„Jó érzés öregnek és idejétmúltnak lenni” - Richard Dawson-interjú

Richard Dawson énekes-gitáros egészen sajátos avantfolkja meghódította a kritikusokat, minket is. Szombati koncertje előtt mesél budapesti emlékeiről és arról, hogy szereti az elhangolt gitárt, de néhány friss popzenét is; elárulta, mi a baja a legtöbb protest zenével, és hogy mennyire ásta bele magát a gyapjúfeldolgozás történetébe.

Richard Dawson 2016-ban járt Budapesten, az UH Festen adott fellépését sokan az év legjobbjai között tartják számon. Azóta megjelent új lemeze, a 2017-es Peasant, ami több év végi listán is igen előkelő helyre került, itt a Recorderen is. "Bryneich falu lakói a prostitól a tudósig, a kora közékorban, egyszerre koridéző, mai és kortalan, szépen induló, de kicsavarodó avantfolk dalokban" - így jellemeztük. (Ráadásul több szerzőnk év végi dallistájára is feltette egy-egy számát.)

Az alábbi interjú először a Kapcsolj.be blogon jelent meg. Richard Dawson Mike Cooper társaságában lép fel a Trafóban március 24-én, szombaton, részletek, jegyvásárlás itt.

Mit találsz mostanság érdekesnek/izgalmasnak a zenében?

Ha a basszusgitár kicsit el van hangolódva, vagy ha egy felvételen hallod a szoba zajait is. Ugyanakkor szeretek pár friss zenét is, olyanokat, amiket általában a rádióban hallasz és nagyon polírozottak. Mintha csak fantasztikusan világos színekből és sima, csillogó felszínből állnának. A legtöbb új popzene úgy hangzik, mint ahogy egy méregdrága sportautó kinéz. Szeretem azt az érzést, amikor átsétálok a ruhaboltokon és az ott szóló dalok teljesen összezavarnak, meg azt is, hogy zsémbes vagyok emiatt – jó érzés öregnek és idejétmúltnak lenni.

2016-ban felléptél Budapesten, a Jurányi Inkubátorházban. Emlékszel arra a koncertre?

Persze. Volt ott pár nagytermetű kutya, akik össze-vissza rohangáltak a koncert(ek) előtt. Az előttem fellépő nő (Theresa Stroetges aka Golden Disko Ship – a szerk.) a fellépése alatt elszakított egy húrt, én pedig rosszul éreztem magam, mert nem tudtam segíteni neki kicserélni, mert nem ismertem a gitárja húrozását. A pengető ujjaim a szokottnál puhábbak voltak, mert a délutánt fürdőben töltöttem.

Azt olvastam, hogy amikor albumon dolgozol, először megírod az összes zenét és utána a szövegeket, nem dalról-dalra haladsz.

Igen. Szerintem hasznos, ha egyszerre írod meg az összes szöveget, mert így sokkal jobban átlátod a textúrákat, témákat és hasonlókat, mondhatni jobban uralod az egészet. Egyetlen hátulütője van csak ennek a módszernek, hogy így sokkal lassabban haladsz. Igazából ez nem is biztosan negatívum. Sőt, egyáltalán nem mondanám annak. A trükk az, hogy nem szabad túlzottan ragaszkodni a már meglévő zenéidhez, itt-ott hozzá kell toldanod, vagy cserélgetned a dallamokat. Az is jó, ha megpróbálsz benyomni pár szót oda, ahova már nem szabadna illeniük, mint egy túlcsorduló kukába.

Egy lemeznél mennyi időt töltesz azzal, hogy utánajársz az adott korszaknak, régiónak?

A Peasant kapcsán elég sok kutatást végeztem úgy általában is, meg kifejezetten poszt-Britanniával (tehát a Brit-szigetek történelmével, miután 410-ben véget ért ott a római uralom – a szerk.) kapcsolatban. Szerettem volna, hogy legyen szilárd alapom, aztán ahogy elkezdtek jönni a dalok, utánanéztem a specifikusabb dolgoknak is. Például mikor megvolt az elképzelésem a Weaverről, eléggé beleástam magam abba, hogy tradicionálisan hogyan festették, készítették elő a gyapjút. De mindig csak annyira mélyülök el egy témában, hogy el tudjam mesélni az adott ember történetét. Nem szeretném, hogy a dalaim olyanok legyenek, mint egy történelemóra.

