img_7555.jpg

Rupaszov Tamás a magyar zenei élet egyik legaktívabb szereplője. Zenekara, a Trottel a hazai punk legelső hullámával indult, hogy aztán műfaji megkötéseket teljesen maga mögött hagyó, eklektikus együttessé váljon. Mindezzel párhuzamosan pedig kiadójával, az idén huszonöt éves Trottel Records-zal is hasonlóan bekategorizálhatatlan, folyamatosan mozgásban lévő, „stílushatárok nélkül burjánzó valamit” hozott létre. Bár nem hivatalosan, de tulajdonképpen az első magyar független kiadóként jött létre 1986-ban a Trottel Distribution és adta ki Rupaszov a korabeli hazai punkszíntér első válogatását, amit több hasonló kazettakiadvány követett Pajtás daloljunk címmel. Ezekből és más felvételekből indult idén a jubileumra egy négyrészes vinyl-sorozat a kiadó gondozásában, a februári Pajtás daloljunk X nagylemez 1982-1986 közötti magyar punkot, a májusban kijött Pajtás daloljunk Y LP 1983-1987 közötti magyar punkot tartalmaz, de jön még egy további punk- és egy hardcore-válogatás is. Ezek apropóján ültünk le beszélgetni, de sok minden más is szóba került – a jelenlegi underground kritikájától a Krisztina-ügynökügyön át az egykori punkszíntérig. Íme, a Recorder magazin 52. számában olvasható interjú lényegesen hosszabb, teljes változata.

trottel_1.jpgA Trottel zenekar folyamatosan változó felállásban és többször változó neveken, az új évezredben már Trottel Stereodream Experience néven lényegében a nyolcvanas évek eleje óta aktív. Egyetlen állandó tagja a kiadót is vezető Rupaszov Tamás, akinek érdemei a nyolcvanas évek punkszínterének aktivizálásában és dokumentálásában megkerülhetetlenek. A zenekart még tiniként, saját elmondása szerint dogmakövető konzervatív punkként indító Rupaszov azután kezdett nyitni új műfajok felé, hogy az együttesről szóló külföldi kritikák „elkezdtek mindenféle zenekarokat emlegetni. Olyanokat, amiket én nem is hallgattam. És aztán egyre több stílust kevertek bele, hetvenes évekbeli cseh jazz például. Mondom, mi a faszom az a hetvenes évekbeli cseh jazz? Soha nem hallgattam ilyet. És akkor meghallgattam azt. Emlegették a hetvenes évekbeli progresszív zenéket, hatvanas évek végi pszichedéliát és így tovább. Abba is belehallgattam és akkor eljutottam oda, hogy elkezdtem mindent hallgatni.” A mindent ez esetben nem nagy túlzás, Rupaszov Tamásék a korai punktól a hardcore-on és anarchopunkon át az egyre inkább kísérletező, népzenei elemeket, funkot is magába foglaló folyamatzenéig jutottak. „Nekem, meg azoknak, akikkel játszottam, nem volt stílusprioritásunk. Karakterek összeállnak, van egy hangszerpark, van egy energia és akkor abból lesz valami produktum, ami az életünknek azt a szakaszát öleli föl” – mondja erről az eklektikusságról Rupaszov. A Trottel a különböző formációkkal és lemezanyagokkal a nyolcvanas évek végétől kezdve rendszeresen turnézik szerte Európában, szerves részét képezve a kontinens underground zenei életének. Itthon pedig 1986-ban egy sokszorosított kazettakiadvánnyal (ez volt az első Pajtás daloljunk válogatás) afféle szamizdatkiadóként, zeneterjesztőként (első magyar független, csináld magad „lemezcégként”) indult a Trottel Distribution, ami 1992-től lett ténylegesen is cégszerű vállalkozás és Trottel Records.


Május 5-én kinyitott a Fekete Lyuk két órára. Újra be lehetett járni a helyet, ami sokak számára legendás és meghatározó helyszín volt. A Trottel története is sok ponton kapcsolódik hozzá. Te ott voltál?

Láttam, hogy megnyílik, de én amúgy elég antiszociális vagyok, úgyhogy nem nagyon járok ilyen rendezvényekre, egyébként meg két nappal azelőtt voltam ott. Csináltak épp a kilencvenes évek magyar punkjáról egy dokumentumfilmet és annak kapcsán volt ott egy interjú velem. Ott vettük fel a Lyuk előtt, de már a falon a festés sincs fent, meg semmi sincs ott igazság szerint. Azt a helyet most a Biblia Szól Egyház uralja, és miután az ember bemegy a művházba és ott egy nagy tacepao fogadja, már úgy a Lyukba nem akarsz lemenni, érted.


