„Volt jó néhány százezer darabos komolyzenei aranylemez” – Nádori Péter-interjú (Háttérzaj 4.)

2017.12.31. 18:18, rerecorder

00_nadori_peter_img_0001.jpg

Nádori Péter 1972-től dolgozott a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál, nyolc évig a kiadói osztály vezetője volt, majd 1980 és 1990 között a klasszikus és népzenei szerkesztőség főszerkesztője volt. Eleinte az összes borító terveztetése és gyártatása, továbbá a megjelenések ütemezése volt a feladata, majd 1977-től ő tartotta a kapcsolatot a kiemelten fontos klasszikus zenészekkel is, a nyolcvanas években pedig évi hetven-nyolcvan klasszikus és népzenei lemez megjelentetése tartozott hozzá. A Hungaroton ekkor lett világszerte is elismert, díjakkal elhalmozott tényező a komolyzenei piacon. Háttérzaj című új interjúrovatunkban beszélgettünk vele letiltott borítóról, a dorogi lemezgyárról, klasszikus zenei sikerekről és sok minden másról. (A nyitóképen középen Nádori Péter, jobb szélen Kocsis Zoltán, mellette Tóth Ibolya zenei rendező, a bal szélen Kocsis édesapja, mellette Mátray Júlia gyártásvezető – "a képet Huschit János készítette Békéstarhoson, talán 1984-ben")

Jogi végzettséggel képzőművészeti területen helyezkedett el a hatvanas évek második felében. 1967-től a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége képzőművész szekciójának volt a munkatársa, abból az irányból érkezett a Hungarotonhoz 1972-ben.

Még pontosabban, amikor befejeztem az egyetemet, a Bartók Béla Szakközépiskola – a „konzi” – könyvtárában helyezkedtem el és ez nagyon fontos volt számomra, mert ott rengeteg információt szedtem össze, sokat tanultam azok alatt az évek alatt. Onnan mentem a Képzőművész Szakszervezetbe, majd a Hungarotonhoz.


Ahol a képzőművészeti irányultság jól is jött, hiszen nyolc éven át a kiadói osztály vezetője volt, ami érkezésekor még „grafikai csoport” volt. Ebben a pozícióban eleinte a lemezborítók képi és szöveges információjáért volt felelős.

Nem csak a borítótervezés, terveztetés tartozott hozzánk, hanem minden, a borítóra és lemezre kerülő szöveg elkészíttetése, fordíttatása, szerkesztése, sőt, a nyomdai ügyintézés is, egészen az imprimatúráig. Még nem volt olyan műfaji megosztás, mint később, a mi dolgunk volt a pop éppen úgy, mint a klasszikus zene. Úgyhogy én abból az időből ismerem a nagy generációt, Bródytól Presseren át Konczig, sokat dolgoztam velük.


Az Ön feladata volt, hogy amikor beérkezett egy lemezanyag, akkor kitalálja, hogy milyen legyen a borító? Vagy ez jellemzően már az előadóval való előzetes közös egyeztetések alapján eldőlt?

Nagyon különböző volt a metódus. Volt, hogy az előadók jöttek teljesen kész elképzeléssel, sőt, esetleg már hozták a fotóst meg a grafikust is, akivel szerettek volna dolgozni. Az ember természetesen általában igyekezett teljesíteni ezeket a kívánságokat, azonban voltak akadályok, mert például akinek nem volt Képzőművészeti Alap-tagsága, azt a zsűri, illetve a hivatal nem engedte át, tehát hiába volt ügyes, tehetséges, nem dolgozhatott nekünk.


Előbb ki kellett járni, hogy legyen ilyen tagsága?

r-4698698-1443182506-8101_jpeg_1.jpgIgen, el kellett valahogy intéznie, aztán jöhetett. Szóval voltak néha ilyen problémák, de ez részletkérdés. Volt úgy, hogy a zenekarok teljesen ránk bízták a borítót, de olyan is, hogy közösen találtuk ki. Szóval mindenféle változat előfordult. A legrosszabb az volt, amikor senkinek semmi jó nem jutott az eszébe. Azt hiszem, valamelyik nagy kudarcomat el is mondtam Csatári Bencének egy interjúban, ami nemrég megjelent könyvéhez készült. Volt egy Omega-lemez, a Nem tudom a neved, amihez az istennek sem sikerült egy normális borítót összehozni, hiába kínlódtuk magunkat agyon vele. Aztán sok olyan eset is volt, amikor az embernek jó érzése támadt, mert úgy gondolta, hogy sikerült valami jót csinálni. Egy Mozart-Requiem borítóval nagydíjat nyert a grafikus a Reklámgrafikai Biennálén - hadd vágjak fel, az ötlet az enyém volt. A magyar reklámgrafika remek volt akkoriban, és a hanglemezt is az élvonalban tartották számon e téren.


A grafikusoknak is presztízs volt lemezborítót tervezni.

r-2534726-1414247183-7463_jpeg.jpgPersze, fontos volt a grafikusoknak is, bár a lemezborító rosszul fizetett. De a produktumuk akár százezer példányban is ott volt az egész országban.


A Fotórecorder rovatunkban készült interjúkban több fotós, Huschit János, Hegedűs György és mások is említették, hogy mennyire jó volt együtt dolgozni Önnel.

Mindig kettőn áll a vásár, ahogy mondják. Nekik sok művésszel is jó kontaktusuk volt, és az nagyon sokat számított, ha a művész bízott abban, akivel dolgozott.


Aki fotósként, grafikusként jól teljesített, azzal a művészek is szívesen dolgoztak, szinte automatikusan alakult ki egy alkotói stáb a lemezcég körül.

Pontosan, és sokan ezt nehezen emésztették meg, mert azt hitték, hogy emögött valamilyen nem tisztességes dolog van, pedig kizárólag arról volt szó, hogy az ember szívesen dolgozott olyanokkal, akikről tudta, hogy számíthat rájuk, akik pontosan értették, hogy mit szeretne. Szerintem minden olyan műfajban, műalkotásnál vagy annak a reprodukálásánál, ahol több embernek kell együtt dolgoznia, nagyon fontos, hogy legyenek többé-kevésbé állandó csapatok, melynek tagjai értik egymást, tudják, hogy a másik mit szeretne. Ugyanakkor állandóan figyeltük a fiatalokat. Eljártam a végzősök kiállításaira, az Iparművészetire, így sok tehetséges fiatal került hozzánk állandó munkatársnak. Például Nagy Péter és Bányai István, aki sajnos elég hamar „disszidált”, de Amerikában szép karriert csinált. Könyvei jelentek meg és nyertek díjakat, a New Yorkernek és hasonló magazinoknak rajzolt címlapokat. Már visszavonult, azt írta, hogy elege van a rajzolásból.


