Úgy tűnt, legyőzte a rákot - mint oly sok mindent életében -, de az visszatért, és végül az életét követelte a legkalandosabb sorsú soul-énekesnek.
Charles Bradley nemcsak zenéjével, életével is sokakat inspirált. Mint a róla készült filmben elhangzik, rengeteg nehézségen ment át, szörnyű dolgok történtek vele, de mindez nem tudta kiölni belőle az optimizmust: "egyszerűen érzi, hogy a végén minden jóra fordul majd."
Charles Bradley 1948-ban született, nagyanyja nevelte nyolcéves koráig, amikor anyjához került Brooklynba - azonban 14 évesen elhagyta őt, és inkább az utcán élt két évet. Mindenféle munkákkal tartotta el magát (többek között szakácsként dolgozott), és bejárta Amerikát. Édesanyjához később visszatért, hogy halála előtt ápolja őt.
1962-ben nővére elvitte James Brown legendássá lett koncertjére az Apollo Theaterben. Nem is igazán tudta, ki ez, aztán a koncert elementáris hatást gyakorolt rá. 1967-től kezdve vitte színpadra az addig csak magányosan gyakorolt James Brown-hasonmás műsorát; Black Velvet volt a művészneve. De mem volt ez komoly pénzkereset. Amikor a soul- és funk-revival egyik vezető kiadója, a - Sharon Jones befutása mögött is álló - Daptones vezetője, Gabriel Roth egyik James Brown-műsora alapján felfedezte és összehozta Tom Brenneck producer-zenésszel, akkor is eleinte csak kb. kétévente jött ki egy-egy single-lel.
Mindez 2011-ben változott meg, amikorra összeállt az első nagylemez, a No Time For Dreaming anyaga, és a világ hirtelen rácsodálkozott a soul aranykorát idéző zenére, a lenyűgöző hangra és a show-ra, no meg persze nem utolsó sorban Charles Bradley valószínűtlen életútjára. Az album számos lap év végi listáján szerepelt (a Recorderen is), és a 2013-as Victim Of Love, majd a 2016-os Changes nagylemez is hasonlóan lelkes fogadtatásban részesült. Charles Bradley-ből sztár lett - ha nem is világsztár, de legalábbis a maga műfaján jóval túlmutatóan ismert, fesztiválokra járt, számai tévésorozatokban is rendszeresen megszólaltak.
Mint egyik nekrológja fogalmaz: "A lemezei, a hangja olyan időkapszulák voltak, amik túlléptek a nosztalgián; őt hallgatva nem azt kérdeztük, hogy 'hé, emlékszel erre?', hanem azt: 'Istenem, hogyan is feledkezhettünk meg erről?'"
Amikor 2016-ban gyomorrákot diagnosztizáltak nála, ezt mondta: "ezzel is megküzdik, mint már életemben olyan sok mindennel". 2017-re úgy tűnt, hogy le is győzte a betegséget, ám az visszatért és májáttét is kialakult. 68 évesen hunyt el.
2012-ben láttuk őt az Off Fesztiválon, ezt írtuk róla: "Bradley mozgásában tényleg sokat kölcsönzött James Browntól, de a hangja sokkal megéltebb és karcosabb, úgy énekel, mintha a hálából zokogás szélén táncolna, és úgy mozog, mintha nem lenne holnap." Az életéről szóló, Soul Of America című filmről szóló cikkünkben pedig ezt: "Tanulságos, szomorú, szép életút, de nyilván az teszi izgalmassá, hogy miért került ennyi időbe, ameddig erre a tényleg a legnagyobbakkal együtt emlegethető tehetségre felfigyelt a világ. A film címe - Soul Of America - egészen közeli felelet. Ha valaki egy egész nemzedék (vagy na jó, csak egy kis brooklyni közösség) élő lelkiismerete, akkor a showbizniszre már nem biztos, hogy marad ideje."
A Daptones kiadó vezetője ezt mondta róla: "Némi megnyugvást nyújt, hogy még nemzedékeken át fogja szeretetre és zenélésre inspirálni a világot. Ezt meg is mondtam neki néhány napja. Mosolygott, és ezt válaszolta: 'megpróbáltam'. Talán ez volt a legegyszerűbb és leginspirálóbb dolog, amit valaha mondott nekem. Azt hiszem, az volt a célja, hogy minden egyes embert megöleljen a Földön. És ezt szó szerint értem, és aki látta őt, tudja, hogy tényleg, őszintén megpróbálta."
