Kedden startol a mozifanatikusok piros betűs ünnepe, a cannes-i filmfesztivál, ahol békésen megfér egymás mellett egy új Star Wars-eposz és egy leprás egyiptomiakról szóló dráma. Magyar filmért is izgulhatunk, hiszen ott lesz Szilágyi Zsófiától az Egy nap, de alig várjuk, hogy lássuk, ki lesz az új Jennifer Lawrence, hogyan tér vissza Lars von Trier és hogyan őrjíti meg a közönséget a motoros fűrésszel támadó Nicolas Cage.
Holnap indítjuk a helyszíni közvetítésünket a cannes-i filmfesztiválról, ahol az idén is lesz minden, ami szem-szájnak ingere. A nyitófilm (Nyílt titok - Everybody Knows) premierjén Penélope Cruz és Javier Bardem vonul majd a vörös szőnyegen, míg pár száz méterrel arrébb a Fekete párducot vetítik a tengerparti strandmoziban, a Rendezők kéthete megnyitóján pedig Martin Scorsese-t ünneplik. Az idén kísérletező kedvűek voltak a válogatók, ezért sok Toni Erdmann- és Adèle élete-szintű meglepetésre számítunk, de egyelőre az alábbi filmeket várjuk a legjobban.
BlacKkKlansman
Hihetetlennek tűnő, de igaz történetet mesél el új filmjében Spike Lee, aki 27 évnyi kihagyás után került be újra a cannes-i versenyprogramba. A hetvenes évek végén esett meg Coloradóban, hogy egy fekete bőrű fiatal rendőr beépült a Ku Klux Klan helyi szervezetébe, sőt még vezetőnek is megválasztották (ez úgy lehetett, hogy először csak telefonon érintkezett a rasszista csoportosulás tagjaival, a találkozókra pedig egy fehér rendőrtársát küldte el maga helyett).
A főszerepben Denzel Washington 33 éves fiát, John David Washingtont láthatjuk, ő egy nem túl sikeres focikarrier után csak pár éve nyergelt át a színészetre, és eddig azzal vetette észre magát, hogy a Dwayne Johnson-féle Nagypályások című HBO-sorozatban játszik egy focistát. A Star Wars-sorozat Kylo Renjeként világhírűvé vált Adam Driver lesz a társa, a barátnője pedig az aktuális Pókember csajaként megismert Laura Harrier (ő egy másik Cannes-i filmben, a mér említett Fahrenheit 451-ben is fontos szerepet kapott), de a legparádésabb alakítást állítólag Topher Grace nyújta a KKK-vezető (ezt a társaságban Nagy Sárkánynak hívják) David Duke szerepében.
A téma sajnos most is nagyon aktuális (elég csak a tavaly nyári Charlottesville-i neonáci felvonulásra gondolni, aminek az első évfordulóján fogják bemutatni a filmet Amerikában), és ha a rendező legjobb formáját hozza, még Arany Pálmát is hozhat Lee-nek, aki máig fúj Wim Wendersre, amiért cannes-i zsűrielnökként a Szemet szemért helyett a Szex, hazugság, videónak adta a fődíjat 1989-ben. (Varga Ferenc)
Under the Silver Lake
A soványka amerikai jelenlétet a zseniális Valami követ rendezője, David Robert Mitchell is erősíti, és új neo-noirjáról az előzetes alapján csupa felejthetetlen agybarúgás juthat eszünkbe, mint a Mulholland Drive, a Drive vagy a Beépített hiba. Utóbbinál némileg nézőbarátabb megközelítésre számítunk, bár az első pletykák arról szólnak, hogy Andrew Garfield bekattanása is legalább olyan megosztó, mint Joaquin Phoenixé volt.
Garfield nem lesz ott a Riviérán, mert a Broadwayn alakítja az Angyalok Amerikában főszerepét, jön viszont az eltűnt végzetasszonyát alakító Riley Keough, aki az utóbbi évek egyik legizgalmasabb színésznőjévé fejlődött és olyan remekművekben tűnt fel, mint az American Honey, a The Girlfriend Experience-sorozat vagy a Mad Max: A harag útja, ráadásul Cannes-ban Lars von Trier új filmjében is szerepel. (Onozó Róbert)
A ház, amit Jack épített (The House That Jack Built)
Ami pedig kedvenc őrült/zseni dán rendezőnket illeti, hét év után ért véget a száműzetése a fesztiválról, ennyi idő alatt ugyan nem felejtődött el a Melankólia botrányos sajtótájékoztatója, de remélhetőleg mindenki elhitte, hogy Von Trier nem náci, soha nem is volt az. Provokálni ettől függetlenül továbbra is nagyon szeret és új filmjében egy nőket gyilkolászó sorozatgyilkost követ évtizedeken keresztül. Kérdés, hogy ez sokkol-e még bárkit is 2018-ban, vagy inkább csak undorít.