Ő készítette Szörényi Levente Utazásának a második, rajzos borítóját az emblematikus, letiltott fotó után, ami Szörényit ábrázolta révült állapotban. Az lehetett Bányai egyik első munkája, ugye?

Igen, az elsők egyike volt.

1573-500px_1.jpg


A dalok szövegét a Táncdal- és Sanzonbizottság ellenőrizte, a borítóknak volt hasonló felügyeleti szerve?

1993-500px_1.jpgA dalszövegeket előre bekérték, mielőtt az előadók felvették volna azokat, a megjelenés után pedig a minisztériumban is meghallgathatták a tiszteletpéldányukat, ha akarták – általában nem akarták. Nem volt tehát kinevezett cenzor, akinek ez lett volna a dolga. A szövegek miatti első balhé Koncz Zsuzsa Jelbeszéd című lemezénél tört ki. A legfőbb kifogás Bródy Ha én rózsa volnék kezdősorú dalával volt, de más számok szövegébe is belekötött a pártközpontban kijelölt alkalmi cenzor. Hé, mama, levele jött, a fia írta, ki megszökött” sor állítólag disszidálásra bíztatta a fiatalokat. Ez már a paranoia világába visz bennünket … Az is jópofa dolog volt, hogy a tiltó döntés napján már vagy harmincezer lemez elfogyott a boltokból. Azt csak nemrégiben tudtam meg, hogy állítólag a Rádióból szóltak a Pártközpontnak a „veszélyes” szövegekről. De hogy a tulajdonképpeni kérdésre is válaszoljak: Ha megvolt a fotó és elkészült a grafika, akkor be kellett mutatni a „minőségellenőrző” és cenzori feladatokat ellátó Képző- és Iparművészeti Lektorátusnál, ahol köztéri szobortól gyufacímkéig változó összetételű, művészekből és hivatalnokokból álló szakmai zsűrik működtek. Ők döntötték el, hogy megfelelő színvonalú-e a terv, sőt, azt is ők mondták meg, hogy mennyit fizethetünk érte az alsó-felső határos tiszteletdíj-táblázat keretén belül. Viszonylag kevés volt velük a bajunk, részben az ember nem nagyon akarta, hogy balhé legyen, részben mert többnyire tehetséges, komoly művészek voltak a zsűriben, akik nem szórakoztak, nem akartak rosszat, sőt, gyakran segítettek. Előfordult, hogy azt mondták, ez a terv majdnem jó, egy dolgot változtasson meg a grafikus, és akkor dicsérettel elfogadjuk. Néha viszont valami marhaság miatt nem fogadtak el egy tervet.


Emlékszik ilyen esetekre?

Konkrétumokra sajnos már nem emlékszem. Olyan is volt, hogy a zsűri kért valami változtatást, nálunk viszont mindenki azt mondta, hogy az ostobaság lenne, úgyhogy nem változtattunk semmit. Egy hét múlva megint elküldtük a zsűribe, ahol mások ültek, mint a korábbiban, és náluk csont nélkül átment a munka. Meg is jelent úgy, ahogy eredetileg volt, és persze soha senki nem vette észre.


Mi volt az?

Sajnos erre sem emlékszem, régi dolgok ezek. Úristen, legalább negyven éve!


r-4383259-1366463210-4182_jpeg_1.jpgr-1764306-1421256181-3863_jpeg_1.jpg


John Lennon 1975-ös válogatáslemeze, a Shaved Fish miért kapott az eredeti helyett rajzolt magyar borítót? A városi legenda szerint az eredeti címlap rajzolt meztelen nőjével lehetett probléma.

Ott egyszerűen az volt a koncepció, hogy legyen valami magyar is a lemezen. Persze lehet, sőt valószínű, hogy a meztelen nő is szerepet játszott a döntésben (ez akkor is elég prűd ország volt, meg most is elég prűd ország), no meg az, hogy ne lehessen összetéveszteni az eredetivel. Ugyanebben az időben ki akartunk adni egy Jimi Hendrix-lemezt is, ez valamiért az utolsó pillanatban meghiúsult, de ahhoz is „magyar” grafikát csináltattunk. A Jelbeszéd mellett a másik nagy hetvenes évekbeli balhé a már emlegetett Utazás-borító esete volt. Ezt az ügyet Barna Andrásné minisztériumi főosztályvezető (Zene- és Táncművészeti Főosztály – a szerk.) kreálta, ha jól emlékszem épp  mielőtt a boltokba került volna a lemez. Nem hiszem, hogy minden lemezt megnézett, különösen hogy meghallgatott volna, de ezt valahogy kiszúrta, amikor megkapta a tiszteletpéldányát, de az is lehet, hogy valaki más hívta fel rá a figyelmét. Ha az ember megnézi a reprodukciót, el kell ismernie, hogy erősen pszichedelikus hangulatot közvetít. Barnáné telefonált Borsnak (Bors Jenő a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat igazgatója 1965-től 1990-ig – a szerk.), hogy ezzel a drogfogyasztásra csábító borítóval nem jelenhet meg lemez. Mivel a karácsonyi csúcsforgalom közepén jártunk, nagyon szerettük volna, ha gyorsan kimegy a lemez. Szörényi Szabolcs apósának közbenjárására a honvédség térképészeti intézetének nyomdájában vállalták, hogy egy nap alatt kinyomtatják a borítót, ha nem igényel bonyolult előkészítő munkát. Ebben az esetben az volt a legegyszerűbb megoldás, hogy egyszínű, fekete-fehér rajzos terv készüljön. Már csak nekem kellett Bányaitól kikönyörögnöm, hogy megrajzolja egy nap alatt, mert egyébként nem a gyors munkáról volt híres.

rec058_8_fotorec-8_2.jpg
Eddig úgy tudtam, hogy nem sokkal karácsony előtt jelent meg a fotós verzió, Szörényi Levente nyilatkozata szerint félnapi árusítás után, délben vették vissza a boltokból. Az új, rajzos borítós megjelenés pedig már átcsúszott január első napjaira.

