LCD Soundsystem: American Dream (lemezkritika)

2017.09.25. 09:00, rerecorder

lcd_1.jpg

A poptörténet egyik – sokak szerint – idő előtti visszavonulását váratlanul gyors visszatérés követte, néhány koncertet pedig egy új nagylemez. LCD Soundsystem, még mindig jó vagy-e?

lcd_s.jpgKiadó: DFA / Columbia / Sony / Hear Hungary

Megjelenés: 2017. szeptember

Stílus: dancepop-artrock

Kulcsdal: How Do You Sleep?

Az LCD Soundsystem az egyik kvintesszenciális 2010-es évekbeli popzenekar. Vagy dance-popzenekar. Vagy indierock-diszkópunk-zenekar. Vagy akármi. James Murphy formációja tényleg meghatározta az évtizedet, pláne hogy a főszereplő lemezkiadóként, hangzásdefiniálóként és a korszakot józanul átlátó megfigyelőként is magabiztosan szabta a trendeket és irányította a popzenei diskurzust. Aztán küldetésüket beteljesítve 2011-ben könnyes búcsút vettek. Szép, kerek történet. Akkor is, ha a három LCD-lemez közül egyik sem tökéletes. Persze, mind nagyon fontos és jó LP, de. De a 2005-ös elsőről (LCD Soundsystem) bántóan hiányoznak a briliáns korai számok a rosszabb albumtrekkek helyén. A 2007-es második (Sound Of Silver) egyértelműen a csúcslemez, de még ezen is túl erősen üt át Bowie, Byrne és Brian (Eno) szelleme. A 2010-es harmadik (This Is Happening, 2010) meg a legpontosabban mutatja az LCD- nagylemezek gyenge pontját: az ihletett, sokszor zseniális pillanatok között akad üresjárat, unalmas ismétlés. Ettől függetlenül tényleg kulcszenekarról van szó, és ezt koncerteken maximálisan bizonyították. Többször is láttam Murphy soundsystemét és mindig letaglózóan zseniálisak voltak.

A néhány év szünet utáni visszatérés persze kicsit tényleg olyan, mintha csak a szokásos albumok közti pauza került volna idézőjelbe, de ezen akadjanak fenn a legcinikusabb „zenerajongók”. James Murphy az egyik legnagyobb zenerajongó, mi baj van azzal, ha kedvenc zenéit ügyesen gyúrva gyártja az újabb LP-ket? Ritkábban kerül szóba, mert nem megszólalásban egyértelmű hatás az LCD-nél, de szándékban a New Order tánczene és gitárzene között egyensúlyozó dance-rockja az American Dream fő csapása is. És mi tagadás, jót tett Murphynek a szünet, talán minden korábbinál egységesebb színvonalú anyagot szült. Az izgága hatások (képedbe-punkfunk, Suicide, krautrock) helyett inkább az artrock Eno kel nászra Murphy sajátos diszkóelektronikájával – az elmaradhatatlan Bowie-, Byrne-tisztelgésekkel –, a dalok pedig a korábban gyakrabban bekúszó, elblöffölt pillanatokat minimumra korlátozva maradnak izgalmasak, de legalábbis élvezetesek (és ez pláne nagy szó, hiszen ezúttal sem állnak meg öt perc alatt). Ám az American Dream nyilván nem ettől igazán érdekes. Hanem mert Murphy az elmúlás, elszakadás, leszakadás (mindenféle formában: Bowie, barátok, szerelmek, öregedés, valakiség, megbánás, álmok, khm az amerikai álom) feldolgozásának szolgálatába állítja dalait. És ezt olyan autentikusan teszi, hogy a célcsoport néha felzokog.

8.5/10

Dömötör Endre


a lemez: 


a Tonite klipje: 




tictac650_2.png

https://recorder.blog.hu/2017/09/25/lcd_soundsystem_american_dream_lemezkritika
LCD Soundsystem: American Dream (lemezkritika)
süti beállítások módosítása