Bowie-val a világ körül: beszámoló a Lazarus musicalről és a David Bowie Is kiállításról

David Bowie már másfél éve nincs a földön, de minden más tekintetben nagyon is velünk van. A sok kapcsolódási pontból lássunk most kettőt: megnéztük Londonban a halála előtt nem sokkal bemutatott Lazarus című musicalt és a Primavera fesztivál idején éppen Barcelonában látható David Bowie Is című kiállítást. Biczó Andrea beszámolója.

A majdcsakleszvalahogy elvet követve a Lazarus londoni előadásai közül az utolsó hétvégére váltottam jegyet, így volt idő rendesen felkészülni az eseményre. Már az előző nap Ziggy bűvöletében telt volna, hiszen elhatároztam, hogy az NME által közzétett túraútvonal számomra eddig ismeretlen helyszíneit fedezem fel. Mivel a brixtoni emlékhelynél, és a Heddon Streeten lévő emlékplakettnél már jártam korábban, az első állomás Bowie első munkahelye lett – volna. Az épület ugyanis felújítás alatt állt. Sebaj, gondoltam, akkor megtekintem a Trident Stúdiót, és magamba szívom az atmoszférát, ahol olyan meghatározó lemezek kerültek rögzítésre, mint a Hunky Dory vagy a Rise And Fall of Ziggy Stardust And The Spiders From Mars. Nem hogy a stúdiót, de a helyét sem sikerült megtalálni – pedig a térkép szerint rajta álltam –, így hát jobb híján úgy döntöttem, szombat estére hagyom a Bowie-élményt.

Már a metrókijáratnál rendőrök mutatták az utat a King’s Cross Theatre-höz, így sejteni lehetett, hogy nem egy szokványos színházról és színházi előadásról lesz szó. Az ideiglenesen felhúzott épület előterében igazi arénakoncert-hangulat terjengett, halkan szólt a zene, sörszag járta át a hangárt, rengeteget kellett sorban állni a mosdóhoz, és a szürke falak hideget és ridegséget árasztottak, az egésznek mégis volt egyfajta közösségépítő jellege.

A színházterembe lépve aztán már kisebb dühvel konstatáltam, hogy tényleg egy sörsátorban ülünk, ahol nem igazán lejt jól a nézőtér, így csak egyensúlyozva láttam rá a színpadra. Aztán a nagy elégedetlenség közepette elkezdődött a darab, és amikor a Lazarus kezdősora megszólalt („Look up here, I’m in heaven”), egyszerre rázott a hideg és vert le a víz, szökött könny a szemembe és görbült mosolyra a szám. Ha létezik tökéletes keserédes pillanat, ez az volt, és már innentől, egyetlen másodpercig sem lehetett kétsége afelől senkinek, hogy erre a szerepre Micheal C. Hallnál tökéletesebb színész nincsen. A történetről tudni lehetett, hogy Thomas Newton karaktere kelt újból életre az 1976-os The Man Who Fell To Earth-ből – akit ugyebár Bowie játszott a filmben –, de mint ahogy az általában a folytatásokkal lenni szokott, a maximális elégedettség elmaradt a végeredménnyel kapcsolatban. A történet szerint az idegen, azaz Newton egy rakétát próbál építeni, hogy visszajusson szülőbolygójára, mindeközben pedig eszi belülről a húsát a szomorúság és a fájdalom. Annyira magányos, hogy nem hagyja el a lakását, a tévében szereplő karaktereket valóságosnak érzékeli és nem is igazán eszik Twinkies sütin kívül semmit. Így „találkozik” egy kedves tejfölszőke kislánnyal (Sophia Anne Caruso), aki segítségére lehet a hazajutásban. Annyira beleéli magát a projektbe, hogy észre sem veszi, hogy a való világgal egyetlen igazi kapcsolata, az asszisztense, Elly (Amy Lennox) annyira bele van zúgva, hogy a Changes-t zseniálisan előadva kékre festi a haját, és halott felesége, Mary-Lou ruhájába bújik, csak hogy elnyerje Newton szívét.

A RECORDER SZERZŐINEK KEDVENC BOWIE DALAI.