Hajlok rá, hogy az ő memóriájában jobban bízzam, mint a sajátomban, de az biztos, hogy pár nap alatt végigfutott az egész. Óbudán, egy református templom pincéjében volt akkor a Hungaroton raktára, egy hatalmas alagsorban, amit nem használtak és kiadták bérbe. Borstól kezdve aki élt, mozgott és elfért, az hétvégén mind ott dolgozott, szedtük ki a lemezeket a betiltott borítóból, egy másik csapat tagjai rakták bele az újba, a harmadik meg dobozolta a huszonötös csomagokat.


Hány példányban indult a lemez?

Úgy emlékszem, olyan 20-25 ezer példányban. Akkor még ezek voltak az induló példányszámok.


Az összes borítót bezúzták?

Igen, az összest, de nem zúzták, hanem égették. Sok eredeti példány biztosan nem úszta meg, persze a sajátomat én is megtartottam. Ami nagyon érdekes, és csak most jutott eszembe, hogy a Lektorátus, tehát az illetékes hivatal ráütötte a pecsétet a tervre, a másik hivatal, a Művelődési Minisztérium viszont hatalmi szóval letiltotta ugyanazt. Borsot egyébként a két ügy miatt féléves prémiumának megvonásával büntették.


1977-től kezdett foglalkozni a Hungarotonnal exkluzív szerződésben álló klasszikus zenészekkel.

r-1593854-1486564398-1652_jpeg_1.jpgNagyon erős volt a magyar zenészgárda, ott voltak az idősebbek, például Ferencsik János, nem is beszélve a fiatalokról, Kocsis Zoltánról, Ránki Dezsőről, Perényi Miklósról. És sok jó énekes: Kincses Veronika, Tokody Ilona, Gregor József, Gáti István és mások. A Liszt Ferenc Kamarazenekar. Aztán Dobszay László és Szendrey Janka kórusa, a Schola Hungarica, ők a középkori gregorián és többszólamú dallamok megszólaltatására szakosodtak. Az elképzelés megszületésétől kezdve támogattuk a Budapesti Fesztiválzenekart, exkluzív szerződéssel, próbateremmel, promócióval és reklámmal. Már első sikereik után szerződtünk két fiatal kvartettel, a világhírű, ma már sajnos csak felerészben magyar Takács Vonósnégyessel és az Amadinda Ütőegyüttessel. Elsősorban lemezfelvételei révén lett Kiváló Művész és nemzetközileg ismert a barokk és klasszikus művek felülmúlhatatlan szopránénekesnője, Zádori Mária, akit Fischer Iván és Székely András zenei rendező „csalt elő” a Rádiókórusból. Az ő állandó partnere lett azután az első magyar korhű hangszeres kamarazenekar, a szombathelyi Capella Savaria. Az exkluzív szerződésnek az volt a fő célja, hogy meg tudjuk kerülni a miniszteri utasításban szabályozott úgy nevezett percdíjat azzal, hogy a lemezek bevételéből előadói jogdíjat is fizetünk fontos és nagy példányszámban eladható művészeinknek. Ez természetesen a popzenében is így volt. Az exkluzív szerződésnek Nyugaton a több pénz és a nagyobb promóció mellett az a lényege, hogy másik cégnél nem dolgozhat a művész - ezért hívják exkluzív szerződésnek. Nálunk ennek nem volt igazán jelentősége, merthogy nem volt másik magyar cég. Ha pedig valaki külföldről kapott felkérést, kiengedtük a szerződésből arra a lemezre, semmi értelme nem lett volna megakadályozni, legfeljebb akkor, ha mi magunk is terveztük ugyanannak a műsornak a felvételét. Akinek pedig komoly és állandó külföldi kiadója volt, mint Kocsisnak, azzal - megint csak: úgy nevezett - fél-exkluzív szerződésünk volt, amiben az szerepelt, hogy a Hungaroton mellett csak a PHILIPS-szel készít felvételeket. Ahogy nőtt a cég külföldi tekintélye, úgy egyre több koprodukciós felvételt csináltunk exkluzív művészeinkkel, ebben elsősorban a PHILIPS és a Sony volt a partnerünk.


Az már a hetvenes évek második felében is jellemző volt, hogy az említett előadók lemezeit külföldön is jól el lehetett adni?

Igen. Részben igaz volt ez Kocsisra, Ránkira, Schiff Andrásra - aki már fiatalon külföldre ment, és hosszú ideig a DECCA exkluzív művésze volt -, részben pedig volt a repertoárunknak egy jelentős része olyan művekből, melyekkel a nagy cégek nem foglalkoztak, mert nekik nem volt üzlet, nekünk viszont az volt. Például nem a legnépszerűbb operák, hanem mondjuk az utánuk következő vonulat, Verditől nem A trubadúr vagy a Rigoletto, hanem A lombardok és a Macbeth, ezekből nem nagyon, vagy egyáltalán nem volt felvétel Nyugaton. Ugyanezt csináltuk később a barokk zenénél is, ott is a repertoárlyukakba próbáltunk meg benyomulni, mert ezekben látszottak a legjobb üzleti lehetőségek. Ekkoriban már sok díjat nyertek a lemezeink Franciaországban, Amerikában, Japánban, Németországban, Hollandiában, ez is jót tett az eladásoknak. Azt soha senki nem tudta pontosan megmondani, hogy összesen mennyit, mert külkereskedelmi képviselőnk jóformán dugdosta előlünk a diplomákat, plaketteket, úgy gondolták, hogy ezek igazából őket illetik. Én olyan hetven és nyolcvan közöttire teszem a nemzetközi díjak számát 1990-ig. Születésének 100. évfordulójára kiadtuk Bartók összes ismert hangfelvételét 8-5 lemezen, erre valóságos díjeső hullott. Még Grammyra is jelölték az archív kategóriában, de ezt a Frank Sinatra-összes elhalászta előlünk.


