fleetfoxes1-superjumbo.jpg

A kétezres évek második felének egyik leginkább körberajongott zenekara, a Fleet Foxes alaposan eltűnt a 2011-es második album után. A hiátus magyarázata a frontember, Robin Pecknold tanulmányi szabadsága, amit idén év elején már újra a zenekari aktivitás váltott, előbb azt osztották meg, hogy mik hatottak a harmadik LP-re, majd egy pazar, epikus szerzeményt is. De milyen lett az album?

fleet_foxes_lp.jpgKiadó: Nonesuch / Warner / Magneoton

Megjelenés: 2017. június

Stílus: kamarafolk, progresszív folk

Kulcsdal: Third of May / Ōdaigahara

Ha fél mondatban kellene összefoglalnom a Crack-Upot, azt mondanám, hogy a Fleet Foxes megírta a saját Veckatimestjét. Akárcsak a Grizzly Bear-lemez esetében, itt is teljesen hétköznapi dolgokat hallani (akusztikus gitár, zongora, hegedű, mandolin, Beach Boys-os vokálharmóniák és így tovább), és mégis, az első pár hallgatás során alig lehet kapaszkodót találni a lemezen, nehéz megfogni. Ugyan az album csak öt perccel hosszabb a hat évvel ezelőtti Helplessness Blues-nál, legalább a duplájának érződik. Ráadásul már megszólalásában is párját ritkítóan filmszerű és gazdag, olyannyira, hogy néha szinte maga alá temeti a dalokat. Míg a második lemez legjobb pillanatait akár egy tábortűz melletti együtténeklés során is felvehették volna, a Crack-Up szinte minden pillanatában grandiózus és szerteágazó kamara-progpop. Beleértve a szövegeket is: Robin Pecknold frontember már az albumot is az azonos című F. Scott Fitzgerald-esszé után nevezte el és minden azonnal ható sorra jut két másik, tele polgárháborús utalásokkal, egyiptomi istenekkel vagy római szónokok idézeteivel.

A Helplessness Blues-nál anno kevés album fogta meg jobban az Obama-éra kezdetét átható pozitivizmus eltűnését, az Occupy-mozgalom kiábrándultságát és azt az érzést, amikor először szembesülsz azzal, hogy a diplomád igazából semmit sem ér. Most viszont Pecknold mintha nemcsak a generációs szónok szerepében érezné kényelmetlenül magát, hanem minden olyan helyzetben, amikor nem magával kell társalognia. Míg a zenekar akkori dobosa, Josh Tillman a hat év alatt teljesen újragondolta magát és Father John Misty-ként három kiváló pszichfolkos-indiepopos lemezt is megjelentett, mellesleg rengeteget lamentált az emberiség aktuális állapotán, addig Pecknold... Nos, ő inkább újra beiratkozott a Columbia Egyetemre és pár szólókoncertet leszámítva teljesen eltávolodott a zeneipartól. Az album tizenegy számának nagy része pedig ezt az egzisztencialista útkeresést dokumentálja, de vele ellentétben a hallgatónál elmarad a végső megvilágosodás. Hiába párját ritkítóan gyönyörű ugyanis a Kept Woman nagy része vagy  a Third Of May / Ōdaigahara kilenc percének szinte összes harmóniája, ha az idő nagy részében nem múlik el az a fajta érzés, hogy a dolgok nem állnak össze, mintha mindig egy lépéssel kijjebb lennénk abból a körből, ahol már igazán értelmet nyer minden. A Crack-Upon (akárcsak a Veckatimesten) van annyi jó szám és kiemelkedő pillanat, amely miatt sokszor visszatérek még hozzá – de úgy érzem, a puzzle-darabok összeillesztésének folyamata most izgalmasabb, mint maga a végeredmény.

8/10

Kollár Bálint


a lemez: 


a Fool's Errand klipje: 

http://recorder.blog.hu/2017/07/11/fleet_foxes_crack-up_lemezkritika
Fleet Foxes: Crack-Up (lemezkritika)

A bejegyzés trackback címe:

http://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr2212656329

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.