„Terelje a figyelmet a lényeg felé” – Dusa Gábor-interjú (Fotórecorder 10.)

Dusa Gábor tánc- és színházi fotósként talán ismertebb, mint zenei fotósként, ám letisztult koncertképei ott vannak a műfaj legjobbjai között. Fotórecorder-interjúsorozatunk újabb epizódja.

Név: Dusa Gábor

Születési hely, idő: Budapest, 1967. február 3.

Mióta fotózik: Gyerekkorom óta

Kedvenc kamerák: Canon EOS 5, és utóda a Canon EOS 5D, az első full frame-es digitális gépem, ami a 35mm-es feelinget hozta vissza a digitális fotózásba, és Hasselblad 500C/M, mert nincs tökéletesebb geometriai forma a fotóban, mint a négyzet.

Kedvenc objektívek: 75-80%-ban a 2.8/70-200mm-es telével fotózok, mert szeretem közelebb hozni a témát a kép nézőjéhez, vagy kiemelni egy olyan részt, ami elmond mindent az egészről.

Kedvenc külföldi fényképészek: Henri Cartier-Bresson, Sebastian Salgado, Don McCullin.

Kedvenc magyar fényképészek: Brassai, André Kertész, Kerekes Gábor.

Kedvenc zenék: David Bowie, John Coltrane, Miles Davis, Emerson, Lake & Palmer, korai Genesis, Peter Gabriel, Pink Floyd, The Doors, The Police, Yoko Kanno, Steve Reich, John Cage, Michael Nyman, Philip Glass, Bartók Béla, Zagar, Neo, Erik Sumo. Bármi, ami jó zene, jöhet, most nagy kedvenc a Max Richter-féle Vivaldi-feldolgozás.

Gyermekkorodban kezdtél el fotózni. Mi ragadott meg a fényképezésben?

Sok vándortáborban vettem részt, jártuk az országot. Ekkor kaptam édesapámtól egy orosz rollfilmes kamerát, egy nagyon egyszerű kis gépet, Etüd volt a neve és száz forintba került. És fotóztam mindenfélét, ami a kirándulásokon adódott. Voltunk például Gánton egy bauxitbányában, ahol robbantást is fotóztam. Ez a sok kirándulás indított el a természetfotózás felé. Majdnem minden fotós végigmegy ezeken a fázisokon: virágot fotóztam, tájat, merthogy ott volt az orrom előtt.

Mi vezetett oda, hogy ez legyen a hivatásod?

Egy kis kerülővel jutottam el ideáig, mert világ életemben állatorvos szerettem volna lenni. Próbálkoztam néhány évet az egyetemen, de rájöttem, hogy mégsem az az én világom. Ott viszont már elkezdtem komolyabban is fotózni, aminek az lett a vége, hogy az egyetem után jelentkeztem a Práter utcába, ami egy érettségi után szakmát adó kétéves iskola. Ott tanultam meg a fényképzés alapjait. Ez persze még nem a digitális korszakban volt, hanem a filmes időszakban. Ott 1993-ban végeztem, majd a Bálint György Újságíró Akadémia fotóriporter szakára jártam, aztán még egyszer visszamentem az újságíró iskolába, mert szerettem volna megtanulni azt is, hogy miután elkészül egy kép, mi történik vele, hova kerül, hogyan használják fel. Így aztán még egy laptervezés-képszerkesztés szakot is elvégeztem.

Muzsikás, 1996, World Music Fesztivál, Budai Parkszínpad

Hogyan kapcsolódtál a zenéhez?