Nagy előrelépés volt a magyar hanglemezgyártás történetében, amikor 1976-ban átadták a dorogi lemezgyárat. (fotó: Bánhalmi János)

101549_1.jpgAmikor én odakerültem 1972-ben, már megvoltak a tervek, sőt, tulajdonképpen a döntés is megvolt. Négy év alatt készült el a gyár, ami akkortájt nem is volt olyan rettenetesen hosszú idő. Borsban iszonyú erős ambíció volt, ő arra tette fel az életét, hogy nemzetközi színvonalú hanglemezcéget hozzon létre. Tulajdonképpen egy kreclit vett át 65-ben, amit addig egy jószándékú, de teljesen képzetlen ember vezetett. Ráadásul a cég csak felvételek készítésével foglalkozott, és a kiadói jogokon kívül semmi nem volt a kezében. A gyártás a VSzM (Villamosszigetelő és Műanyaggyár – a szerk.), a nagykereskedelem a RAVILL (Rádió és Villamossági Nagykereskedelmi Vállalat – a szerk.), a külkereskedelem pedig a Kultúra nevű cég ügykörébe tartozott, ezek természetesen alaposan megcsapolták a nyereséget. Ugyanakkor sok kitűnő szakember dolgozott az MHV-nál, jó ötletekkel, ezeket a lehetőségekhez képest jól meg is valósították, de azért az egész egy kicsit periférikus volt. Bors viszont évtizedes szisztematikus munkával elérte, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára a hanglemezgyártás és -kiadás teljes folyamata a Hungarotonhoz került. Sokkal tervszerűbben, hatékonyabban működött a cég ezután.


Az addigi éves 1,6 milliós lemeztermelést a VSzM, közkeletű nevén Kábelgyár teljesítette, ez a szám a dorogi lemezgyár megjelenésével komolyan megugrott.

Hogy miért éppen ez a vállalat kapta meg a lemezgyártást és hogy kerültek oda a présgépek, az már a múlt ködébe vész. Talán még a háború előtti gépekkel indult a VSZM, és egyáltalán nem költött fejlesztésre. Eléggé lerobbant és elavult üzem volt, a cég pedig boldogan eltette a nyereséget. Ezért is volt fontos, hogy saját gyára legyen a Hungarotonnak. A VSZM-nél amúgy nemcsak a présüzem működött, hanem a galvanizálás is ott zajlott, ami a préselést megelőző munkafolyamat. Ennek során hozzák létre azt a nyomóformát, amiről a lemezeket préselik. A dorogi gyár nagyobb kapacitása a korábbi hiányokat is pótolni tudta. Nagy volt a kereslet, divat volt a hanglemez, ami nem csoda, hiszen akkoriban összesen egy tévé- és két országos rádióadás volt, kábeltévéről, videóról, internetről még nem is álmodtunk. A VSzM kis kapacitása miatt olyan népszerű előadók szorultak háttérbe, mint a Záray-Vámosi házaspár, vagy Korda György, mert minden ellenkező híreszteléssel szemben Bors a popzenének adott elsőbbséget, szívesebben gyártatott Illést, LGT-t, Omegát. Ezt a problémát teljesen megoldotta a dorogi gyár, amelynek termelése a legjobb években elérte a tízmillió darabot.


Abba mennyire látott bele, hogy hogyan épült fel a dorogi lemezgyár? Csak azt tudom elképzelni, hogy eljártak külföldi gyárakba ellesni a modernebb technikákat.

r-9586741-1483204999-7677_jpeg_1.jpgÁtvettük a VSZM gépeit, de a présgépek nagy része már az indulásnál modern, újonnan vásárolt présgép volt. Nemrég olvastam valahol, hogy „a dorogi gyár már elkészültekor elavult volt”. Üzenem tisztelettel, ez bizony nagy butaság. Valóban, az illetékes kollégáknak módjuk volt Nyugaton ismerkedni a modern technikákkal. Borsnak volt még egy jó lépése, ami nagyban segítette az átmenetet: Árendt Andrást, a VSZM üzemvezetőjét áthívta az MHV-hoz, ő lett Dorogon az igazgatóhelyettes. Az igazgató egy régi hanglemezes, Lukács János lett, aki korábban elismert hangmérnök volt. A dorogi gyár indulásával párhuzamosan a borítók terén is előre tudtunk lépni. Korábban a nyomda válasza majdnem minden kérésre automatikusan az volt, hogy ezt nem lehet megcsinálni. Hogy csak egy példát mondjak, a Bergendy 1973-as dupla lemezénél, Hétfő a címe, az volt az elképzelés, hogy az egész borító fekete-fehér legyen, a zenekari tagok képe pedig színes. Mindezt egy fotóról kellett megcsinálni, úgy, hogy a hét fő külön-külön lépdel lefelé az aluljáró lépcsőjén a tömegben. A nyomda erre is azt mondta, hogy nem lehet, de addig veszekedtünk, amíg végül csak lehetett, és utóbb nagyon büszkék voltak rá a nyomdászok. Ha jól emlékszem, Huschit Jancsi segített végül, aki amellett, hogy kiváló fotós, a képfeldolgozás szakembere és akkoriban a Zrínyi Nyomdában dolgozott. Azután lassan javult a nyomdák felszereltsége, felkészültsége is, két-három igazgatóval pedig sikerült jó személyes kapcsolatot kialakítani, így több dolgot tudtunk elérni náluk. Legfontosabb külföldi partnerünk, a francia terjesztő megvette tőlünk a lemezeket, de új borítókat csináltatott, mert elégedetlen volt a minőséggel. Valamikor 1978 körül eljött az a szép pillanat, amikor azt mondták, oké, most már nem kell másik borító.


1980-ban volt a vállalatnál egy nagyobb átszervezés, akkor lett Ön a Klasszikus és Népzenei Szerkesztőség főszerkesztője. 

Ha komolyzenéről vagy népzenéről volt szó, akkor a felvételi tervtől egészen a lemez megjelenéséig minden a szerkesztőség feladatkörébe tartozott, és természetesen erős befolyásunk volt a promócióra és reklámra is, de a lényeges döntések nálunk születtek, illetve mi készítettük elő őket. Kitaláltuk a Hungaroton Hanglemez Heteket, csupa új felvétellel. Évente körülbelül egy tucat újdonság jelent meg erre az alkalomra, zömében klasszikus zenék, de mindig helyet kapott a népzene és az irodalom is. Ez óriási siker volt, a legjobb években több mint százezer lemez fogyott el a Hetek alatt. Bach Máté-passióját hármasával vitték a vevők, mert az ár nagyon baráti volt, és tudták, hogy nem zsákbamacskát vesznek. A plusz példányok, gondolom rokonokhoz és barátokhoz kerültek, hiszen remek karácsonyi ajándékul szolgáltak.