Csak arra lettem volna kíváncsi, hogy neked ez mennyire fontos, egyrészt maga a Fekete Lyuk-történet, másrészt pedig maga a nosztalgiázás.

Én hajlamos vagyok nem nosztalgiázni, tehát inkább a jelen és a jövő az, ami mozgat. De épp a Fekete Lyuk kapcsán jutott az eszembe az, mikor ott voltam, hogy végül is a Trottel Records majdnem ott alakult. Nem ott született meg az elképzelés, de ott lett a Trottel Records-ból cég. Olyan értelemben, hogy eredetileg én igazi underground módon egy nonprofit egyesületet akartam csinálni. Mivel azelőtt illegális szamizdat kiadó voltunk, az papír nélkül ment a rendszerváltás előtt, és mikor legalizálni kellett a történetet, vagyis legalizálni akartam, akkor nonprofit formában akartam, mint egy rendes underground kiadónál. És akkor egy részeg éjszakán győztek meg ott a Lyukban engem, hogy ez őrület, minek csinálok én egy nonprofit egyesületet. Az ezernyi okból nem praktikus, ha az ember lemezeket ad meg vesz, és csináljak inkább céget. Na így lett majdnem pontosan május 10-én 1992-ben a Trottel Records-ból gazdálkodó szervezet nem pedig nonprofit egyesület. Azóta is ez a nonszensz kettősség uralja a helyzetet, hogy úgy próbál meg az ember kereskedni, hogy közben a mentalitása nem konform.

trottel.jpg


És mennyire változott a gazdasági oldala a lemezkiadásnak? Könnyebb, nehezebb most?

Nagyon sokat változott, mert amikor elkezdtük, majdnem napra pontosan huszonöt évvel ezelőtt, akkor zéró tőkével, nullával indultunk. Az első kiadványként a Trottelnek az aktuális lemeze volt tervbe véve, azt akartuk kiadni, persze pénzünk nem volt rá. Én elmentem az Eurotonhoz, akik terjesztők és sokszorosítók voltak, és elmondtam, hogy szeretnék háromezer darab Trottel-kazettát gyártani. Kurvára nem tudták, hogy ki a fasz ez az őrült. De mondtam, hogy fizetni nem tudnék most, hanem arra gondoltam, hogy ők majd terjesztik és akkor utána. Ennek megvolt az alapja, hogy miért gondoltam így, mert az én üzleti modellem a nyugat-európai underground lemezkiadásból jött. A mi volt kiadóink, először francia volt, aztán német, mind úgy dolgoztak, hogy a nagyobb terjesztők megfinanszírozták nekik a kiadványokat. Én úgy gondoltam, hogy hátha ez így működik, elmentem, előadtam és valahogy tényleg működött. Hajlandóak voltak legyártani háromezer kazettát. Utána kimentem a csehekhez Loděnicébe a Gramofonové Závodyba, a lemezgyárba, hogy akarok cd-t meg vinylt gyártani, de nem fizetnék előre, hanem turné előtt legyártatjuk, kimegyünk és majd visszafele kifizetjük. Ők is belementek. Na most ehhez képest huszonöt év után eljutottunk oda, hogy nem hetekkel később fizetjük ki a kiadványt, úgyhogy valamennyire csak működik.


Lehetne most még csinálni ilyet szerinted, beállítani csak így valakihez? Vagy aki most elkezdi, annak eszébe se jutna, hiszen úgyis neten terjesztene?

Hát figyelj, most a legkurrensebb példám az a vinylgyártás, amiben majd huszonöt év óta nem ténykedtem. ‘94 óta nem gyártottam bakelitet, de most csináljuk ezt a punkválogatást és megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a németeknél három hónapra előre ki kell fizetni a gyártást. Először még zúgolódtam, hogy mi ez a bizalmatlanság, de aztán rájöttem, hogy ha a mai világban három hónappal előre megrendelsz valamit, mire legyártják lehet, hogy a cég már megszűnik, tehát valamilyen szinten logikus, hogy kifizettetik veled előre. Talán inkább az volt az őrület, hogy annak idején nem így ment.


Visszatérve a nosztalgiázáshoz. Az a zenekar karrierjét ismerve nem meglepő, hogy nem a múltba tekintgetsz. De ez mindig is így volt?

