

https://recorder.blog.hu/2010/08/20/nem_szeretunk_befogadni_dolgokat_cocorosie_interju
„Nem szeretünk befogadni dolgokat” – CocoRosie-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr992234467

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.