Az év melyik szakában tartották a Hanglemez Heteket?

r-5265793-1389096037-7770_jpeg_1.jpgSzeptember második-harmadik hetében. Minden évben volt egy nagy nyitókoncert, általában a Zeneakadémián, de ha mód volt rá, párhuzamosan vidéken is rendeztünk koncertet, így kapásból Szeged, Debrecen, Szombathely és Székesfehérvár jut eszembe. A nyitókoncerten adta át a Művelődési Minisztérium képviselője Az Év Hanglemeze díjakat. Az ezekre vonatkozó javaslatokat a Zeneművész Szövetség hozzánk delegált, zeneszerzőkből és zenetudósokból álló tanácsadó bizottsága tette.


A Hetekre megjelent lemezeket kedvezményes áron lehetett megvenni?

Igen, a normál árnál úgy húsz százalékkal olcsóbban, ez volt a rendezvény egyik célja. Minden kiadványon volt egy szalag, hogy a Hungaroton Hanglemez Hetek alatt ennyivel alacsonyabb áron lehet megvenni az albumot.


Hogyan alakult ki a Hungaroton és a külföldi kiadók, terjesztők között az a kapcsolat, ami a vállalat nemzetközi sikereihez vezetett?

kocsis.jpgEredetileg a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat joga volt szerződni a külföldi terjesztőkkel, de azután, amint már említettem, a külkereskedelmi jog is átkerült hozzánk. Minden nagyobb piacon volt a Hungarotonnak kizárólagos terjesztője, ez azt jelentette, hogy az adott országba csak neki szállítottunk. Ez a kapcsolatrendszer már a hatvanas évek végére kialakult, és csak valamilyen kényszer hatására változott, nagyon fontos volt az állandóság. a folyamatosság. Volt például egy nagyon jó francia terjesztőnk, ők azonban egy idő után lemondtak rólunk, utána keserves volt hasonlóan megbízható partnert találni, és vissza is estünk a francia piacon. Bár a következő terjesztő, a Harmonia Mundi sem volt rossz, de ők adtak ki saját felvételeket  is, természetes, hogy azokat részesítették előnyben. Amerikában egy Quittner Ottó nevű magyar származású üzletember cége terjesztette a Hungarotont, tőlük elsősorban magyarok vásároltak sokat. Anglia sajnos gyengébb volt, ott elég konzervatív és gyanakvó a közönség, a német terjesztés sokkal jobban ment, Japán pedig olyan jó piac volt, hogy sok felvételünk licenszben jelent meg náluk. Azt persze nem tudtuk befolyásolni, hogy a kiajánlott lemezekből hány példányt vesznek a terjesztők, ez attól is függött, hogy mennyire ismerték az előadót arrafelé. És persze attól is, hogy az adott műből volt-e másik tíz-tizenöt felvétel, más előadókkal. Ne gondoljunk sokezres eladásokra, a nagy cégek - EMI, Sony, Deutsche Grammophon, DECCA, PHILIPS - uralták a piacot, de voltak nagyon jó eredményeink. A Hungarotont úgy tartották számon a világban, mint a multik után következők egyikét. Mindez azért is nagyon fontos volt, mert a nyugati, döntő mértékben komolyzenei export devizát termelt, és akkoriban egy cég nem költhetett el több dollárt, inkább jóval kevesebbet, mint amennyit behozott. A „visszakapott” devizából fejlesztettük műszaki bázisunkat, abból vettünk jó minőségű nyugati présanyagot. A popzenészek részéről újra és újra előkerül az a vélemény, hogy ők tartották el a komolyzenét. Ami a bevételi arányokat illeti, ezt nem is lehet vitatni, de azt sem, hogy a klasszikus zene exportja tette lehetővé, hogy jól felszerelt stúdióban dolgozhassanak, és lemezeik minősége állja a próbát a nagy cégekével.


Amikor 1980-ban főszerkesztő lett, akkor alakított ezeken a nemzetközi kapcsolatokon? Mégiscsak az Önhöz tartozó komolyzene volt a húzóág.

Ez nem az én dolgom volt. Amikor átvettük a Kultúrától a külkerjogokat, a cégen belül alakult egy külön főosztály. Nekem is volt dolgom a terjesztőkkel, hiszen hozzám érkeztek a javaslatok, ötletek, hogy mit kéne felvenni, mire volna igény. Persze a kifogások, panaszok, bírálatok is hozzám futottak be.


Évente tíz kortárs szerzők műveit bemutató lemez jelent meg az Ön ideje alatt és ötven klasszikus lemez. Volt ebben egy kis mozgás, vagy nagyjából állandóak voltak a számok?

Volt mozgás, mégpedig felfelé, a jó években. A tíz, magyar szerzők műveiből készült lemez megjelentetése ott volt a minisztérium által kitűzött prémiumfeltételek között és hogy melyek legyenek ezek, abban nem is mi döntöttünk. Említettem már a Zeneművész Szövetségtől delegált tanácsadó testületet, ők döntöttek a beérkezett javaslatok alapján, összhangban a szerzők általános szakmai megítélésével. Őszintén szólva az évi tíz lemez néha talán több is volt, mint amennyi megérett rá, de mi nem vindikáltuk magunknak a jogot, hogy eldöntsük, egy tavaly írt kantáta időtálló lesz-e vagy sem.


A tíz kortárs lemez közé számított a 180-as csoport vagy az Amadinda is?

r-1241003-1410781731-1507_jpeg_1.jpgNem, a tíz lemez kizárólag magyar szerzők műveire vonatkozott, a felvételi tervben ők nem a szerzők, hanem az előadók között szerepeltek, tehát az ötven lemezbe kellett „beférniük”.


Amikről az ön szava döntött.

Nem, végső soron az érvek meghallgatása után mindenről Bors döntött. A felvételi terv úgy készült, hogy hoztak ötleteket  zenészek, a zenei rendezők, de a legkülönbözőbb területeken dolgozó kollégáink is, és az is előfordult, hogy nekem pattant ki a szikra a fejemből. Bors pedig néha koncert után odajött hozzám, hogy „ezt vegyük fel”. Sok tényező mérlegelése után dőlt el, hogyan áll össze ez az ötven felvétel. Magyarországon iszonyú túltermelési válság volt zenészből és van is a mai napig. Sokan nem értették meg, hogy egy hanglemezcég egy tízmilliós országban nem tud húsz zongoristát folyamatosan foglalkoztatni, és nehéz is betörni a már befutottak közé. Egy lehetőséget azért általában mindenki kapott, hogy az impresszáriója elküldhesse a lemezt a külföldi koncertrendezőknek. De ezt nem lehetett szériában csinálni. Volt öt kiváló cimbalmos, de az egész cimbalom-repertoár modern darabokból és átiratokból áll, klasszikus művek nem születtek a hangszerre. És ezt nagyon hosszan folytathatnám. Sokkal több volt az eszkimó, mint a fóka. És jöttek bizony a  sértődések, meg a feljelentések is.


