james-brown-pop-art-ppcorn-2016.jpg

A legnépszerűbb volt 1963-ban, a legjobb lemezeket adta 1971-nek, ebből lett a disco, de még a hiphop is és minden évtizedben meg tudott újulni. Mindig újjászületik és mindig nagyon népszerű. A hiphop mellett manapság is a soul uralja a popzenét. Ám a műfajt Magyarországon soha nem kezelték rangján. A 62. Recorder magazin Soul & pop fókusztémáját egy idővonallal (a legnagyobb mérföldkövek) nyitottuk –, jött a műfaj alapjainak bemutatása, most pedig ugrunk a funk felé. Amikor végtelen mennyiségű szexet kevertek az r&b-be, létrejött a funk. Aztán folyton és folyton újabb mutációk fejlődtek ki belőle.

Funktörténet

r-5032611-1382651229-2722_jpeg.jpgAhogyan a soul sztorija is köthető bizonyos alapkövekhez, de létrejötte egy hosszabb folyamat eredménye, úgy a funk kialakulásában is vannak egyértelmű sarokpontok, mégsem egy adott helyen, adott időben létező színtérből nőtt ki. Sőt, a soul és a funk – a nyilvánvaló eltérések mellett – sokszor, főleg a hetvenes évek első felében, felcserélhető is volt egymással. Egy pszichedelikus soullemezen simán voltak funk-stílusjegyek és fordítva. Azért érzetre mégsem olyan nehéz megkülönböztetni egy lendületes soul- és funkdalt egymástól, előbbiben több az érzelem, utóbbiban pedig a dög. A kulcs nyilván a grúv, az előretolt basszus-dob összjáték, és leginkább a downbeat, azaz a négynegyed második és negyedik üteme helyett az első és harmadik ütemre tett hangsúly.

És ez egyértelműen James Brown (nyitóképen) fejlesztése. Brown 1956-tól ontotta rhythm & blues-os dalait, eleinte főleg balladáit a The Famous Flame élén, majd szólóban hevült bele egyre jobban a soulba (1963-as Live At The Apollo című koncertlemeze mindkét műfaj – a soul és a koncertlemezek – egyik korai klasszikusa). A fenti ütemváltás azonban egy új stílus kezdete lett, és ez először az 1964-es Out Of Sight kislemezen hallható, amint a szinkópált ütemet követi az összes kísérőhangszer és persze Brown szaggatott kántálása. A technikát a keresztapa a következő, 1965-ös kislemezeken (Papa’s Got A Brand New Bag és I Got You (I Feel Good)) tökéletesítette tovább, majd az 1967-es Cold Sweat című dal végképp új időszámítást nyitott. Ha van a funknak indítópillanata, az itt hallható. Naná, hogy az ütemben a titok, egy nyolcadhangos csúsztatás a dobon teljesen megbolondította a zenét, megszületett a funky drummer-megszólalás és erre simán fel lehetett húzni egy új műfajt. Brown ráadásul először engedélyezett dobkiállást is Clyde Stubberfieldnek, amiért – és a funk összes többi hasonló szólójáért – nagyon hálás utólag a lényegében erre építő hiphop műfaja (a leghíresebb dobkiállás a Winstons Amen, Brother című 1969-es dalában hallható, játékos túlzással ez az alapja a fél hiphoptörténetnek és ebből lett az összes jungle/korai drum’n’bass-szám).

slyfamilystonepress.jpg


Brown mellett persze még sok más összetevő formálta a hatvanas évek végén tényleg életre kelt műfajt: a soul New Orleans-i R&B-s ága a dobihletés mellett a piszkosságot adta hozzá az összképhez, a hangsúlyos wah-wah gitáreffektet Jimi Hendrixtől másolták a gitárosok, a hangszeresek pedig a soulzenészekhez képest többet merítettek a jazz aktuális fejleményeiből, harmóniameneteiből. Természetesen a funk a soulhoz hasonlóan erősen kötődött a polgárjogi mozgalmakhoz, nemcsak táncoltak a máig vadító zenére a tüntetők, de később az előadók is prédikáltak a lemezeken, csupa fontos témában.

Az egyik ilyen fő szószóló Sly volt, aki a Sly & The Family Stone (fent) élén az elsők között adoptálta James Brown fejlesztéseit és forradalmi zenével hívott táncba, majd tudósított is az utcai forradalmakról. Dance To The Music című funkos-pszichedelik soulos 1968-as második lemezüktől kezdve négy-öt LP-n át nem nagyon hibáztak (szemben James Brownnal, aki viszont számos további úttörő kislemeze ellenére sem igen tudott összerakni klasszikus albumokat – talán az 1973-as The Payback a legkiemelkedőbb).


P-funk

A műfajt persze rengetegen továbbvitték, átalakították, vagy épp visszatették később a funkot a zenébe – bármilyen zenébe. Még szintén bőven az úttörők közé tartozik a mindig pontosan lüktető The Meters stúdiózenekar (1969-es első lemezük példamutató grúvkollekció), vagy Jimmy McGriff orgonista (halld az 1969-es Electric Funk című albumot), de mindegyiküknél fontosabb figura George Clinton. A P-funk atyja a P-szichedelikus rockot (és a jazzt) keresztezte Brown funkjával és az ebből kisülő zene vadnak és idegennek számított az 1970-es első lemezei megjelenésekor (még ma is vadul elszálltnak hatnak). Clinton egyszerre két zenekart is igazgatott: eleinte a Funkadelic (lent) volt a rockosobb, őrültebb irányvonal képviselője, (az épp most, 38 év után visszatért) Parliament pedig a fúvósdúsabb, fankibb, de aztán összegabalyodtak a szálak. Clintonék 1974 és 1978 között mesterművek egész sorával jelentkeztek – és nyugodtan idevehetjük a basszusgitáros Bootsy Collins saját zenekarának, a Bootsy’s Rubber Bandnek a lemezeit is.

funkadelic_1_f2-1.jpg


Még a hatvanas évek végi kezdetekkor sokan mások, a Kool & The Gangtől az Earth, Wind & Fire-ön át a Warig, dolgoztak izgalmas funkmegoldásokon – igaz, az itt soroltak később a disco behatásának időszakában mind rádióbarátabb funkyra váltottak, de azt is nívósan tették. Persze a soulból pszichedelikus soulosodó előadók (The Temptations, The Isley Brothers, Marvin Gaye, Stevie Wonder) sem kerülhették ki a funkhatást, ezért is mosódnak sokszor egybe a két stílus főbb jegyei ezeken a hetvenes évekbeli aranykort jelentő nagylemezeken és slágerekben.


Blaxploitation, jazzfunk

shaft_original.jpgMindez a Blaxploitation-filmekhez (fekete krimikhez) készült filmzenékben érhető tetten leginkább. Isaac Hayes Oscart nyert az egyik első ilyennel (Shaft, 1971) és azzal rögtön követendő mintát és divatot is teremtett, egyetlen nagyágyú sem akart kimaradni a buliból (Curtis Mayfield: Superfly, Marvin Gaye: Trouble Man, Bobby Womack: Across 110th Street, James Brown: Black Caesar, Roy Ayers: Coffy stb.). Ezek a soundtrackek többségben hatásosan ötvözték a soult, a funkot, a krimijazzt és a szimfonikus filmzenét. A jazz felől viszont érkezett egy még markánsabb műfajmutáns. Miles Davis, Herbie Hancock, Roy Ayers jazzfunkkísérletei még jobbára a jazzben gyökereztek, de az évtized második felére a másik irányból is megindult a puhatolózás, ami például egészen hangsúlyos jazzfunk-színteret szült a nyolcvanas évek Angliájában (Level 42, Linx, Freeez, Shakatak, Imagination).

Amúgy nem csoda, hogy Miles Davis érdeklődött a funk iránt, felesége, Betty Davis készítette az egyik legelborultabb, mindent-bele funklemezeket ekkoriban, még Prince-t is nyilvánvalóan inspirálta. Rajta kívül persze más nők is beleszóltak a sokáig férfiasnak tartott stílusba: Chaka Khan, a Pointer Sisters, a Labelle mind értékes zenét adtak elő.


Electrofunk, avantfunk, boogie

Stevie Wonder és a P-funkzenekarok, különösen Bootsy Collins a hetvenes évek végén népszerűsíteni kezdték a funk dominánsan szintis megszólalását, valamint a talk box nevű hangmoduláló eszközt és e két dolog elég is volt egy friss funkhajtás kivirágzásához. Újonnan feltűnt tehetségek vették át a divatot, többek közt a Parliament/Collins-közeli Zapp zenekar, a minneapolisi fenegyerek, Prince valamint az ő nagy ellenlábasa, Rick James (mindketten lent). A Zapp zárvány maradt a synthfunknak nevezett alstílusban, Rick James egy darabig még elevickélt a soulfunk világában, Prince pedig, mint tudjuk, világsztár lett, a nyolcvanas évek talán legmeghatározóbb zenésze és a soulfunk egyik nagy innovátora. De a synthfunk története itt és néhány másik posztdiszkós-boogie-s slágerelőadónál nem ért véget, hiszen közben detroiti központtal kifejlődött a dobgépes electro stílus, ami egy darabig szoros követésben alakult a synthfunkos törekvésekkel – a gépek is befogadták dögös lüktetését, ekkor már az electrofunk megnevezés volt divatban. A Gap Band, a Bar-Kays, a Cameo, a Midnight Star, az Mtume, a Shalamar, Rockwell és Prince The Time együttese a soul felől közelített, a Material vagy Herbie Hancock az avantfunk irányából, míg Afrika Bambaataa, Egyptian Lover (ő június 22-én lép fel a Pontoonban) vagy Hashim az electrótól. Hogy aztán a stílus a hiphoppal karöltve menjen tovább a dolgára – és térjen vissza a 21. században a Chromeo és Dȃm-Funk munkásságának köszönhetően.