Ez addig van így, amíg az ember csinálja. Amíg a jelenben tevékenykedsz, addig nem a polcodon kirakosgatott kiadványokat mutogatod az unokádnak, érted. Gondolom, hogyha egyszer megáll majd az élet időszakosan, vagy valami okból kifolyólag, akkor az ember majd egyből elkezd nosztalgiázni. Nem arról van szó, hogy ne gondolnék vissza a régi szép időkre, vannak olyanok, amikre szívesen visszagondolok, de egyáltalán nem abból merítkezem.


Hiszen a zenekar is folyton változik, új felállások jönnek, új néven, változnak a stílusok is.

Igen, ez is a működési forma miatt van, mivel a mozgásigény nagy. Ritka az a zenekar, amelyiknél úgy összejön négy jó barát, és úgy alakul az életük húsz éven keresztül, hogy ugyanazt a dolgot szeretnék csinálni, ugyanazok a metszéspontok, prioritások, ugyanúgy alakul az életük. Szerencsés, akinél így történik.


Mostanában a zenekarnál elég erős a népzenei, pszichedelikus irányvonal. Nálad fiatalon, mindig is megvolt ez a teljes nyitottság mindenre vagy az évek során alakult ki?

Mint ahogy a régmúltat és a nagyon régmúltat is külön kell választani, úgy a fiatalont és kibaszott fiatalont is (nevet).


Mondjuk úgy akkor, hogy a legeslegelején.

Tinikoromban én egy konzervatív punk voltam, tehát követtem a dogmákat, mint egy jó keresztény. Voltak ezek, hogy harmincon túl ne bízz senkiben, utálom a Pink Floydot. Most hirtelen nem jut eszembe több, de én ezekhez tartottam magam. Én Pink Floydot huszonkét éves koromig nem hallgattam, akkor is azért kezdtem el, mert egyre több külföldi kritikában szerepelt, hogy ez az új Trottel olyan, mint a korai Pink Floyd. Micsoda? Ilyen hülyeséget, nálunk senki nem hallgat Pink Floydot. Viccet félretéve, tényleg tinikorában az ember nagyon dogmatikus, követi a sémákat, aztán utána van akinél elszabadul ördög és pokol. Nálam ez tényleg így következett be, hogy effektíve a kritikák elkezdtek mindenféle zenekarokat emlegetni. Olyanokat, amiket én nem is hallgattam. És aztán egyre több stílust kevertek bele, hetvenes évekbeli cseh jazz például. Mondom mi a faszom az a hetvenes évekbeli cseh jazz? Soha nem hallgattam ilyet. És akkor meghallgattam azt. Emlegették a hetvenes évekbeli progresszív zenéket, hatvanas évek végi pszichedéliát. Abba is belehallgattam és akkor eljutottam oda, hogy elkezdtem mindent hallgatni. És aztán tényleg ebből az lett, hogy mind a zenekar, mind a kiadó ilyen stílushatárok nélkül burjánzó valami lett. Ami nem feltétlenül praktikus egyébként, de szórakoztató.

img_7525.jpg


És a nagyon régmúltban hogyan jött a punk? Ez akkoriban adta magát?

Én rocker voltam először, becsületes pesti rockergyerek, jártam Beatricére, P. Mobilra, Hobóra aztán utána egyszer csak az iskolában behatások értek és bepunkosodtam. Onnantól kezdve a rocker életérzés az oda lett. Egyébként akkor volt az első szélesebb punkhullám Budapesten, amikor a mi generációkból rengetegen elözönlötték a várost, mindenféle dekadens figurák.


Ez a dogmatikus punk közeg, hogy fogadta a kezdeti elhajlásokat?

Amikor a nyolcvanas évek második felében elkezdődtek az elhajlások, akkor még valamennyire belepasszoltunk a közegbe, de aztán a kilencvenes évek elejétől kezdve elvadult a helyzet és néhány év alatt ez oda gyűrűzött, hogy azt kell, hogy mondjam, hogy néhány magyar városban kinyírtuk magunkat rendesen. Mivelhogy ‘95 tájékán átmentünk kísérleti zenekarba és erre nem volt felkészülve a magyar punk-közeg. Érdekes módon a külföldi közeg fel volt erre készülve. Ott – és ezt a mai napig így gondolom – sokkal inkább vegyesfelvágott a közönség, meg az ízlés. Az underground közönség nem izolálódott annyira. Mindenki hallgat mindenfélét, nem úgy mint, hogy aki punk az nagyon kis százalékban merészkedik ki abból a stílusból. Én nem sokkal azután, hogy ebből baj lett, rájöttem, hogy ez stratégiai hiba valójában, hogy az ember össze-vissza kalandozik. De akkor még volt elég lehetőség, főleg külföldön, úgyhogy nem bántott különösen, hogy Nyíregyházán nem játszom többet.