De hol jelentette fel valaki a Hungarotont?

A minisztériumnál, vagy a pártközpontnál.


Azzal, hogy engem nem adnak ki?

Vagy így, konkrétan vagy bújtatottan. És akkor „fentről” valaki telefonált Borsnak, aki többnyire nem is szólt nekünk, vagy csak utólag. Nagyon jól kezelte ezeket a helyzeteket. Sokszor már a közbenjárót sikerült leszerelnie, vagy ellenállt, hogy úgy mondjam, a végsőkig. De néha így is csak megszületett egy-egy ilyen lemez, ámde abban sem volt sok köszönet, mert jött az, hogy miért nem adunk el belőle százezer példányt? (nevet) Voltak egészen nevetséges vádak, például hogy mellőzzük Ferencsik Jánost és Fischer Annie-t. Ferencsik elismerő plakettet kapott tőlünk, mert egymillió darab kelt el a lemezeiből, Fischer Annie-t pedig Borssal felváltva győzködtük, hogy készítsen felvételeket, de ő még azt sem engedte, hogy külföldi lemezeit licenszben kiadjuk. Végül mégis vállalta, hogy feljátssza az összes Beethoven-szonátát, ez el is készült, de kiadni nem engedte, csak halála után, az örökösök engedélyével jelent meg a sorozat. Vagy a kedvencem: Balassa Sándortól darabot rendelt a Bostoni Szimfonikusok. Ez nagy siker, komoly elismerés. A Zeneművész Szövetség közgyűlésén Durkó Zsolt azért ostorozott bennünket, mert nem jelentettük meg a művet, csak azt felejtette el, hogy a zenekar, amint szokás volt, meghatározott időre kikötötte a kizárólagos előadási jogot.


Milyen példányszámok jellemezték ekkor a klasszikus zenei lemezeket? A legsikeresebbeket és az átlagosan kelendőket?

kocsis_liszt.jpegKocsis és a Liszték egyik Mozart-zongoraverseny lemezéből a Hungaroton Hetek első napján tízezer példány ment ki a boltokba, és el is fogyott a hét végére. A kortárs lemezekből pár száz darab készült és ezek nagy része is közgyűjteményekbe került. Ebből is voltak sértődések. Ment a szerző a boltba és mondták neki, hogy sajnos nincs a lemezéből. Azt nem tették hozzá, hogy nem is rendeltek belőle! Jött hozzánk, hogy az ő lemezét nem lehet kapni. Persze, hogy nem lehet, hiszen örültünk, hogy azt a háromszáz darabot, ami megjelent, végre eladtuk. Mindenfélét kitaláltunk. Amikor már kevés példány volt a raktárban, szóltunk a szerzőnek, hogy kedvezményesen megveheti a „maradékot”, ennyi van, egyelőre nem fogjuk újra gyártani. Volt, aki örült, volt aki ezen is megsértődött. Szokolay Sándor úgy nyilatkozott a tévében, hogy olyanok vagyunk, mint a könyvégetők, miközben egyetlen példányt sem semmisítettünk meg. Persze a jól fogyó lemezekből, a komolyzenei slágerekből, mint A négy évszak vagy Beethoven 9. szimfóniája. rendszeresen készült utánnyomás, ezeknek mindig raktáron kellett lenniük.


Melyek voltak a legsikeresebb lemezek?

Akkoriban volt jó néhány százezer darabos komolyzenei aranylemez. A Kovács Dénes-féle A négy évszak, Ferencsik Háry-szvít lemeze, szintén Ferencsikkel Beethoven 9. szimfóniája, Doráti Antal Bartók-Concertója, Karácsonyi gregorián énekek a Schola Hungarica előadásában. Ferencsik János illetve a Liszt Ferenc Kamarazenekar pedig azért kapott elismerő plakettet, mert eladott lemezeik összpéldányszáma elérte az egymillió darabot. A nyolcvanas évek második felében kezdtek esni a példányszámok, a popzenében is. Megjelent a CD, aminek, hogy úgy mondjam, nagyon jó sajtója volt. Az emberek CD-játszót még nem vettek, mert drága volt és kicsi volt a műsorválaszték, vinyl lemezt pedig már nem vettek, mert elfogadták, hogy elavult. És lassan megjelentek az új művelődési, szórakozási lehetőségek is.


A Glória kft. néven 1988-ban létrejött első magyar CD-gyárnak eleinte a Hungaroton is társtulajdonosa volt.

CD-inket eleinte Nyugat-Németországban és Japánban gyártattuk. Figyeltük, hogy mi nem jelent még meg a nagy cégeknél és azokra a művekre álltunk rá. Itt is a hiányokat próbáltuk betölteni. Nagyon jó extraprofitot lehetett csinálni abból, amit mások még nem adtak ki CD-n. Ilyen volt például Mendelssohn Olasz szimfóniája Fischer Iván vezényletével, amivel  nagyot kaszáltunk külföldön. A Glóriában csak rövid ideig és kis hányaddal voltunk társtulajdonosok, nem nagyon egyeztek az üzleti elképzeléseink, inkább bérmunkában gyártattunk náluk.


perenyi.jpegA piacon az egyik legdrágább magyar vinyl Perényi Miklós 1981-es triplalemezes albuma Bach hat csellószvitjével. Részben alighanem azért is, mert soha nem jelent meg CD-n. Erre tud valami magyarázatot? Nyilván csak 1990-ig volt erre befolyása, rálátása.

Egy magyarázatot tudok: a Hungaroton a kétezres években Perényi előadásában, új felvételen kiadta a műveket DVD-n. 1990-ig azért nem került rá sor, mert remekművekről van ugyan szó, de az irántuk való érdeklődés nem vetekszik a népszerű művekével.


Mennyi jelenhetett meg az eredeti vinylből?

Nem tudom pontosan, de az évek során biztosan elérte az ezres nagyságrendet, sőt talán többet is.


