solo_cimlapi.jpg

Bárhol máshol a világon ölnék egymást az emberek azért, hogy tíz nappal a világpremier előtt megnézhessék az új Star Wars-filmet, itt Cannes-ban azonban szellős háromnegyedházzal ment le kedden este a Solo: Egy Star Wars-történet. Maximálisan spoilermentesen (egy szót sem írunk a sztoriról) meséljük el, hogy mi a jó, és főleg, hogy mi a rossz mindenki kedvenc galaktikus lókötőjének fiatalkori kalandjaiban. Ez az első magyar nyelvű kritika a filmről.

Rossz csillag alatt született a második különálló Star Wars-film, a Han Solo fiatalkori kalandjairól szóló Solo. Amíg a Zsivány Egyes esetében úgy-ahogy el lehetett tusolni a rendező és a Disney fejesei közötti kreatív különbségeket, itt a forgatás kellős közepén konkrétan kirúgták a rendezésre felkért párost, a korábban A Lego-kalanddal és egyéb sikeres animációs filmekkel befutott Phil Lordot és Chris Millert (ők már csak executive producerként vannak feltüntetve a végefőcímben), és a jó munkásember Ron Howardot (Apollo 13, Egy csodálatos elme) bízták meg azzal, hogy fejezze be, vagyis gyakorlatilag kezdje elölről a munkát. Ez a drasztikus csere a végeredményen nem látszik meg, egységes víziónak tűnik, amiben Ron Howard rendezői kézjegyét csak azért nem lehet felfedezni, mert neki nincs olyan.

Kezdjük a legnagyobb problémával: végig idegbeteg módon pörög a film. De annyira, mintha véletlenül kétszeres sebességgel vetítették volna le. És ez a nyaktörő rohanás nem csak az akciójeleneteket jellemzi, hanem a csendesebb, beszélgetős részeket is (bár csend szinte alig van az egész filmben, mindig hangosan zúzza egy szimfonikus zenekar, kórussal kiegészülve), ezért nem tudnak megszületni a jelentőségteljesnek szánt pillanatok. Hiába most tapasztalja meg először Han Solo a fénysebességet, hiába vezeti először a Millenium Falcont, ha már ügetünk is tovább, nem tudjuk átérezni ezeknek a momentumoknak a fontosságát.

Persze, lehet azt mondani, hogy a Disney nagyban gondolkozik, és ez csak az első része egy tervezett Han Solo-sorozatnak, ezért olyan az egész, mintha egy film eleji pörgös felütés lenne, de ha folyamatosan csak az őrült száguldás megy, nincsenek fentek és lentek, az hamar lefárasztja a nézőt. Tény az is, hogy nagyon sok információt kell átadni, bemutatni egy csomó új szereplőt, egy pár régit pedig új színben prezentálni, plusz elhelyezni a korábbi epizódok legendás pillanataira tett kis utalásokat (ez utóbbiból nincs olyan sok itt, és egyik sem kínos).

0878726_jpg-r_1920_1080-f_jpg-q_x-xxyxx.jpg

Trükkös továbbá az is, amikor egy nagyon jól ismert karakter fiatalkori verzióját játszatják el egy másik színésszel. Minden Keresztapa II.-re jut tíz Hannibal ébredése, és magából a Star Wars-sorozatból is könnyen találunk példát arra, amikor egy ikonikus figura nimbuszát csaknem lerombolja a béna ifjúkori változat (lásd. Jake Lloyd és Hayden Christensen).

Han Solo esetében megúsztuk ezt a blamázst, ha ódákat nem is zengenék Alden Ehrenreich alakításáról, annyit mindenképpen megkockáztathatok, hogy rendben van. Az elején kicsit túltolja a nagyszájú vagányságot, de később jut neki pár finomabb pillanat is. Akkor szürkül csak bele kissé a falvédőbe, amik feltűnik a színen a karizmabomba Donald Glover, de ezért meg nem hibáztathatjuk.

4552807_jpg-r_1920_1080-f_jpg-q_x-xxyxx.jpg

Ehrenreich dolgát tovább nehezíti, hogy nem elég, hogy Harrison Ford nyomdokába kell lépnie, de kénytelen úgy játszani, hogy közben a fején minden idők egyik legrémesebb frizurája díszeleg. Nem tudom eléggé hangsúlyozni (és a képek sem adják vissza), mennyire idétlen Han Solo haja itt. Egy ilyen haj tönkre tud tenni egy egész filmet, mert akárhányszor meglátjuk, másra sem tudunk figyelni. Értem én, hogy Harrison Ford frizuráját kreálták újra az 1977-es Csillagok háborújából, de egyrészt az a kor miatt volt olyan, másrészt ez a történet legalább tíz-tizenöt évvel korábban játszódik, és minden ember életében vannak jobb és rosszabb hajkorszakok. Lehetett volna inkább ez egy jobb periódus Solo számára.