A Hullámtörés, az Antikrisztus, a Dogville és az Európa után persze bízhatunk abban, hogy Von Trier nem csak egy üres botrányfilmmel érkezik a Riviérára. A fő szerepekben meglepő módon Matt Dillont, illetve Bruno Ganzot láthatjuk, de visszatér A nimfomániásban csak tíz percig brillírozó Uma Thurman is. Egy biztos, a versenyen kívüli bemutatót ezúttal nem követi sajtótájékoztató. (OR)
Solo: Egy Star Wars-történet (Solo: A Star Wars Story)
Nyilván egy Star Wars-film esetében nem számít, mit fanyalognak a kritikusok (még a bűnrossz A klónok támadása is összeszedett vagy 650 millió dollárt), de ha katasztrofálisan sikerült volna a Han Solo fiatalkori kalandjairól szóló epizód, a Disney nem adta volna oda Cannes-nak, hogy tíz nappal a világpremier előtt leszedjék róla a keresztvizet. Szóval feltehetően jó lett.
Az előzeteseket direkt nem néztem meg, a sztoriról semmit nem tudok, úgyhogy csak a parádés szereposztáson tudok rugózni: a címszerepben az Áve, Cézár!-ban brillírozó Alden Ehrenreichot láthatjuk, a borzasztó Terminator: Genisys után egy újabb franchise-ban próbálkozik Emilia Clarke, korunk legnagyobb multitalentuma, Donald Glover hozza a piperkőc Lando Calrissiant, de itt van a zseniális Fleabagből ismert Phoebe Waller-Bridge, illetve a mindig remek Woody Harrelson és Thandie Newton.
Némi aggodalomra ad okot, hogy A Lego-kaland kattant humorú rendezőpárosát a forgatás közben lecserélték a megbízható iparos Ron Howardra (Apollo-13, Egy csodálatos elme), aki az utóbbi másfél évtizedben ritkán volt a helyzet magaslatán. Ha más nem is, legalább annyi biztos, hogy gyönyörűen fog kinézni a film, ugyanis az az operatőr (Bradford Young) fényképezte, aki az Érkezést. (VF)
Wildlife
Ha egy filmnek Carey Mulligan és Jake Gyllenhaal a főszereplői, azonnal számot tart az érdeklődésünkre, pláne, ha nem is a pénzért vagy díjakért vállalták el a szerepet, hanem egy kollégájuknak tett szívességből. A kolléga ráadásul nem más, mint az Oscar-jelölt színész, Paul Dano (Vérző olaj, A család kicsi kincse), aki első rendezéséhez egy nagyon személyes témát választott; Richard Ford regényét vitte filmre egy fiúról, aki kénytelen végignézni a szülei házasságának a szétesését, miután az anyja új partnert talált.
A Wildlife-ot már bemutatták januárban a Sundance filmfesztiválon, pozitív volt a fogadtatása, Cannes-ban pedig azt a Kritikusok hete szekciót fogja megnyitni, amelybe az egyetlen magyar filmet is beválogatták idén. (OR)
Egy nap
Mostanra tudtuk feldolgozni a sokkot, hogy Nemes Jeles László Sunsetje nem került be az idei cannes-i versenyprogramba, és adtuk át magunkat az örömnek, hogy Szilágyi Zsófia első filmje ott lesz a Kritikusok hete válogatásában, így nem csak a szekció díjaira pályázik, hanem a legjobb első filmnek járó Arany Kamerára is.
Az Egy nap a román újhullám legsikerültebb darabjainak nyomdokában haladva mutatja meg egy háromgyermekes anya (Szamosi Zsófia, az Oscar-díjas Mindenki énektanárja) valamivel több mint egy napját, amikor nem elég, hogy cikáznia kell a bölcsöde-óvoda-iskola háromszögben, helyt állnia a munkahelyén, de még a férje házasságtörése okozta traumát is kénytelen kihordani lábon. Gyakran panaszkodunk amiatt, hogy a magyar filmek nem foglalkoznak azzal, hogy mi van itt és most az országban; hát ezúttal egy nagy adag valóságot kapunk az arcunkba, tele az életből ellesett pillanatokkal, és üdítően természetes színészi alakításokkal. (VF)
Climax
Mit tehet egy megfáradt provokátor? Gaspar Noé már több mint 25 éve hordja Cannes-ba a botrányfilmjeit, de míg a Visszafordíthatatlan vetítése után úgy kellett fellocsolni a félájult nézőket, a dögunalmas Szerelem 3D már csak ásítást váltott ki belőlünk, hiába lődözte felénk a térhatású spermát a rendező.