Hogyan alakult a népzenei lemezek kiadása? Hány album jött ki átlagosan évente?

r-2820122-1302514135_jpeg_1.jpgArchív, legtöbbször helyszíni felvételekből már korábban komoly népzenei kiadványok jelentek meg, szép, három-négylemezes albumok, kiváló népzenetudósok összefoglaló munkái. A hetvenes években indult városi, élő népzenei mozgalom sikerében, legalább is ami a lemezkiadást illeti, Borsék nem nagyon hittek, én meg igen. Attól kezdve hogy átvettem a népzenét, legalább évi három lemez jelent meg. Nem volt még annyi együttes, mint most, Sebestyén Márta és a Muzsikás pedig külföldön is több lemezt csinált, akárcsak a Kolinda; ők nem is fogadták el a felkérésünket. Dolgoztunk Sebestyén Mártával, Szvorák Katival, a Muzsikással, a Vízöntővel, a Délibábbal, a Tékával, a Kalamajkával, Sebőékkel, Jánosiékkal, a délszáv zenét játszó Vujicsics Együttessel, a cigány népzenét feldolgozó Kalyi Jaggal, és minden évben megjelent egy antológia a Táncháztalálkozó műsorából. Sőt, amire büszke vagyok, Kallós Zoltán, Halmos Béla és Kelemen László segítségével hívtunk Erdélyből is muzsikusokat. Halmágyival, Zerkulával, Fodor Netivel, később egész zenekarokkal is készültek lemezek. Ez nem volt „tiszta” ügy, mert a KGST-szabályok szerint engedélyt  kellett volna kérnünk az illetékes román hivataltól, de nem lett belőle baj. Folytattuk az archív felvételek kiadását is: háromlemezes albumok jelentek meg Bartók, Kodály és Lajtha gyűjtéséből - ez utóbbit Sebő Feri szerkesztette, aki egyébként is sokat segített ötletekkel, javaslatokkal -, Sárosi Bálint pedig a hangszeres magyar népzenéből szerkesztett ugyancsak háromlemezes albumot.


Ahogy említette, a nyolcvanas évek második felében csökkentek az eladások, a CD, mint új hordozó megjelenése is változásokat hozott, a Hungaroton pedig az angol EMI lemezcéggel egy lehetséges fuzionálásról kezdett tárgyalni. Mi volt az elképzelés?

Már 1987-túl, az új, liberálisabb sajtótörvény életbe lépésétől kezdve lehetett tudni, hogy változtatásokra lesz szükség. Bárki gyárthatott, importálhatott és forgalmazhatott lemezeket. A Hungaroton elvesztette egyébként csak de facto létező monopóliumát, és egyértelmű volt, hogy ebből le kell vonni a következtetéseket. Bors, akinek szerte a világon nagy tekintélye volt a szakmában, több nagy céggel is tárgyalni kezdett, végül az EMI maradt versenyben. Az EMI elsősorban piacot akart vásárolni, ahogy 1990 tájékán sok nagy nyugati cég az összes volt szocialista országban, legyen szó lemezről, cukorról, élelmiszerről vagy bármi másról. Ennek ellenére nagyon is elfogadható feltételeket ajánlottak. Az volt az elképzelt konstrukció, hogy az EMI megveszi a cég 50%-os részét, a másik 50% állami tulajdonban marad és az igazgatótanácsban azonos számban lesznek EMI- és magyar tagok, de az elnököt mindig a magyar fél adja, azonos számú szavazat esetén pedig az ő szavazata dönt. Így megmaradt volna a magyar érdekek képviselete. Mindezért, ha jól emlékszem, akkori értéken 16,5 millió dollárt ígértek. Az is szerepelt a szerződéstervezetben, hogy legalább három évig harminc-harminc felvétel készül magyar művészekkel. Minden elő volt készítve, annyira, hogy EMI-os partnereink eljöttek Budapestre ismerkedni, akikkel együtt dolgoztunk volna. Bors megkért minden engedélyt, mindent elintézett. Úgy volt, hogy július 17-én kiutazik Londonba aláírni a szerződést. Július 16-án reggelre behívatta Fekete György (a Művelődési és Közoktatási Minisztérium helyettes kulturális államtitkára – a szerk.) és a kezébe nyomta a felmondólevelet. Hogy nagyobb legyen a cirkusz, ugyanazon a napon kirúgta az Országos Filharmónia igazgatóját is. Volt egy tekintélyes zeneszerzőkből álló csoport, melynek tagjai minden támogatást, elismerést megkaptak a Kádár-rendszerben, de úgy látszik, az sem volt elég. Okom van feltételezni, hogy ők álltak a döntés mögött, ami jól szolgálta Fekete nárcisztikus ambícióit. A másik fontos tényező az lehetett, hogy a 16,5 millió dollárt nem az állam kapta volna, hanem azt a magyar hanglemezipar és -kereskedelem fejlesztésére kellett volna fordítani. Sokan nyilván szívesebben látták volna ezt a pénzt az államkasszában. A szakmai és sajtóbeli felháborodás hatására Fekete minden másnap új indokot hozott fel, ezek közül a legszebb az volt, hogy Bors öreg. 60 éves volt, eggyel idősebb Feketénél, aki csak tavaly, 85 évesen köszönt le a Magyar Művészeti Akadémia elnöki tisztéről. Egy másik indoklás szerint a kormányzat más elvek szerint kívánja működtetni a Hungarotont. Erre igazgatónak Ella István orgonaművészt találták a legalkalmasabbnak, akinek semmiféle gazdasági és vezetői gyakorlata nem volt. Ekkor hangzott el a parlamentben Csurka István emlékezetes mondata: „A szakértelem bolsevista trükk”. Bors kirúgása után elúszott az EMI-üzlet, a Hungarotonnál több vezető felállt, én még aznap beadtam a felmondásomat. Ma már nem érdemes azon elmélkedni, mi történt volna, ha összejön az EMI-üzlet, huszonhét év alatt minden gyökeresen megváltozott a hanglemeziparban. Amikor 1995-ben meghirdették a cég privatizációját, már csak az archívumnak volt igazi értéke. Két pályázó volt, a Várszegi Gábor által gründolt „Magyar Művészek Konzorciuma” és a PolyGram, a mai Universal. Ekkor éppen a Minisztériumban dolgoztam mint zenei osztályvezető, ezt azért vállaltam, mert ötvenen túl még mindig tele voltam illúzióval. Mivel a privatizációról döntő testületben, amelybe engem delegált a minisztérium, senkinek sem volt fogalma a hanglemezszakmáról, minden szakkérdésben tőlem várták a javaslatot. Igyekeztem megfelelő garanciákat beépíteni a szerződésbe: az archívum elidegenítési tilalmát, a művészek méltányos hozzáférési lehetőségét a felvételeikhez, és egy független felügyelő testület működtetését. Fogalmam sem volt róla, hogy mint A tanúban, az „ítélet” már régen megvolt, Várszeginek kellett megkapnia a Hungarotont 250 millióért, a 600 milliót ajánló PolyGramot nevetséges formai hibára hivatkozva kizárták a pályázatból. Egyébként is csalódtam a minisztériumi munkában, de ez után a döntés után azonnal bejelentettem távozásomat. Amint várható volt, a „magyar művészek” rövidesen eladták tulajdonrészüket Várszeginek, az általam beépített bizotosítékokat pedig törölték a szerződésből.  


