Hollywood, Netflix, szelfik és világsztárok nélküli évet zárt a cannes-i filmfesztivál. A kevésbé ismert nevek beválogatása azonban bevált; egy sokkal sokszínűbb és izgalmasabb szelekcióból válogathatott Cate Blanchett, Kristen Stewart és Denis Villeneuve zsűrije. A fődíjassal nehéz lenne vitatkozni, Hirokazu Koreeda csodálatos családi drámáján a zsűrihez hasonlóan mi is telesírtuk a zsebkendőnket.
A 71. cannes-i filmfesztivál programjának bejelentését kisebbfajta sokk fogadta a nemzetközi filmvilágban; rengeteg nagy név kimaradt, bekerültek viszont olyan ismeretlenek, mint az egyiptomi A.B. Shawky, vagy olyan elfeledett alkotók, mint Spike Lee. Ennek köszönhetően érezhetően szellősebb volt idén a Croisette és a nagy hollywoodi stúdiók is minimálisra korlátozták a jelenlétüket.
 |
| Egy kocka A.B. Shawky Yomeddine című filmjéből |
Csalódást okozott versenyen kívül a Solo: Egy Star Wars történet és elképesztően megosztóra sikeredett a legnagyobb európai művészfilmes név, Lars von Trier visszatérése, A ház, amit Jack épített. A versenyprogram összeállítóinak kísérletező kedvére azonban összességében nem lehet panasz; teljesen indokolt volt az ázsiai túlsúly és megérdemelten emeltek fel a versenyprogramba olyan máshol már bizonyított alkotókat, mint David Robert Mitchell, Ryusuke Hamaguchi, Kirill Szerebrennyikov vagy Pawel Pawlikowski.
Blanchett zsűrijén nagy volt a nyomás, hogy politikai döntést hozzon a #metoo évében és az afroamerikai film előtörése fényében. Végül mindkét tendencia előtt tisztelegtek, de nem lett meg sem az első afroamerikai, sem a második női Arany Pálma nyertes.
 |
| Egy kocka a Capernaum és a Lazzaro Felice című filmből |
A három versenybe került női rendező körül Alice Rohrwacher Lazzaro Felicé-je a legjobb forgatókönyvnek járó díjat (megosztva Jafar Panahi 3 Faces-ével), Nadine Labaki pedig a bronzéremmel felérő zsűri díját kapta meg. Utóbbi egyébként nagy Pálma-esélyesnek számított a Capernaummal, főleg miután a forgalmazók versengtek érte, hogy megkaparintsák, a még jelen lévő kritikusok többsége azonban hatásvadász szegénységpornóként jellemezte.
Némi elégtételt jelenthet Spike Lee számára is, hogy 29 évvel azután, hogy a Szemet szemért nem kapott Arany Pálmát (az akkor 26 éves Steven Soderbergh nyert a Szex, hazugság, videó-ért), most övé a fesztivál második legfontosabb elismerése, a Zsűri Nagydíja. A BlacKkKlansmannek egyébként is szép karriert és rekordbevételeket jósoltunk, de ez a díj a 2019-es Oscar-versenyre is azonnal csatasorba állítja.
 |
| Adam Driver és John David Washington a BlacKkKlansman című filmben |
Arany Pálmára Pawel Pawlikowski Hidegháborúja, Lee Chang-Dong Burningje és Hirokazu Koreeada Shoplifterse tűnt még esélyesnek. Előbbinek egy legjobb rendezői díjjal kellett beérnie, a Burning viszont sokkoló módon kimaradt a zsűri díjazottjai közül, hiába kapta meg a FIPRESCI kritikusi szövetségtől a legjobb film díját. Utoljára két éve, a Toni Erdmann-fiaskó kapcsán állt ennyire ellentétben a zsűri és a kritikusok véleménye.