A Climax című új munkája nyolc év alatt, kilenc országban készült teljes titokban, és gyakorlatilag semmit nem lehet tudni róla (még a szereplők névsorát sem hozták nyilvánosságra), de a közzétett kétmondatos szinopszisból úgy tűnik, a Nagy Kérdések foglalkoztatják a mestert: "A születés és a halál különleges élmények. Az élet egy múlandó öröm." Ebből még bármi kisülhet, mindenesetre üdítő lesz előzetes tudás nélkül beülni a filmre. (VF)
Hidegháború (Cold War)
A magyarokat annyira elkényeztették Cannes-ban az utóbbi időben, hogy már fel vagyunk háborodva, ha egy évben nincs magyar versenyfilm, ehhez képest Lengyelország 24 éve küldött utoljára rendezőt versenybe és az is (Krzysztof Kieslowski: Három szín: Piros) francia nyelvű volt.
Pawel Pawlikowski viszont némileg fordított utat jár be; Angliában tanult és angolul, illetve franciául aratta első sikereit (Szerelmem nyara, The Woman in the Fifth), majd az Ida kedvéért tért vissza Lengyelországba, ami egész a legjobb idegen nyelvű film Oscarig menetelt három évvel ezelőtt. A Hidegháborúval nem változtat a sikerrecepten: történelmi háttér, másfél óra alatti játékidő, fekete-fehér, szomorkás képek és egy meglepő szerelmi történet. (OR)
Mandy
Pár fajsúlyos, fontos társadalmi kérdéseket feszegető, lassan csordogáló művészfilm megtekintése után az embernek kedve támadhat beülni egy gigaerőszakos, lázálomszerű horrorra, amiben a csuromvéres arcú Nicolas Cage motoros fűrésszel és szekercével aprítja egy démoni szekta tagjait, akik valami elképzelhetetlen szörnyűséget csináltak a feleségével. Mit ad Isten, pont ezt nyújtja a Mandy, ami már Sundance-en egy vihogó, ziháló masszává változtatta a közönséget, és aztán a kritikusok sem győzték hangsúlyozni, hogy ez most tényleg a legeszementebb dolog volt, amit valaha láttak.
Mindez nagyban Nicolas Cage érdeme. A tehetségét mostanában gyakran méltatlan produkciókban aprópénzre váltó Oscar-díjas sztár állítólag ezúttal összekapta magát, és olyan fergeteges mesterkurzust tart a minden határon túlmenő mega-színészetből, hogy az kirobbantja a mozi tetejét. (VF)
Whitney
Három éve az Amy Winehouse-ról szóló dokumentumfilm is cannes-i éjféli vetítésen mutatkozott be, majd végigtarolta a díjszezont és minden idők legjövedelmezőbb dokumentumfilmjei közé került. Most egy másik tragikus sorsú énekesnő portréjával próbálják megjárni ugyanezt a kört, a rendező pedig ezúttal Kevin Macdonald, akinek az eddigi fikciós (Az utolsó skót király, A dolgok állása) és dokumentumfilmes (Marley, Zuhanás a csendbe) filmográfiája is impozáns.
Más kérdés, hogy Whitney Houstonról már készült a tavaly egy tisztességes filmbiográfia Whitney: Can I Be Me címmel, amit főleg azért kritizáltak, hogy elmismásolta a Bobby Brownnal való házasság és a drogfüggőség közti kapcsolatot. Kíváncsian várjuk, hogy Macdonald bátrabban utánanéz-e a dolgoknak. (OR)
Fahrenheit 451
Érdekes és folyamatosan változó a cannes-i filmfesztivál kapcsolata a tévével. Írtunk már róla, hogy az idén távolmarad a Netflix, tavaly viszont levetítették a hivatalos program részeként a Twin Peaks visszatérésének első két részét, valamint A tó tükre egész második évadját. Akkor az volt az indoklás, hogy ha a fesztivál által nagy becsben tartott művészek, azaz Jane Campion és David Lynch, televízióban alkotnak, annak is helyet biztosít a fesztivál.
Ramin Bahrani (99 otthon, Mindenáron) még nincs ezen a szinten, de az HBO-nak mégis sikerült benyomnia a Michael B. Jordan és Michael Shannon főszereplésével készült filmet a versenyen kívülre. A franciák érdeklődése persze nagyrészt annak is tudható be, hogy Ray Bradbury regényének előző adaptációját Francois Truffaut készítette el 52 évvel ezelőtt. (OR)
Burning
Az idei cannes-i program bejelentésekor furcsállottam, miért estek teljes extázisba a filmes újságírók a Twitteren attól, hogy Lee Chang-dong új filmje is a versenybe került, de aztán megnéztem tőle a Secret Sunshine című 2007-es remekművet, és minden világos lett. A dél-koreai rendező igazi mestere a szakmájának, a legnagyobbakra jellemző magabiztossággal kezeli a hangulatváltásokat, és elképesztő alakításokat húz ki a színészeiből (a Secret Sunshine főszereplője el is nyerte Cannes-ban a legjobb színésznőnek járó díjat).