Nehezebbé vagy épp könnyebbé tette a munkát, hogy a Berniciáé (angolszász királyság, melyet telepesek alapítottak a hatodik században a mai Délkelet-Skócia és Északkelet-Anglia területén – a szerk.) a Brit-szigetek történetének egy kevésbé jól dokumentált időszaka?

Igazából ettől semmi nem lesz nehezebb vagy könnyebb, egyszerűen ez van. Ez a korszak sokkal üresebb vászon, mint teszem azt a viktoriánus éra, így például a tájat és az építészetet illetően sokkal szabadabb kezet kapsz.

A Peasant megjelenése kapcsán sok interjúban beszéltél a közösségek fontosságáról és arról, hogy a zene hogyan segíthet rajtuk.Számodra a lemez egy protest album?

A problémám a legtöbb úgynevezett protest zenével az, hogy a tiltakozás az elsődleges, minden más – beleértve a zenét is – csak másodlagos, ráadásul a végeredmény sokszor didaktikus. Sok olyan dolog van, amit ellenzek és már önmagában didaktikus, szóval, ha én is az lennék, az bizonyos értelemben megölné a célt. Persze a protest megközelítésben is van olyan, amit csodálni lehet, de attól még nem gondolom túl okosnak. Ahhoz, hogy bármilyen proteszt dolog hasznos legyen, először másnak kell lennie. Csak így lehet bármilyen hatása.

Az albumot eredetileg két „összekapcsolódó” lemezen tervezted megjelentetni – az egyiken a dalok lettek volna, a másikon pedig fúvósok és narráció. Végül miért álltál el tőle?

Rájöttem, hogy fölösleges ugyanazt kétszer elmondani. (nevet)

Volt olyan cél egyébként, amit megfogalmaztál vele kapcsolatban, amit szerettél volna elérni?

Csak annyi, hogy készüljön el és jelenjen meg. Utána már az fog történni vele, aminek történnie kell, én elengedtem.

A szólóprojekteden kívül van egy duótok is Rhodri Daviesszel (hárfajátékos, tagja volt például a The Cinematic Orchestra session zenekarának, sokszor lépett fel Phil Niblockkal vagy Otomo Yoshihide-dal – a szerk.), ami nemrég Hen Ogledd néven zenekarrá bővült. Mesélj erről!

Rhodrival először a The Glass Trunkon (Dawson öt évvel ezelőtti ötödik lemeze – a szerk.) játszottunk együtt, felvettünk pár gitár-hárfa kuplét. Aztán Lee a Tusk Music Managementtől egyszer bedobta, hogy felléphetnénk duóban. Addig nem igazán gondolkodtunk el rajta, de elvállaltuk és úgy éreztük, van még felfedeznivaló ebben a felállásban. Csináltunk egy lemezt (a 2013-as Dawson-Davies: Hen Ogledd – a szerk.), de a történet igazából akkor indult be, mikor egy közös barátunk, Dawn Bothwell a Pentacostal Partyból csatlakozott és megírtuk a következő albumot, a Bronze-t. Pár hét múlva megint stúdióba vonulunk, ezúttal nem csak mi hárman, szóval készülj! (nevet) Ez a zenekar nagyon régi dolgokról szól és olyanokról, amik a távoli jövő ködébe vesznek. A Hen Ogledd egyébként kelta nyelven azt jelenti: az öreg Észak. (A hatodik-hetedik század magasságában így hívták az Anglia északi és Skócia déli részét magába foglaló régiót – a szerk.) Ennek megfelelően a zenénk is nagyon öreg és új egyszerre. Mintha egy felhőt öt különböző irányba húznának.

Interjú: Kollár Bálint

Két, az új lemezhez készült videó, egy régebbi, alatta pedig a teljes Peasant lemez: