65cea942.jpg

Az év végi összegzés hagyományos módja a Recordernél, hogy a közösen összeállított Top 50-es albumlista –után kedvenc dalainkat szerzőnként publikáljuk. A 2011-es2012-es2013-as2014-es2015-ös és 2016-os sorozat után itt a 2017-es daldömping, a stáb ABC-rendjében haladunk, a felvételek egy rögtön meghallgatható playlistben, rövid kommentárokkal – a mai dj Kollár Bálint (nyitóképen Julien Baker).

A 2017-es személyes kedvenc dallisták sorát Biczó Andrea nyitotta, utána Csada GergelyElekes RolandKomróczki DiaKálmán AttilaLékó TamásMihályi DávidMika LászlóNémeth RóbertRónai AndrásReszegi LászlóSalamon CsabaSoós CsabaSzabó BenedekSzepesi Dániel, Tábori-Simon JoséVarga Zsófia és Velkei Zoltán volt a dj.


A RECORDER SZERZŐINEK - KÖZTE KOLLÁR BÁLINTNAK A - KEDVENC 2017-ES ALBUMAI.



Arca –
Piel

Varga Zsófia barátom erről a számról már tavaly féltávon és év végén is leírta, hogy miért olyan transzcendentális élmény meghallgatni minden alkalommal, nem is tudok semmi mást hozzátenni.


Bell Witch –
Mirror Reaper (a dal/lemez itt hallgatható)

Persze, rá lehet fogni, hogy öncélú közel másfél órán át jammelni és megvannak a maga üresjáratai, de amikor működik a kémia és elnyel a hangfolyam, az tényleg párját ritkítóan megrázó és erőteljes élmény. Ha eddig nem volt Tarkovszkij doom szubzsáner, akkor ezzel a dallal megszületett.


BICEP –
GLUE

Sajnos nem voltam londoni raver a kilencvenes évek derekán, de ettől a daltól (főleg a klippel együtt) még nekem is fals nosztalgiám van. Abszolút egyetértek Makó „The Devil’s Trade” Dáviddal abban, hogy a vidám zene szar, viszont ebben a pár percben akkora dózis eufória van, hogy szétfeszítené bármelyik elhagyatott raktárépületet.


Big Thief –
Mary

A lemezről már anno mindent elmondtam, amit el lehetett és továbbra sem tudok semmit hozzátenni. Talán csak annyit, hogy ez a dal még az album többi számánál jobban is elemel a valóságtól és összeszorítja a szívem.


BROCKHAMPTON –
GUMMY

Tényleg olyan, mintha egy csapat fiatal egy dalba sűrítette volna az összes hatást, amely a millenium környéki kedvenceik révén érte őket, de kit érdekel, ha egyrészt ilyen lazasággal építenek hidat Timbaland, M.I.A. és a The Neptunes világa között, másrészt szinte az összes verze ül és üt. Miután először meghallottam, a legváratlanabb pillanatokban indultak el a fejemben egyes részei és azóta sem tudtam megunni őket.


Céh –
OFF

Három idei magyar kedvencemről már írtam egy másik cikkben, szóval most legyen egy negyedik: a Céh egy olyan ősrobbanás erejű számmal búcsúzott, hogy attól talán még a Lightning Bolt is megilletődne kicsit. Bónuszként az év egyik legzseniálisabb „videóklipje” is az övék.


Converge –
Eve

Mindig sajnáltam, hogy a Converge nem hagy több teret arra, hogy a bennük élő korai Neurosis kibontakozhasson, mert amikor megtörténik, olyan szörnyetegek születnek, mint az Eve – ami keresztbe lenyeli a teljes The Dusk In Ust. Érthetetlen, miért hagyták elsikkadni ezt az elképesztően súlyos monstrumot egy kislemez B-oldalán, mikor ilyet már maguk Scott Kellyék sem képesek írni évek óta. 2017 egyik legsúlyosabb dala.


Dinamarca –
9PM

Ha valaki tavaly év elején azt mondja, hogy 2017 egyik legjobb száma egy szimpla baile funk alapra érkező lelassított ATB-hangmintából áll majd, valószínűleg kiröhögöm. De így lett és ezzel én jártam a legjobban, ugyanis végtelen pozitív energiák vannak ebben a dalban. Szóval részemről jöhet a trance revival!


Future –
Mask Off

Valószínűleg Future korunk egyik ösztönös géniusza (Young Thug mellett), más magyarázatot nem tudok arra, hogy tudott egy olyan trap slágert írni, ami lecsupaszítva még rabszolgaballadának is elmenne. A hangmintaválasztások külön dicséretet énekelnek, illetve van valami a hangjában, amit talán tényleg a „szorongó extázis” fed le a leginkább.


Grouper –
Children

Liz Harris talán soha nem lesz képes olyat alkotni, amitől ne állna el mindig a lélegzetem – ha erről a Ruins-sessionök idején írt dalról képes volt szimplán elfeledkezni, el sem tudom képzelni, milyen kiadatlan felvételei lehetnek még.


JLin –
Kyanite

Új albumával JLin bőven meghaladta a footwork címkét: a Kyanite inkább hangzik egyfajta free jazzes improvizációnak, csak előbbi műfaj eszköztárával és a ritmusokkal kommunikálva az ideákat. Újszerű és idegen, ugyanakkor lenyűgöző, mint az első találkozás egy idegen civilizációval, afrofuturista nézőpontból elmesélve. Elképesztően kíváncsi vagyok arra, hogy innen hova van tovább. 