Néptáncoltam, a Martenica táncegyüttesben, de több más csoportban is. A Lágymányosi Közösségi Házban voltak a próbáink. A próbák után néha ottmaradtam, mert akkoriban az egy nagyon pezsgő hely volt. Alternatív zenei koncertek és mindenféle kortárs tánc- és színházi előadások voltak ott. Ottmaradtam és fotóztam. A ház közösségi vezetője, Leszták Tibor volt az első, aki úgy kért fel fotózásra, hogy fizetett is érte. Ez még a kilencvenes évek elején volt. Így kezdődött nálam a zene és a tánc fotózása. Részben saját magunkat kezdtem el fotózni a táncegyüttesben, részben pedig azt a számtalan zenekart, akikkel dolgoztunk is. A Rila volt a Martenica házi zenekara, őket természetesen fotóztam, aztán a Zsarátnokot, az ő további projektjeiket és egyre több más együttest. Volt olyan, hogy Sebestyén Mártával léptünk fel Olaszországban, szóval ezen a vonalon indultam el a népzenei együttesek fotózása felé. Muzsikás, Makám, Zsarátnok. De mindig sokrétű volt az ízlésem, a népzenén keresztül jött a jazz, például a Dresch Quartet. Aztán jött a 180-as Csoport, az ő egyik Petőfi Csarnok-os koncertjük apropóján ismerkedtem meg a koncerthely vezetőjével, Szabó Gyurival, aki engedélyt adott arra, hogy a Pecsában is fotózzak koncerteket. De a zene mellett eközben rájöttem, hogy a kortárs tánc is mennyire izgalmas. Ekkor kezdtem a MU Színházban fotózni, ahol persze a tánc mellett szintén volt sok olyan koncert, ami érdekelt. Kinyílt a világ számunkra, olyan zenekarok kezdtek jönni Magyarországra, akik korábban nem jutottak el, és ugyanez vonatkozik a táncegyüttesekre. Egy nagyon izgalmas időszak volt a kilencvenes évek.-

 

Természetes Vészek Kollektíva, 2004

Mi volt az első fotósállásod?

Tulajdonképpen ezen az úton indultam el afelé, hogy a fotózás munkává, hivatássá váljon. A MU Színházon keresztül egyre több felkérésem érkezett. Berek Péter volt az igazgató, Mandel Róberttel ők rendezték a World Music Fesztivált, azt is szerencsém volt néhány évig fotózni. Az első újságos felkérés a Színház című újságtól érkezett, Korniss Péter volt a képszerkesztő. Mentem az Operettszínházba a Csárdáskirálynőt fotózni. Ez volt az egyik irány. Aztán a fotóriporter szak elvégzése után lett az első komolyabb állásom. Még a Práter utcai képzés hozadéka volt, hogy a szakmai gyakorlatot egy Köztársaság nevű újságnál töltöttem. Fejér Gábor volt a képszerkesztő, de ott dolgozott Bánkúti András, Kiss-Kuntler Árpád, Toroczkai Csaba, nagyon jó fotóriporterek, akiktől rengeteget lehetett tanulni. A szakma mellett kapcsolatépítés szempontjából is igen hasznos korszak volt ez. Így ismerkedtem meg Tarján Miklóssal, a Pelikán kiadó vezetőjével. Ez volt az a kiadó, amelyik direkt azért jött létre, hogy fotóval foglalkozó könyvet jelentessen meg. De emellett kitalált egy kvázi hírügynökségi rendszert is, amin keresztül fotósoknak adott munkát. Spilák Zsuzsannával ketten évekig bedolgoztunk a Népszabadságnak. Alkalmazott fotóriporterek voltunk, 1994-1995 során ez volt az első igazi munkám. Ebbe minden beletartozott. Reggel mentem a Parlamentbe az ülésterembe fotózni, délután vízilabdameccs, aztán vidéki riportfotó és így tovább. De a konstrukció nem működött a kiadó számára, így fel kellett számolni. Azóta szabadúszó vagyok.

Milyen munkáid voltak azóta?

Volt mindenféle, kitérőkkel. Írtam újságot is, a Népszabadság informatikai mellékletének, a Computer Technikának dolgoztam. Aztán fotóztam extrémsport magazinnak. Kozsóval jó kapcsolatot ápolt az újság, így az ő formációit, lány- és fiúzenekarait is rendszeresen fotóztam klipforgatásokon, de promóképeket, cd-borítókat készítettem nekik. Amit nagyjából folyamatosan csinálok az elmúlt huszonöt évben, az a táncfotózás. Hol felkérésre, hol csak magamtól. Koncz Zsuzsa kiváló fotós mondta a műfajról, hogy „a táncfotózás az tulajdonképpen sportfotózás, sötétben.” Ez nagyjából le is írja, hogy mi az igazi kihívás ebben. Jó reflexekkel kell rendelkezni. Ez az állandóság a karrieremben, a kiállításaim 95%-a ebből állt össze.

Mostanában miket fotózol?

Állandó munkám a Nemzeti Táncszínház bemutatói. Most kicsit többet dolgozom a Hagyományok Házának, azon belül az Állami Népi Együttest fotózom. De vannak fotóriporteri munkák itt is, például foglalkozások fotózása. Volt egy nagyon jó munkám, kézműveseket kellett fotózni az ország minden területén, Zalától Miskolcig bejártam Magyarországot. Igazi kézműveseket örökítettem meg, akik olyan szakmákat végeznek, amik szép lassan el fognak tűnni. Ezek az emberek ismerik a szakmájuk minden csínját-bínját és a Hagyományok Háza szeretett volna nekik több publicitást biztosítani egy ilyen sorozat által. Mert ezeket a szakmákat tovább lehetne vinni, egészen sokfelé. Például egy szövőnő nagyon megfogott, hiszen a szövés tökéletes foglalkozás lenne értelmi fogyatékosoknak. Normális szakmát tudnának tanulni, ebből meg tudnának élni. Persze a probléma ott van, hogy nincs pénzük szövőszékre és persze ilyen pályázat sehol nincs.

Hogyan fejlődött tovább a zenészfotós szál?

Leginkább koncerteken fotóztam. Csináltam promófotókat is, például a Barbarónak, később Kozso csapatainak, a Shygys-nak, a Bestiáknak, nekik lemezborítókat is. De leginkább élő fellépéseket fotóztam, akár olyant is, ahol a tánc és a zene összefonódott. Kovács Gerzson és a TranzDanz jó példa erre a fúzióra, ő mindig szeretett olyan előadásokat létrehozni, amiben élő zene szólt. Felkérte Dresch Misit, Sipos Misit, Lőrinszky Attilát, egyszer még Alexander Balanescut is meg tudta hívni. A MU Színházban fotóztam sok koncertet, Cseh Tamást, Lajkó Félixet vagy éppen a Kampec Dolorest.

A Szigeten is rendszeresen fotóztál.

Ott voltam már az első Szigeten is, ahol még bóklászni kellett a színpadok között, mert azok nagyon messze voltak egymástól. Később az extrémsport újságok mellett bedolgoztam a Bravónak is és mindkét irányból érkeztek felkérések, hogy fotózzam a Szigetet, készítsek képriportot. A sportmagazinnak nem csak a nagyszínpad volt érdekes, magamtól biztosan nem jutottam volna el egy Ektomorf-koncertre. Vagy Uhrin Benedekre. Egy év volt, amikor a világzenei színpad fotósa voltam, akkor minden fellépőt megörökítettem. De nagyjából szabad kezem volt és a végén leadtam egy anyagot. A Bravónak amúgy fotóztam mást is, volt, hogy lehetőség adódott kimenni Londonba feltörekvő tehetségeket fotózni. Így fényképeztem például Billie Pipert, meg több olyan zenekart, akik azért túl nagy karriert nem futottak be.

És a Bravo fogta magát és kiküldött egy magyar stábot Londonba?

Volt interjú is, promófotózás meg minden. De ilyenkor szerintem nem a magazin állta az utat, hanem a lemezcég.

hiperkarma, 2005, Sziget

Mi a legnagyobb kihívás a koncertfotózásban?

Egyfelől a szakmám erodálódik. Egyre több ember tartja magát fotósnak, olyanok, akik nagyon távol állnak ettől. Amikor a kompaktgépes fotóst, a rajongó amatőrt beengedik a Sziget fesztiválra az árokba fotózni, az például egy ilyen momentum. Számomra az volt az egyik mélypont, amikor verekedni kellett azért, hogy csinálhass egy normális fotót David Bowie-ról, miközben kompaktgéppel lökdösnek minden irányból. Másfelől ott vannak a fotósokat megkötő egyre szigorúbb szabályok, nemcsak, hogy szerződést kell aláírni, meg csak az első három számban dolgozhatunk, de többször azt is kikötik, hogy mit fotózhatunk, vagy épp, hogy a fotós még a saját kiállításán sem használhatja az adott művészről készített képet. Amiket nem egy esetben csak elképesztő távolságból készíthetünk el. Nem is annyira a technika megtanulása a nehézség, hanem a körülmények.

Amik ellenére a fotóidnak jól felismerhető, egyedi stílusa van, főleg a fekete-fehér képeiden hangsúlyosak a szép formai elemek.

Lehet, hogy emiatt túl sterilek is a képeim, de szeretek úgy fotózni, hogy minél kevesebb zavaró részlet szerepeljen rajtuk. Vagy ha valami más is van ott, az terelje a figyelmet a lényeg felé.

interjú: Dömötör Endre
fotók: Dusa Gábor

Dusa Gábor-nyitókép: Szögi Csaba

és akkor egy bő válogatás Dusa Gábor fotóiból (A cikkben szereplő fotók jogvédettek, továbbközlésük szigorúan tilos!):  

Ando Drom, 1994.04, Bécs, WUK:

Cseh Tamás-Másik János, 1998.02.04., MU Színház:

Kampec Dolores, MU Színház: 

Lajkó Félix, 1993.04., MU Színház: 

Makám, 1993.04., MU Színház, Etno Fesztivál: 

Makám, 1993.04., MU Színház, Etno Fesztivál: 

Vágtázó Halottkémek, 1992.08.14., szentendrei autósmozi: 

 

Hajós András, Emil.Rulez!: 

Frenk: 

Kispál és a Borz: 

Lajkó Félix: 

Éri Péter, Muzsikás: 

Hamar Dániel, Muzsikás: 

Németh Juci: 

NEO: 

Hodosi Enikő, NEO: 

Szalóki Ági, Szájról Szájra: 

Lukács László, Tankcsapda: 

Ábrahám Zsolt, Yonderboi-koncert: 

Zagar: 

Busta Rhymes: 

Faithless: 

Fun Lovin' Criminals: 

George Michael: 

Gogol Bordello: 

Juliette Lewis: 

Moloko: 

Morcheeba: 

Nick Cave: 

R.E.M.: 

R.E.M.: 

Robert Plant: 

Simply Red: 

The Hives: 

The Orb: 

Underworld: 

Alpha Bondy: 

Baba Maal: 

Cheb Mami: 

Gocoo: 

Khaled: 

Klezmatics: 

Mari Boine: 

Mory Kanté: 

Motion Trio: 

Oi Va Voi: 

Oi Va Voi: 

Sergent Garcia: 

Shaggy: 

Susheela Raman: 

Tarace Boulba: 

Värtinnä: 

Yann Tiersen: 

Youssou N'Dour: 

fotók: Dusa Gábor

Fotórecorder-rovatunk eddigi cikkeiben bemutattuk: Fehér Bertalant, Díner Tamást, Vértes Györgyöt, Lengyel P. Lászlót, Zétényi Zoltánt, Komróczki Diát, Hegedűs Györgyöt, Pácser Attilát és Huschit Jánost.

A cikk megjelenését a Cseh Tamás Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.