John Maus: Screen Memories (lemezkritika)

John Maus első saját lemezének kiadásakor, a 2006-os Songs kapcsán még azt írták a kritikusok, hogy „öt évbe telt megírni és felvenni a debütlemezét, de csak öt percbe, hogy még idegesítőbbé váljon, mint Ariel Pink", mások pedig hangzását és stílusát kommentálva Nick Cave-et vélték felfedezni – azóta viszont a durva kritika alábbhagyott, sőt, a We Must Become the Pitiless Censors of Ourselves a Recorder 2011 legjobb lemezei listájára is felkerült. Ezt követi a most megjelent Screen Memories.

Kiadó: Ribbon Music / Domino / Bertus

Megjelenés: 2017.október 27.

Stílus: 80s pastiche

Kulcsdal: The People Are Missing

John Maus amerikai lofi-zenész összerakott egy rakás magánkiadású felvételt (ezek nem rosszak), majd két földalatti, alig ismert, rendesebb nagylemezt (ezek nagyon jók), aztán kiadott két albumot, amelyekkel nagy kultusza lett (az egyik zseniális stúdiólemez, a másik szuper reszligyűjtemény). Mindezzel 2012-ben hagytuk magára hősünket, aki ekkor elment befejezni a doktoriját politikai filozófiából. Meg épített pár modulár szintit, amikkel felvette új albumát. Amúgy meg Ariel Pink legjobb barátja (egyszer majd fognak együtt is lemezt készíteni), tőle megihletődve kezdett szintis-gótos-posztpunkos, „sosemvolt nyolcvanas évekbeli” nosztalgiazenét írni, amivel a hypnagogic pop egyik előfutára is lett. A negatív emléket elfogadhatóbbal elnyomó screen memory pszichológiai szakkifejezés elég pontos erre a sokrétegű, mégis egységes, maszatolós anyagra, amit minden korábbinál erősebben lengi be a Maus szerint rá amúgy közvetlenül nem is ható nyolcvanas évek szelleme. Oké, egy Cure-lemezen soha nem szerepelhetett volna annyira röhejesen karikatúraszerű előadás és sor, mint itt a síri hangon ismételgetett „a háziállataid el fognak pusztulni”. Amilyen komoly, annyira vicces, mint az LP és Maus maga.

8.5/10

Dömötör Endre

a lemez: