Kazettatörténet – Egy formátum felemelkedése, bukása és visszatérése (2. rész)

Ötvenöt éve, 1962-ben gyártotta a Philips az első magnókazettát, stílszerűen az 55. Recorder magazinban írunk hát Kazetta Forever fókusztémánkban a nyolcvanas-kilencvenes években hatalmas népszerűségnek örvendő hanghordozóról. Pláne, hogy sokak szerint a vinyllemezek után a kazik is visszatértek, és ezt az öt éve minden október második szombatján – a Record Store Day mintájára – megrendezett Cassette Store Day is nyomatékosítja. A Recorder pedig mindezt még úgy nyomatékosítja tovább, hogy idén ezen a napon, október 14-én, szombaton egy kazettás bulit tartunk a Beat On The Bratben. Kétrészes cikkünk első fejezete rövid formátumtörténetet, a magnók és üres kazetták áttekintését tartalmazta, a mostani második részben pedig itt a műsoros kazetták sztorija, a válogatáskazik romantikája és a formátum elmúlt évekbeli visszatérése. Play, Stop, Forward, Stop, Rewind, Stop, Play, Stop, Record(er), Pause.

A műsorosok

Az 1966-os első műsoros kazik után sokáig még nem számított bevett megoldásnak, hogy így is megjelenjen minden kiadvány, Amerikában például az lp-k mellett még sokáig a nagyobb méretű 8-trackeken jött ki a több album. A fordulat valamikor a hetvenes évek közepén állt be, onnantól már az számított ritkább esetnek, ha valami nem jelent meg kompakt kazettán. A műsorosok eleinte általában egy tokba illeszkedő, rövid papíron, kicsiben mutatták a lemezborítót és a számcímeken túl kevés információt hordoztak. A nyolcvanas évekre aztán a borítódizájnt a kazettaformátumhoz is igazították (sokszor egészen más kivágás, vagy kép került a tokokba), a papír pedig meghosszabbodott és tartalmazta a dalszövegeket, egyéb információkat és vizuális elemeket – sokszor annyira vastag lett az összehajtogatott kazettaborító, hogy alig lehetett mellé bepréselni a tokba magát a kazettát. A kazettatestek eleinte feketék, ritkábban színesek voltak, de amikor a Sony vezetésével az üres kazetták egyre átlátszóbbak, belsejükből egyre többet megmutatók lettek, akkor a műsorosok címkéit is kezdték ilyen hordozókra ragasztani. 1977-től kezdett láthatóan is növekedni a kazetták forgalma, ekkor még úgy tizedannyi fogyott belőlük, mint vinylekből, 1983-ra aztán nagyjából kiegyenlítődött az arány, Amerikában ebben az évben már több mint 200 millió műsoros kazettát adtak el. 1984-ben pedig már több mint 300 milliót és ezzel ez lett a legnépszerűbb formátum. Az USA-ban 1991-ig (ekkor már több mint 400 millió fogyott ott belőlük), Nagy-Britanniában 1992-ig a kazetták számítottak a legkelendőbbnek, és a kilencvenes éveket is jól vészelték át, hiszen miközben a vinylek teljesen visszaszorultak és a cd-eladások kezdtek az egekbe szökni, a kazettaeladások csak az évtized végére estek vissza 200 millió alá (csak USA-adat). Még a teljes iparági átverés, a cassette single, a két-három dalt tartalmazó kazetták is képesek voltak jelentős számokat produkálni. Az mp3-korszak kezdete, a személyi számítógépek és az internet elterjedése azonban gyorsan végzett a kazikkal. 2003 után lényegében az összes nagykiadó leállította vagy takarékra tette a megjelenéseket (Európában és Ázsiában még kicsivel tovább húzta a formátum). 2007-ben Amerikában már csak 274 ezer műsoros kazetta fogyott, 2009-ben pedig már csak 34 ezer. A 21. században a független, kicsi cégek tartották életben a műsorosokat és eddigre a korábban jelentős szeletet kitevő hiphop mixtape-eknek (nem hivatalos megjelenések) is csak névleg volt köze szalagokhoz, már azok is régen cd-n érkeztek.

Dráguló kazetta

A vinylekhez hasonlóan a használt kazettáknak is van egyre dráguló, de jelentősen kisebb piaca (online szakbolttal: The Tape Place és persze a Discogs is masszív gyűjtőhely). A kazetták jóval nagyobb számban semmisültek meg, mint a vinylek, így a korai példányok sokkal ritkábbak még a ritka vinyleknél is, azonban a kereslet ezzel arányosan kisebb is irántuk. A szűk piac miatt pontosan az sem állapítható meg, hogy melyek a legdrágábban elkelt kazetták (a Discogs-on egy divatbemutatókon osztogatott ultraritka Prince-promókazetta több mint négyezer dollárt ért 2016-ban, a korábbi listavezető egy Throbbing Gristle-kazetta box-set volt 2200 dollárért), de általánosságban a limitált hivatalos kiadványok, a hiphop mixtape-ek és nyolcvanas évekbeli rapkazik, meg persze a demók (Metallica-demóért adtak már 500 dollárt is) valamint az elmúlt hét-nyolc évben megszaporodó, kazetta-only megjelenések a legkapósabbak. A ritkábbak simán 100 euro felett zárnak az eBayen (vagy például egy 1973-as Omega-kazi 20 ezer forint felett nemrég a Vaterán), de de ennyit egy bontatlan 1979-es TDK MA-R üres kazettáért is le kell szurkolni – már ha szerencsével ilyenre bukkan a gyűjtő.

Mixtape is love

Rob Sheffield híres könyve (Love Is A Mix Tape) érzékelteti talán legpontosabban, hogy mennyi mindent köszönhetünk a kazettáknak. Mielőtt feltűntek, nem volt lehetőség arra, hogy igazán jól személyre szabjuk zenetárunkat. És ez a mából visszatekintve különösen igaz. Bizony, a személyes Spotify lejátszási listák őse a válogatáskazetta. A rádióból felvett számok, barátoktól átmásolt lemezekből, kislemezekből született válogatások és persze az, hogy a zenét egy walkmannek köszönhetően bárhová magával vihette az ember, hihetetlen szabadságot jelentett. Egy jól összeállított mixtape-pel szerelmet lehetett vallani, hollywoodi soundtracket lehetett biztosítani még egy zötyögős Dunaszentgyörgy-Balatonvilágos autóútnak is, és persze nem kellett birtokolni sok száz lemezt, hogy dj-zhessen az ember. A válogatáskazetták bármilyen érzelmi állapotot, hangulatot tökéletesen tudtak közvetíteni és általuk a hallgató is tudta a hangulatát befolyásolni – csak felvette a fülest a vonaton és már agyban is más tájakra utazott.

Persze, a kazetták nem voltak túl jó minőségűek, de lényegesen olcsóbbak voltak a vinylnél és a cd-nél (és ha nem olcsó berendezéseken hallgattuk – ami különben logikusan következett a hordozók olcsóságából –, akkor még képesek is voltak minőségi megszólalásra). Úgy tíz évig népszerűbbek voltak minden más zenei hanghordozónál – könnyen lehet, hogy majd a streamingnek sem lesz több jó éve. Arról nem is beszélve, hogy olcsó és egyszerű sokszorosíthatósága miatt az underground zenét is előrelendítette, hiszen kiadók nélkül sokkal többen tudtak kazettát gyártatni (netán házilag másolni), mint vinylt. A hiphop fejlődésében különösen fontos volt ez, hiszen előbb kerültek utcára a tehetséges újítók hangjai, kerestek egy kis pénzt is és jó eséllyel fel is fedezték őket. A house és techno terjedésében is nagy szerepük volt a kazin másolt dj-szetteknek.

Persze akadt számos, ma már megmosolyogtató momentum is a kazetták történetében. A nyolcvanas évek elején például árultak olyan műsoros kiadványokat, amiknek az egyik felét üresen hagyták, hogy oda bármit felvehessen a hallgató („Egyik oldalon, amit szeretsz, a másik oldalon bármi, amit szeretnél”). A U2 például már akkor képviselte az ingyenes zenetukmálási marketingstratégiát (lásd a 2014-es iTunes-balhéjukat), a War című 1983-as kazettájuk ingyen járt bizonyos walkmanek mellé. A nagykiadóhoz szerződött Bow Wow Wow egyenesen kalózkodásra biztatott a világ első kazetta-kislemezén, a C30 C60 C90 Go-n 1980-ban, míg a Dead Kennedys a lemeztasakokra préselt intő szlogeneken gúnyolódott: home taping is killing record industry profits!

Ez persze igaz is volt, hiszen a kazettákban rengeteg pénz volt, még úgy is, hogy szignifikáns volt a kalózpiac – főleg a kilencvenes évek Kelet-Európájában és Ázsiában, amely térségekben (így kiemelten Magyarországon is) a kazetták nélkül jóval sivárabb lett volna a zenei élet. A kalózpiacot a bootleg-koncertfelvételek is éltették, ugyanakkor a zenei újságok mellé csomagolt kazetták még új zenei színteret is képesek voltak szülni – lásd a C86 című NME-válogatás és a janglepop esetét.

A MŰFAJINDÍTÓ C86 VÁLOGATÁSKAZETTA TÖRTÉNETE.

Csévéld vissza!

A kazetták első visszatérése nagyjából egybeesett a Recorder magazin indulásával, így az ősökre emlékezve és a trendre reagálva mi is csomagoltunk saját kiadású, limitált kazettát a 2011 őszi, második lapszámunkhoz, amelyen a hazai hálószobapop-színteret mutattuk be. Az első újra divatos kazetták 2009-2010-ben amúgy hasonlóan hálószobákban készült zenéket, álmodozós-nyárias chillwave-et tartalmaztak, a hipszter-trend felfutása pedig számos kis kazettakiadó létrejöttét eredményezte. Ez pedig elvezetett a 2013-as első Cassette Store Day-hez, amiken azóta minden évben (idén október 14-én ünnepeljük kazettás Recorder-bulival a Beat On The Bratben) már nem a helyi kis lemezboltok megmentése a cél, hanem a világban egyre nagyobb számban működő kazettakiadók bemutatása, éltetése. Magyarországon is egyre több újvonalas kiadó foglalkozik kazettamegjelenésekkel (Farbwechsel, Normafa, Concorde Nation, Tapes Sublimating, Go Away, Klinik stb.), és ahogyan a világban mindenütt, úgy itthon is érezhető, hogy megmozdult valami a kazetták körül. Hogy ez a trend hova fut ki, az persze még nagy kérdés – nyilvánvalóan a cd is visszatér majd egyszer hosszabb-rövidebb időre – de az biztos, hogy érdemes leporolni a régi tokokat és elővenni a kazókat, mert például pont az örök életűnek ígért, tíz év után azonban el sem induló írható cd-kkel szemben még a harmincéves szalagok is ugyanúgy szólnak, mint annak idején. Ugyanolyan jól vagy rosszul, de nagyon szerethetően.

Dömötör Endre