prince_rick_james_dirty_mind.jpg

shannon_268x0w.jpgÖt electrofunk jamz

# Prince: Controversy (1981)
# Planet Patrol: Play At Your Own Risk (1982)
# Material: Take A Chance (1982)
# Gift Of Dreams: Mandroid (1983)
# Shannon: Let The Music Play (1983)


Punkfunk, funkrock, g-funk

A funkba egyszerűen mindenki beleakadt, mert annyira zsigeri, ellenállhatatlan és szexi, hogy lehetetlen és értelmetlen nem foglalkozni vele, nem felhasználni, ahol csak lehet. Legyen szó posztpunkról (Talking Heads, Gang Of Four), posztdiszkóról (James Chance, Liquid Liquid, ESG), white funk-new wave-ről (Duran Duran, Spandau Ballet, Culture Club) és persze rockról. A Funkadelic és a korai War mellett a Mother’s Finest volt az egyik funkrockúttörő, de a németek (Can, Neu!) is hamar, a hetvenes évek elején kapcsoltak és meghatódtak. A nagy műfajkeresztezés aztán a nyolcvanas években történt meg, sokszínűen: a Red Hot Chili Peppers P-funkos törekvéseitől, a Living Colourön, a Fishbone-on és a Primuson át a Jane’s Addiction funkmetáljáig terjedt a skála. Az meg aztán tényleg külön cikkeket érdemel, hogy a hiphop hogyan épült a funkból, soulból és jutott el a P-funk után Dr. Dre nyugati parti G-funkjáig.


New Jack Swing, Acid jazz

janet_jackson.jpgA nyolcvanas évekbeli soulfunkfejlemények közül a mainstreambe nem az electrofunk, hanem a csendesebb, sziruposabb smooth soul és quiet storm irány tört be, azaz Sade balzsamos dalai mellett a másik végleten a nyolcvanas évek digitális stúdióhangzását lelkizős popzenébe csomagoló előadók (például Whitney Houston, Anita Baker, Luther Vandross és társaik). Tulajdonképpen közéjük tartozott Janet Jackson is, de szerencséjére összeakadt a Jam + Lewis producerpárossal és még nagyobb szerencséjére senki sem szabott gátat kreativitásuknak, így egy olyan mixhangzást alkottak meg, ami egyrészt szintetizálta az összes korábbi soult: volt benne funk, electrofunk, pszichedélia, aztán disco, nagyon aktuális hatásként hiphop és mindez nemcsak előremutató, de slágeres is lett. A folytatásban még az éppen berobbanó house-t is hozzácsapták és megszületett a new jack swing. Teddy Riley producer előbb saját zenekarával a Guyjal csiszolta a megszólalást, majd számtalan más aktuális sztár slágerei is kaptak belőle. Bobby Browntól Paula Abdulig, Madonnától Michael Jacksonig mindenkinek ez kellett a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, de aztán viszonylag gyorsan kiveszett belőle a funk és mindez átcsapott a kilencvenes évek legborzasztóbb „modern”, „kortárs” nyálas r&b-jébe, amiből majd a neosoul fújt ébresztőt az évtized közepén.

janet_jackson_control.pngÖt klasszik New Jack Swing-LP

# Janet Jackson: Control (1986)
# Guy: Guy (1988)
# Bobby Brown: Don’t Be Cruel (1988)
# New Edition: Heart Break (1988)
# Janet Jackson: Rhythm Nation 1814 (1989)


A funk inkább Angliában élt tovább, ahol a rare groove-os nyolcvanas évekbeli színtérről szintén ekkoriban nőtt ki az acid jazz-mozgalom, a Jamiroquai, a Galliano, a Brand New Heavies és társaik pedig bátran nyúltak vissza Stevie Wonderhez, hogy a popzenei körforgás örök és megállíthatatlan maradjon.

Dömötör Endre

http://recorder.blog.hu/2018/06/05/play_that_funky_music_funkbol_electrofunk_r_b-bol_new_jack_swing
Play That Funky Music – Funkból electrofunk, r&b-ből new jack swing

A bejegyzés trackback címe:

http://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr8314018676

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.