Hogyan alakult a pályája a későbbiekben?

A Hungarotontól való távozása után Bors alapított egy lemezcéget Quint néven, ott dolgoztam négy-öt volt kollégával. Annak ellenére, hogy kis cég volt, nagyon jól ment, a francia Harmonia Mundinak készítettünk komolyzenei felvételeket. Az összes művész, akit szerettünk volna, jött velünk: Kocsis, Ránki, Fischer Iván és a Fesztiválzenekar, a Liszt Zenekar, a Capella Savaria és így tovább. Aztán 1993 elején Bors és amerikai-magyar üzlettársa eladta a céget az EMI-nak. Ezen a Harmonia Mundi megsértődött és felmondta a szerződést. Nekem lényegében megszűnt a munkám, mert az EMI teljesen más feltételekkel vásárolta meg a kis céget, mint amelyekkel a Hungarotont akarta, és nem kívánt nálunk klasszikus felvételeket készíteni. Szerencsémre ekkor alakult meg a magyar Polygram, ami sok világcéget terjesztett, és Hegedűs László igazgató felvett komolyzenei igazgatónak. Először csak magamat igazgattam, majd egy kedves régi kollégámmal, utóbb egy kedves ifjú hölggyel ketten dolgoztunk. Egy évvel később mentem a Minisztériumba, de ahogyan Laci megjósolta, tizenhárom hónap után visszatértem a Polygramhoz, ahol Hegedűs, ígérete szerint „fenntartotta” a helyemet. A Polygramból azóta Universal lett, de a nyugdíj mellett azóta is ott dolgozom, intézem a klasszikus (DECCA, Deutsche Grammophon) és jazz (Verve, Blue Note) kiadók lemezeinek terjesztését.


A nagyszabású Bartók Új Sorozat ötlete is Öntől származik, hogyan indult a sorozat?

r-6438663-1419239395-7047_jpeg_1.jpgRemélem, nem hangzik túl szentimentálisan, ha azt mondom, hogy Kocsis Zoltánnal való negyvenéves munkakapcsolatomat az élet nagy ajándékának tekintem. Számomra ő az abszolút muzsikus. Ott voltam a legtöbb budapesti koncertjén, rendszeresen eljártam a felvételeire és szerencsémre sokat beszélgethettem vele az irodámban. Elbűvölt az a szenvedély, elkötelezettség és halálos komolyság, ami a zenéléséből sugárzott, akár a Gyermekeknek első füzetéről, akár a gyilkosan nehéz Szonátáról volt szó. A nyolcvanas évek végén már kevés volt neki a zongora, vezényelni kezdett, és néhány év alatt klasszis zenekart faragott a Nemzeti Filharmonikusokból. Jobbnál-jobb Bartókokat játszottak, Concertót, A csodálatos mandarint, zongoraversenyeket is, úgy, hogy Ránki zongorázott és Kocsis dirigált. Ekkor gondoltam arra, hogy ilyen még nem volt, és valószínűleg soha nem is lesz, hogy van valaki, aki így zongorázik, így vezényel és így tudja Bartókot. Mi lenne, ha jó harminc évvel a Hungaroton összkiadása után, Kocsissal és a legkiválóbb Bartók-szakértők segítségével ismét „nekiesnénk” Bartóknak. A 2006-os évforduló (Bartók születésének 125. évfordulója – a szerk.) jó alkalom volt az ötlet felvetésére. Szándékosan nem neveztük el összkiadásnak, sajnos ki is derült, hogy jól tettük. Az erkölcsi és anyagi felelősséget a Bartók Új Sorozat Alapítvány kuratóriuma vállalta, a tudományos hátteret háromtagú szakértő bizottság (Somfai László, Kárpáti János, Vikárius László) biztosította. Az NKA megígérte, hogy finanszírozza a felvételeket, ezek a Hungaroton gondozásában készültek, a kiadás és a terjesztés is az ő dolguk volt. Én eredetileg azt szerettem volna, hogy Zoltán vegyen fel minden zongorás művet, de úgy érezte, hogy a szólóműveket nem tudja jobban eljátszani újra, így azokat átvettük PHILIPS-felvételeiből. 2012-es életmentő műtétje után jó ideig mintha nem érdekelte volna a sorozat, három évig semmi nem történt. Még készült egy szép felvétel a kórusművekből, majd jött a megemészthetetlen katasztrófa, hogy Zoli elment (2016. novemberében hunyt el – a szerk.). Újjáalakul a kuratórium, ami az ő szellemében szeretné folytatni a sorozatot, először azzal, hogy számba veszi a Hungarotonnál, a Rádióban és a Müpában fennmaradt felvételeit. Sok múlik persze az örökösök szándékain is. Farkas Zoltán, a Bartók Emlékház nemrég kinevezett igazgatója vállalta a kuratórium elnöki tisztét, ő bízik benne, hogy vannak és lesznek olyan tehetségek, akik holnap, holnapután Kocsis Zoltán szelleméhez méltó felvételeket tudnak majd készíteni.

interjú: Dömötör Endre

 

A cikk megjelenését a Cseh Tamás Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

nkacstp_logo_650_png.png

 

 

 

 

https://recorder.blog.hu/2017/12/31/_volt_jo_nehany_szazezres_eladasu_komolyzenei_aranylemez_nadori_peter-interju_hatterzaj
„Volt jó néhány százezer darabos komolyzenei aranylemez” – Nádori Péter-interjú (Háttérzaj 4.)
süti beállítások módosítása