Julien Baker –
Appointments

Sokszor szedett fel a padlóról a Turn Out The Lights; a nyers, kendőzetlen őszintesége, helyenként már gospelbe hajló emelkedettsége és a Baker kieresztett hangjával érkező katarzis ha nem is mindig adott erőt a folytatáshoz, mentsvárként és zenei terápiaként sosem hagyott cserben. Remélem idén egy recorderes interjú is összejön vele.


King Krule –
The Cadet Leaps

Egy kezemen meg tudom számolni, hány koncertet várok annyira idén, mint King Krule-ét. Ezt a dalt meg végtelenítve tudom hallgatni hajnali kettő magasságában, az erkélyen ülve.


Objekt –
Theme For Q

Sosem jártam a Paradise Garage-ban, a Warehouse-ban vagy a szám címében említett Basement Q-ban, de valahogy így képzelem el az élményt. Úgy fülledt, buja és izzasztó, hogy nem törekszik rá, hogy az legyen, a 2step groove végig visz magával és ezernyi apró ötlet és megoldás segít abban, hogy egy pillanatát se unjam a hét percnek.


Pallbearer –
Thorns

Féltem, hogy a Pallbearer a Heartless-szel eltűnik majd a saját ambíciója ködében, de nem így történt, helyette megalkották a saját csúcsművüket. Szinte minden dal elképesztő rajta, de ahogy itt váltanak az ős-Black Sabbath doom metálja és a klasszikus heavy metál között, olyan hét perces monstrum bontakozik ki, hogy az tényleg maga mögé utasította a legtöbb hasonló próbálkozást.


Power Trip –
Executioner’s Tax (Swing Of The Axe)

Egyszerűen így kell játszani a crossover thrash-t 2017-ben.


Ryuichi Sakamoto –
Life, Life

A Mono No Aware-válogatás mellett ezen a lemezen voltak 2017 legszebb ambientjei, valamint valószínűleg erre az albumra aludtam el a legtöbbször. Utóbbi miatt talán nem is túl fair kiemelni egy számot, de ebben David Sylvian olvassa fel Tarkovszkij egyik versét és az egész valami földöntúlian gyönyörűvé áll össze.


Sannhet –
Way Out

Érzésem szerint a Bell Witch lemeze kicsit elhomályosította a Profound Lore-nál kijött többi remek albumot (Prurient: Rainbow Mirror, Artificial Brain: Infrared Horizon, Loss: Horizonless és társaik), pedig a Sannhet idén szintén egy csúcsművel jelentkezett. Se nem posztrock vagy black metál, teljesen a saját világukban alkotnak; már bánom, hogy nem szorítottam rá őket az év végi listámra.


Sorority Noise –
No Halo

Tavalyelőtt a The Hotelier, tavaly pedig a Sorority Noise vitte el az év legérzelmesebb lemezének járó címet nálam, már csak azért is, mert a Brand New visszatérését az azóta napvilágot látott történetek (és Jesse Lacey nagyon visszás bocsánatkérése) miatt nem tudom teljesen őszintén szeretni.


Meridian Brothers -
¿Dónde Estás María?

A dal, amitől mindig dobolni kezdek a lábammal és nem tudom abbahagyni a mosolygást. Annyira szerethető, hogy legszívesebben receptre írnám fel mindenkinek, aki már kiábrándult a zené(k)ből.

meridian-foto.jpg


Mount Eerie –
Seaweed

Még egy lemez, amiről már mindent leírtam anno és most sem tudok többet hozzátenni.


Nídia –
Sinistro

Nagy dilemma volt, hogy a Príncipe elképesztően erős ide katalógusából DJ Lycox, DJ Nigga Fox, DJ NinOo valamelyik száma kerüljön be ebbe az összeállításba, de végül a Sinistro kérlelhetetlen húzásával, mániákus energiájával és teljesen másvilági dobjaival pillanatok alatt végtelen fire emoji-t generál bennem.


Ninos Du Brasil -
Condenado Por Un Idioma Desconhecido

JLin idei lemeze mellett a Vida Eterna kapcsán éreztem azt, hogy ha egy szuperfejlett civilizáció leszállna egy primitív törzsi szertartás közepette és az állatbőrökben ugráló előembereknek továbbadná a technológiáját, valami hasonló lenne a végeredmény. Egyszerre ősi és ösztönös, punkosan vehemens és gondosan összerakott, felidéz bizonyos földrészeket és hagyományokat, mégis mintha egy alternatív múltból/jövőből szólna. Ráadásul a zenéhez tökéletesen illeszkedik a borító is.


Richard Dawson –
Ogre

Posztpasztoriális pásztorzene? Az angolszász Fleet Foxes, ha Jack Black lenne a frontember? Fogalmam sincs, hogy jellemezzem Richard Dawsont, talán ő áll a legközelebb a pre-reneszánsz ember fogalmához, ha van ilyen. Annyi viszont biztos, hogy élőben elképesztő(en intim) élmény, tehát aki nem jön márciusban a Trafóba, meg sem érdemli!


KOLLÁR BÁLINT KEDVENC 2016-OS DALAI ITT HALLHATÓK.

http://recorder.blog.hu/2018/01/11/kollar_balint_kedvenc_2017-es_dalok
Kollár Bálint – Kedvenc 2017-es dalok

A bejegyzés trackback címe:

http://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr4113566621

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.