Filmrecorder. Miért röhögünk a kipurcant diktátoron? – Sztálin halála (filmkritika)

Moszkva, 1953: A Sztálin halálát követő napokban-hetekben vérre menő harc bontakozik ki a párt vezetői között az utódlásért. Noha tudjuk, hogy a küzdelemből Hruscsov kerül majd ki győztesen, egy percre sem lankad a feszültség ebben a beskatulyázhatatlan, elképesztő vígjátékban. (A friss, 60. Recorder magazinban megint van filmes melléklet, a Filmrecorder.)

A Sztálin halálát Oroszországban betiltották. 2018-ban betiltottak egy filmet. Egy vígjátékot. Talán ennyi is elég volna kedvcsinálónak, és kíváncsiságból akkor is illene elmenni a moziba, ha történetesen rossz lenne az a film. A Sztálin halála azonban fergetegesen jó.

Armando Iannucci (Az alelnök és a The Thick Of It című sorozatok, illetve az Egy kis gubanc alkotója) kézjegye a sztori alapján azonnal felismerhető: kigúnyolni a hatalom közelében tolakodók szánalmasságát. Eddigi alkotásainak szereplői azonban mai bürokraták és ügyeskedő politikusok, így felvetődik, hogy a provokatív politikai szatíra vajon működhet-e történelmi filmben, és főként egy véres diktatúra ábrázolásakor? Piti politikusok szerencsétlenkedésein könnyű röhögni, de egy véreskezű diktátoron és egy sötét korszakon is lehet?

Naná. A szovjet rémségekből meghökkentően jó komédia született, aminek egyik váratlansága éppen a történelmi hűség, a film pedig éppen zsánerének megfoghatatlansága miatt egyedi. Van benne totális burleszk, miközben a történet teljesen hű a valós eseményekhez. Malenkov, Hruscsov, Molotov, Berija és a többiek nem teljesen realisztikus figurák, de nem is karikatúrák. Egyszerű, de zseniális ötlet, hogy Iannucci angol és amerikai színészeket, csupa ismerős arcot választott.

Belép mondjuk Steve Buscemi, a vászon egy pillanatra kimerevedik, és oda van írva, hogy Nyikita Hruscsov. Valami nem stimmel, ez nem Hruscsov, hanem Steve Buscemi. Az így teremtett távolság elsőre furcsa, de van benne valami szokatlanul szórakoztató. Buscemi angolul káromkodik a hűen felépített szovjet világban, a díszes dácsában, meg a lepukkant moszkvai bérházban. Elképesztő érzés, de aztán hamar magával ragad a sztori, és ebben a furcsa kettősségben nézzük végig a filmet. Nehéz definiálni, mi is ez. Történelmi vígjáték? Fekete komédia? Szatíra? Leginkább két szédületesen szórakoztató óra.

szöveg: Papp Eszter