Ezek után már én is nagyon kíváncsi lettem a Burningre, ami Murakami magyarul is megjelent (a Köddé vált elefánt című kötetben) Gyújtogató című novelláját dolgozza fel egy sötét tónusú, két és fél órás thriller formájában. Az egyik főszerepet játszó színész hazánkban is sokaknak ismerős lehet: a The Walking Deadben Glenn Rhee-t alakító Steven Yeun, akihez a népszerű zombis sorozat legmegrázóbb és legbrutálisabb jelenete kapcsolódik. A történetről inkább semmit nem derítettem ki előljáróban, megelégedtem azzal a masszív hidegrázással, amit a fenti teaser előzetes megtekintése okozott. (VF)
Leave No Trace
Szintén a Sundance-siker után érkezik a Riviérára Debra Granik filmje is, Granikről azt kell tudni, hogy lényegében ő fedezte fel a világ számára Jennifer Lawrence-t, akit már húszévesen Oscarra jelöltek közös filmjükért, A hallgatás törvényéért. A Leave No Trace is az amerikai vadonban játszódik, főhőse pedig egy 13 éves lányát egyedül nevelő apa (a mindig remek Ben Foster), aki egy végzetes hiba után szociális munkások próbálnak visszavezetni a civilizációba.
A sztori némileg a két évvel ezelőtti Viggo Mortensen-féle, szintén Sundance-Cannes utat bejáró Captain Fantasticre emlékeztet, bár sokkal komorabb, reményvesztettebb megközelítésre számítunk. Az új Jennifer Lawrence-t pedig lehet, hogy Thomasin Harcourt McKenzie-nek hívják. (OR)
Euphoria
Az Esőemberben Tom Cruise bájos barátnőjeként megismert Valeria Golino öt évvel ezelőtt bebizonyította, hogy rendezőként is megállja a helyét. A Miele egyszerre volt izgalmas történet az eutanáziáról, és érzékeny karakterrajz a Jasmine Trinca által játszott főhősnőről, de mindenekelőtt azért figyeltünk fel rá, mert a Taxidermiát és az Utóéletet is jegyző magyar operatőrzseni, Pohárnok Gergely fényképezte.
A Mieléhez hasonlóan az Un certain regard szekcióban debutáló Euphoriában ismét együtt dolgozik a Golino-Trinca-Pohárnok hármas, a sztori középpontjában két, egymástól elhidegült fiútestvér (Valerio Mastandrea a Teljesen idegenekből és Golino korábbi élettársa, a vakítóan kék szemű Riccardo Scamarcio) áll, akiket sok év után újra összesodor az élet, és rájönnek, igazából milyen szoros kötelék tartja őket össze. (VF)
Thunder Road
Csak a leghardcoreabb fesztiválozók tudják, hogy Cannes-ban a hivatalos program, a Rendezők kéthete és a Kritikusok hete mellett már 1992 óta létezik egy negyedik szekció is, az ACID, amelynek a nevét mi eddig csak poénként emlegettük, amikor azt akartuk szemléltetni, mennyire obskúrus filmek is vannak a Riviérán. Az idén viszont az arcunkra fagyott a gúnyos mosoly, amikor azt láttuk, hogy bekerült az ACID válogatásába a South by Southwesten a zsűri nagydíjával jutalmazott Thunder Road is, ami Jim Cummings író-rendező azonos című, (az alábbi videóablakban megtekinthető) nagyszerű rövidfilmjének másfél órásra bővített verziója.
Cummings maga alakítja a lenyűgözően ellentmondásos főhőst, az érzelmileg labilis, sírásra hajlamos, nárcisztikus, de végtelenül jószándékú kisvárosi rendőrt, akit az anyja halála utáni pár napban követ a film, ahogy igyekszik helytállni a munkájában, és civilizáltan intézni a válását a feleségétől. A amerikai kritikák alapján arra számítunk, hogy hatalmasokat fogunk röhögni, de a végére belesajdul a szívünk is. (VF)
szöveg: Onozó Róbert, Varga Ferenc
A cannes-i filmfesztivál ideje alatt a Recorder újságírói folyamatosan tudósítanak majd a helyszínről itt a site-on, a pillanatnyi benyomásaikat pedig a Twitteren (Onozó Róbert, Varga Ferenc) közlik.