Ez így leírva nem hangzik annyira bonyolultnak, de a színdarab cselekményszála élőben egyszerűen követhetetlen volt, még olyan főbb szereplők is akadtak – például a világ csúfságát megtestesítő Valentine –, akiknek felbukkanása felettébb furcsa, megkérdőjelezhető és sokszor érthetetlen volt. A dalok választásában persze korlátot szabtak a dalszövegek, amik sokszor szó szerint igyekeztek kapcsolódni a történethez, mégis az az érzésem támadt, hogy csípőből tudnék mondani tíz másik számot, amit odaillőbbnek hallottam volna. Persze így is bőven jutott részünk lélekborzoló élményekből, Hall hangja ugyanis tényleg olyan volt, mintha Bowie maga szállt volna alá közénk. De azt is nehéz lenne elfelejteni, amikor az angyali Sophia Anne Caruso énekelte a Life On Mars?-t, és a Heroes is szinte új értelmet nyert a darab kontextusában. A dalokat természetesen élőben játszotta a kísérőzenekar, amelynek tagjait csak néha világítottak meg a paraván mögött.

A darab technikailag (a sokszor használt kivetítő kifejezetten nagy hatást gyakorolt az érzékszerveinkre), hangulatában és emocionálisan helyén volt, a történet és annak kidolgozottsága azonban hagyott némi kívánnivalót maga után. Az egész egy kicsit olyan volt, mint egy kusza videoklip, vagy még inkább egy furcsa álom, amire az ébredés után már csak ködösen emlékszünk, mégis befészkelődik az agyunkba, és még hetekkel később is gondolkodunk rajta.

FRISS INTERJÚNK BOWIE EGYIK LEGFŐBB GITÁROSÁVAL.

És akkor most ugorjunk előre pár hónapot, a Primavera Sound idejére, amivel majdnem egyidőben költözött Barcelonába a Bowie életét, munkásságát bemutató David Bowie Is című kiállítás. Meglepetésünkre még úgy sem volt sor a Museu del Disseny pénztáránál, hogy Barcelona ezekben a napokban tényleg a zenerajongók mekkájává vált. A bejáratnál egy angol audioguide-ot kaptunk, amely a különféle kiállítási daraboknál automatikusan bekapcsolt. Így az első terembe lépve rögtön maga Bowie búgott a fülünkbe, és kezdetét vette egy különös, személyes utazás. A gyermekkorába nem tekinthettünk bele mélyen, a hangsúly ugyanis nem David Robert Jones-on, hanem Bowie-n volt. Nem is csoda, hiszen így is szinte lehetetlen volt feldolgozni egy ekkora és ilyen szerteágazó életművet.

Technikailag remekül kivitelezett, interaktív, szórakoztató kiállítás ez, ahol szinte minden teremre jutott egy egyedi, érdekes megoldás. Volt például olyan koncertfelvétel, ami nem csak egy tévén ment vagy szimplán a falra volt kivetítve, hanem egy kis beugróba kapott mélységet, ezáltal pedig tényleg olyan volt, mintha mi is benne lennénk az események fonalában. Egy másik teremben a Trident stúdió volt berendezve, itt is egy külön kis miniuniverzumban találhattuk magunkat.

Hatalmas szerepet kaptak Bowie különböző korszakainak legendás fellépőruhái, amikhez persze sok esetben archív felvételek is párosultak. Konkrétan annyi volt belőlük, hogy egy önálló divatkiállításra is elég lett volna, mégis valahogy ezek már önmagukban remekül prezentálták azt a sokszínűséget, amit Bowie jelentett. A legkülönfélébb anyagok, legextrémebb fazonok és a vibráló színek kavalkádja keveredett a hol fekete-fehér, hol pedig a retinaégetően színes archív felvételekkel, így másodpercek alatt ért annyi impulzus, mint máskor egy hét alatt. 

VALAMI AZÉRT VÁLTOZOTT - DAVID BOWIE ARCAI.

Zeneileg ugyan kicsit egysíkú volt a kiállítás, a legtöbb ponton mégiscsak a nagy slágerek szólaltak meg, illetve néha kényelmetlen volt az önműködő hangalámondás – már csak azért is, mert néhány helyszínen viszont fülhallgató nélkül kellett hallgatózni –, de alapvetően hatalmas élményt nyújt a kiállítás. Félő volt, hogy életrajzi tárlatról lévén szó túlságosan leíró lesz, amit látunk, de ezzel pont ellentétesek a tapasztalataim. Nem szemlélői, hanem részesei lehettünk David Bowie karrierjének – ennél többet pedig tényleg nem kívánhatunk.

Biczó Andrea