Koreeda díjazása azonban a második legjobb lehetőségnek számított, a Shoplifters mindenkit meghatott és senki sem sajnálja az elismerést a visszafogott érzelmek nagymesterétől. Blanchették így elismerték az ázsiai mozi kiemelkedő évét és fejet hajtottak az egyik legnagyobb élő japán rendező előtt.
 |
| Shoplifters |
A legjobb elsőfilm Arany Kameráját az általunk is nagyon szeretett, belga Girlnek ítélték oda, amire ironikus módon lecsapott a fesztivált bojkottáló Netflix (nálunk viszont, úgy tudjuk, moziban is látható lesz). A FIPRESCI kritikusai is a Girlt találták az Un certain regard szekció legjobbjának, a legjobb első-vagy második film díját azonban Szilágyi Zsófiának ítélték az Egy napért, így végül egy fontos magyar siker is született a 71. cannes-i filmfesztiválon.
Személyes kedvenceink
Az alábbiakban a Recorder cannes-i tudósítói összeszedték a húsz kedvencüket az idei bivalyerős felhozatalból. Érdemes lesz majd várni, hogy ezek a filmek felbukkanjanak a magyar mozikban, fesztiválokon, filmheteken, vagy az egyéb ismert helyeken.
Hidegháború (Pawel Pawlikowski)
Az Ida rendezőjének sikerült kétszer egymás után ugyanazt a varázslatot elszabadítania; a Hidegháború csodálatosan néz ki és röpke 85 percben egy hidegrázósan szép szerelmi történetet mesél el. Annyiban viszont Pawlikowsi korábbi sikerére, a Szerelmem nyarára emlékeztet, hogy Emily Blunthoz hasonlóan új színészistennőt avat, Joanna Kulig személyében.
Ash is Purest White (Jia Zhangke)
Lengyel kollégájához hasonlóan a kínai Jia Zhangke is egy évtizedeken át tartó szerelmi viszonyt dolgozott fel, amelyben a felek, ha testi értelemben véve nem is hűségesek végig egymáshoz, de a lelki kapocs megbonthatatlan közöttük. Az Ash is Purest White egyszerre tragikus románc, izgalmas gengsztereposz és megkapó társadalmi tabló, amelyben fergetegesen vicces és kiábrándítóan szomorú részek is megférnek egymás mellett.
Thunder Road (Jim Cummings)
Az ACID nevű mellékszekcióban levetített amerikai függetlenfilmen is majdnem annyit sírtunk, mint nevettünk - és nagyon sokat nevettünk. A fiatal író-rendező, Jim Cummings által megteremtett és eljátszott Arnaud nevű rendőrtiszt egy fantasztikus karakter, az egyik legjobb filmes feldolgozása egy mindenki által ismert típusnak: az embernek, aki egyszerűen nem veszi észre magát.
Egy nap (Szilágyi Zsófia)
Az idei egyetlen magyar filmet nem dicsérte Will Smith és nem fog Oscar-díjig menetelni, de mégis ugyanolyan büszkék lehetünk rá, mint a Saul fiára, vagy Mundruczó Kornél filmjeire. Fantasztikusan erős színészi alakítások, finom részletekkel teli forgatókönyv és magabiztos, átgondolt rendezés az elsőfilmes Szilágyi Zsófiától.
Asako I & II (Ryusuke Hamaguchi)
Még az Egy napénál is univerzálisabb témát dolgoz fel a japán Ryūsuke Hamaguchi leheletfinom drámája, ami kár, hogy a könyörtelen cannes-i filmdömping során került a szemünk el, mert az a típusú film, amin szívesen elmerengene az ember még pár napot. Hogyan hatnak az életünkre a volt szerelmeink még évekkel később is? Fel lehet dolgozni maradéktalanul egy kurtán-furcsán véget ért románcot? A kényelmes kiszámíthatóság vagy a lángoló szenvedély-e az üdvözítőbb egy párkapcsolatban? Mindenkit foglalkoztattak már ezek a frusztráló kérdések, de eddig egyetlen film sem járta őket körbe ilyen aprólékossággal.
Shoplifters (Hirokazu Koreeda)
Koreeda hozza a szokásos védjegyeit: cuki gyerekek, szokatlan család és kőkemény realizmus, de ezúttal saját korábbi remekműveit is felül tudta múlni. A Shoplifters lassan, alattomosan cincálja szét az ember lelkét és minden szentimentalizmus nélkül is bárkit könnyekre fakaszt a legváratlanabb pillanatokban. Az utóbbi évek legmegérdemeltebb Arany Pálma-győztese.