A Lando Calrissiant alakító Glover szuper belépőt kap, és már kezd úgy tűnni, hogy az Atlanta sztárjának sikerül a saját nyugis tempójára lassítania a filmet, de aztán ő sem tud mit kezdeni azzal, hogy a partnerei villámszínjátszást folytatnak, így maga is csörtetni kezd.

2734406_jpg-r_1920_1080-f_jpg-q_x-xxyxx.jpg

A legszórakoztatóbb karaktert a zseniális Fleabag főszereplője, Phoebe Waller-Bridge kapta, egy női öntudattal bíró robotot, Lando társát, akinek minden megszólalása vicces. A többiek, például Emilia Clarke, Paul Bettany és Woody Harrelson is hozzák a minimumot, a legtöbb esetben el lehet hinni nekik, hogy távoli bolygókon fondorlatoskodó zsiványok, és nem agyonfizetett színészek, akik egy greenscreen előtt mondják fel a fél órával korábban betanult szöveget.

A korábban többször emlegetett igyekezetet leszámítva az akciójelenetek működnek, követhetőek, mindig tudjuk, hogy ki kire lő, vagy mi elől menekül. A CGI-t sem vitték túlzásba, legalábbis nekem úgy tűnt, hogy sok makettet és megépített járművet, épületet is használtak. A dolgoknak van súlyuk, amikor a hegy oldalába belecsapódik egy TIE-vadász, az úgy néz ki, mintha tényleg anyagból lett volna, és nem pixelekből.

0980289_jpg-r_1920_1080-f_jpg-q_x-xxyxx.jpg

Már a Zsivány Egyes képi világa is iszonyatosan sötét volt, de most mintha még lejjebb csavarták volna a fényeket. Ha koszos vízen át fényképezték volna az egészet, akkor sem lehetne ennél borúsabb, és noha Bradford Young (Érkezés) hangulatos, gyönyörű képeit szívesen elnézegetném kockánként egy múzeum falán, másfél órányi barnás, ellenfényes homályban tapogatózás után nagyon megörültem annak, amikor hőseink végre egy olyan bolygóra érkeztek, ahol sütött a Nap.

A legfontosabb kritérium, ami alapján a Star Wars-filmeket megítélem: van-e bennük varázs. Azok a borzongató, hidegrázós, libabőrt okozó, csak a Star Wars-filmekre jellemző pillanatok, amiktől újra elkerekedett szemű gyereknek érzem magam. Az újabb filmek közül Az ébredő Erőben volt varázs dögivel, a Zsivány Egyesben semennyi, Az utolsó Jedik közben pedig csak egy jelenet alatt éreztem valami bizsergést. A Solo sem teljesen varázsmentes, kis dózisban jönnek, és furcsamód a legintenzívebb közülük egy korábban még sosem látott figura tevékenységéhez kapcsolódik a film vége felé.

0192590_jpg-r_1920_1080-f_jpg-q_x-xxyxx.jpg

Nem tudtam különösebben szeretni a Solót, de nem is utáltam. Nincs ebben semmi szomorú, igazából csak az elején vagyunk az újkori Star Wars-sorozatnak, és a bevételi adatokat nézve még évtizedekig lesz lehetősége a Disneynek próbálkozni. Előbb-utóbb össze fog jönni, ennek a mostaninak meg az a legfőbb tanulsága: nem kell annyira sietni.

szerző: Varga Ferenc

A cannes-i filmfesztivál ideje alatt a Recorder újságírói folyamatosan tudósítanak majd a helyszínről itt a site-on, a pillanatnyi benyomásaikat pedig a Twitteren (Onozó RóbertVarga Ferenc) közlik.

http://recorder.blog.hu/2018/05/16/filmrecorder_nyomokban_star_wars-varazst_is_tartalmaz_a_han_solo-film
Filmrecorder. Nyomokban Star Wars-varázst is tartalmaz a Han Solo-film (Solo: Egy Star Wars-történet kritika)

A bejegyzés trackback címe:

http://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr313954590

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.