Under the Silver Lake (David Robert Mitchell)
A Valami követ rendezőjének napsütötte neonoirja Altman A hosszú búcsúja és Paul Thomas Anderson Beépített hibája nyomdokaiban haladva dobja be a bármiféle nyomozásra totál alkalmatlan szmoker főhősét egy kibogozhatatlanul bonyolult rejtély kellős közepébe, ahol Kurt Cobain gitárja, egy döglött mókus és megannyi könnyűvérű bombanő szegélyezi az útját, de egy ponton még az is poénforrássá válik, hogy milyen méreteset szart Jézus. Lesznek, akik a falra másznak majd ettől a szertelenül túlburzánzó agymenéstől, mi azonban végigvigyorogtuk mind a 140 percét.
Long Day’s Journey Into the Night (Bi Gan)
Ahhoz képest, hogy mennyire komótos a tempója, egészen sok ideig tart rájönni, hogy pontosan miről is akar szólni ez az idősíkokat is bátran keverő kínai remekmű. De a lényeg nem is a történet, hanem az álomszerű, varázslatos hangulat, amit bravúros operatőri munka és egy egy órás virtuóz 3D-betét tesz még különlegesebbé.
2001: Űrodüsszeia (Stanley Kubrick)
Cannes talán az egyetlen hely a világon, ahol egy ötvenéves film vetítésén a csillárról is lógnak az emberek, míg az új Star Wars-epizód egy olyan teremben pereg, ahova simán beférne még tizenöt iskolai osztály. Kubrick legendás sci-fije nem az a dohos filmklasszikus, amit házi feladat jelleggel szenvedünk végig, hanem egy a korát rengeteg szempontból megelőző, lenyűgöző mestermű, ami ma még sokkal aktuálisabb, mint annak idején. Ráadásul Christoher Nolan restaurátori csapatának köszönhetően pontosan úgy (70mm-es celluloidkópiáról, a Kubrick által kikevert dobhártyaszagattó eredeti hanggal, a közepén pisiszünettel stb.) fogadhattuk be a monumentális művet, mint az 1968-ban a vászon előtt LSD-mámorban fetrengő hippik.
Sauvage (Camille Vidal-Naquet)
Egy előre elrendelt elcseszett élet krónikája; a 22 éves strasbourgi férfiprosti hiába jóképű, laza és nyitott mindenre, nincs meg benne az a keménység és lelketlenség, ami ebből a méltatlan helyzetből kilendíthetné. Azt hiszed, hogy csak a brutális szex miatt takarod el a szemed, pedig valójában a könnyeid törölgeted.
Girl (Lukas Dhont)
Az idei fesztivál senkinek nem növelte meg olyan mértékben az ázsióját, mint a Girl című belga transzdráma pimaszul fiatal (1992-es születésű!) rendezőjéét, aki fájdalmasan átélhető módon mutatta meg, hogy a nemváltó műtétre váró, fiú testbe született balerina főhősének törékeny vállain még a legelfogadóbb környezetben és a legtoleránsabb társadalomban is óriási a teher. A főszerepet játszó Victor Polster az életben csak egyszer adható, döbbenetes alakításával pedig egyből feliratkozott a legnagyobbak közé.
The Wild Pear Tree (Nuri Bilge Ceylan)
Ezt a több mint háromórás török csodát némi szadizmussal a fesztivál legvégére ütemezték be a szervezők, de hiába a maximális kimerültség, tágra nyílt szemekkel néztük végig a világgal haragban álló főhős eleinte komikus, majd brutálisan szomorú kálváriáját - úgy elröppent ez a 190 perc, mint egy Silicon Valley-epizód. Sokat mond el arról, hogy milyen elképesztően erős volt az idei cannes-i versenyprogram, hogy vezető kritikusok szerint a Riviéráról díj nélkül távozó The Wild Pear Tree "százszor olyan jó volt", mint a rendező négy évvel ezelőtti, Arany Pálma-nyertes Téli álomja.
Burning (Lee Chang-dong)
Szívesen meghallgatnánk a zsűri magyarázatát arról is, miért nem tudtak egy fél fia díjat sem adni a távol-keleti filmművészet tévedhetetlen nagymesterének bravúros Murakami-adaptációjának sem, ami annyi kérdést felvetett bennünk, hogy még a vetítés vége után órákkal is csak ezekről vitatkoztunk a tengerparton. A Burning egy egyedülállóan szokatlan módon felépített thriller, amiből a műfajra jellemző összes kötelező elemet merészen kihagyták, így nincs két néző, akinek ugyanúgy állna össze a fejében a történtet.
Leto (Kirill Szerebrennyikov)
Rafinált rendszerkritika egy jó hangulatú nosztalgia-musicalbe rejtve a legjobb David Bowie-, Iggy Pop- és Talking Heads-számokkal. Magyarországon pont ugyanilyen nyomi volt a nyolcvanas években élni és pont ugyanennyire álomba menekülés ma is haladó eszméket képviselni.
BlacKkKlansman (Spike Lee)
A cannes-i filmfesztivál idén szépen ráérzett, hogy az amerikai film jelenlegi legfontosabb tendenciája az afroamerikai művészek térnyerése, ezért ott volt idén Donald Glover és Ava DuVernay is, a több mint egy évtizede küszködő Spike Lee-nek pedig csodás visszatérési lehetőséget biztosítottak a versenyprogramban. A Ku Klux Klánba beépülő fekete zsaru története helyenként logikátlan és túlzó, de főszereplői tüneményesek, puskaporos hangulata pedig ragadós.
Climax (Gaspar Noé)
Míg a fesztivál másik nagy provokátora, Lars von Trier minden eddigi próbálkozásán próbált túltenni sokkolásban, Gaspar Noé inkább az újratervezés gombot nyomta meg két bűnrossz film után. A Climax minden ismert stílusjegyét felvonultatja, újramixelve, de a táncfilmbe oltott pokoli acid-tripjének mégis van egy friss, tökös energiája, ami miatt könnyen lehet, hogy ez lesz az eddigi legsikeresebb filmje.
The World is Yours (Romain Gavras)
Noé honfitársa, a számos vizuálisan és gondolatiságát tekintve is izgalmas videóklippel ismertté vált Romain Gavras is öles lépéseket tett a közönségsiker irányába ezzel a hihetetlenül energikus gengszterkomédiával, amelyben Isabelle Adjaninak és Vincent Casselnek is frenetikus jutalomjáték jut. A műfaj ötletesen kicsavart verziójában a francia Tony Montana nem akarja leigázni a teljes alvilágot, csak próbál annyi tisztességes (vagyis tisztességtelen) bevételre szert tenni, amennyiből meg tud élni - de ez sem bizonyul kivitelezhetőnek.
Border (Ali Abbasi)
Cannes-ban a legcsodálatosabb a felfedezés élménye; amikor beülsz gyanútlanul valami svéd krimiszerűségre, amiben egy óra múlva már gusztustalan kinézetű trollok dörgölik össze a féregnyúlványszerű nemi szerveiket. Ráadásul mindezt egy teljesen hihető, szépen felépített, lebilincselő és helyenként kifejezetten humoros történetben – méltó nyertese az Un certain regard szekciónak.
Lazzaro Felice (Alice Rohrwacher)
Az idei évnek a nőkről kellett volna szólnia Cannes-ban is, de a válogatóknak eszük ágában sem volt idén sem háromnál több filmet beválogatni a versenybe női rendezőktől. Közülük az olasz Alice Rohrwacher mágikus realista meséje emelkedett ki, egyedi stílusával, sokrétűségével és árnyalt, de határozott társadalomkritikájával.
Wildlife (Paul Dano)
A DiCaprio/Winslet-féle A szabadság útjaira hajazó, a hatvanas évek elején játszódó, nyomasztó és tűpontos családi drámájával debütált rendezőként az Oscar-jelölt színész, Paul Dano. A Wildlife-tól nem vártunk el többet, mint hogy legalább olyan erős legyen, mint két Mad Men-epizód, és ezt simán szállította, sőt, Carey Mulligan mozivászonért kiáltó, bámulatos alakításával még annál is többet.
szerzők: Onozó Róbert, Varga Ferenc