Amikor ezek a műfaji kísérletezések elkezdődtek, volt ebben bármiféle tudatosság? Esetleg voltak egyszerű gyakorlati okai a különböző felállások miatt?

the-same-story-goes-on.jpgSzerintem a felállástól kezdve gyakorlatilag ebben minden közrejátszott: milyen zenét hallgat az ember, az ismeretségi körben is volt mindenféle barátunk, aki mindenféle hangszeren játszott, és amikor instrumentális lett a zenekar, a következő lemezre elhívtuk vendégszerepelni. Tehát történelmi tény, hogy már a korai időszakban is megjelentek a Trottel-lemezeken népi hangszerek. Igazából sokkal színesebbnek tűnt így a világ, meg a zene is. Aztán utána, hogy ez a tagcsere dolog állandósult, egy idő múlva mindenféle ember jött. Egyszer kopogtak az ajtómon, kimegyek ott állt egy csaj, azt mondja, hogy ő a Trottelben szeretne játszani. Hát bazmeg, eszem-faszom megáll. Mondom, min játszol? Azt mondja: „énekelek”. De hát mi nem keresünk énekest. Mondom, mást nem tudsz? De, trombitálok. Akkor gyere, trombitáljál. Ezek voltak a kezdetek, aztán innentől kezdve ellazultunk, tehát amikor már egyéb hangszerek bekerültek, akkor nem kaptam sokkot. Vicces elmesélni, de így történt, maga az élet alakítja a dolgot. Ha az ember nem úgy áll hozzá, hogy négy jó barát együtt zenél, két gitáros, egy basszusgitáros meg egy dobos, és Ramones-t játszunk, mert azt szeretjük, onnantól kezdve bármi elképzelhető. Nekem pedig, meg akikkel játszottam, nem volt stílusprioritásunk. Karakterek összeállnak, van egy hangszerpark, van egy energia és akkor abból lesz valami produktum, ami az életünknek azt a szakaszát felöleli. Abból lesz egy hangzás, lesz egy kerek egész valami, ami legalábbis nekünk annak tűnik, aztán ennyi. Ebben tudatosság csak olyan módon van, hogy nekem mindig az volt a célom, hogy a zenekar zenéljen. Ha mondjuk ezt ideológiailag nézzük, akkor ez azt jelenti, hogy mit szeretne az ember, nem azt, hogy stúdióban zenéljen, hanem azt, hogy elmegyek A-ból B-be, zenélek, elmegyek mindenhova, ahova csak lehet, minél messzebbre. Gyakorlatilag ennek minden alá lett rendelve. Gyakorlati síkra levetítve, túl a romantikán, ez olyan, mint amikor az ember mókuskerékben van. Ráadásul még a kiadó is saját maga, aki kifizeti az egészet. Megcsinálsz egy lemezt, akkor onnantól kezdve azt el kell, hogy add, hogyha nincs zenekar, vagy ha a formációban változás van, az ember nem akar bennragadni egy történetbe. Ha van egy turné, akkor menni kell és csinálni kell. Ez a gyakorlati része.


A kiadó korai, szamizdat-korszaka is elég esetlegesen kezdődött. Egyszerűen szerettetek volna egy válogatást a magyar punk színtérről.

Igen, belekerültünk ebbe az iszonyatos csináld magad európai punk mozgalomba, és annyira lelkesítette az embert, hogy akarta csinálni. Elkezdtük ezeket a válogatássorozatokat, a Pajtás Daloljunk kazettákat, amivel a saját színterünknek a zenei életét örökítettük meg. Végül is abból nőtte ki magát a dolog, utána elkezdtünk külföldi válogatásokat terjesztgetni Magyarországon, küldözgettünk ide-oda, kaptunk rengeteg anyagot. Aztán utána elkezdtünk fanzine-t is csinálni hozzá. Aztán fordítottuk le a külföldiek brosúráit magyarra. Ami engem lelkesített ebben az egészben, túl azon, hogy tizennégy éves korom óta pengetem a basszusgitárt, de ami ebben az egészben érdekel en bloc, abban benne van a teljes tevékenység, a szervezés, a nyomda, csinálom a lemezeket, a kazettákat. Én nem vagyok ilyen értelemben zenész, hanem én zenélek is, és mellette csinálok ezer más dolgot, ami szintúgy érdekel.


Visszatekintve, volt olyan pont a kiadó életében, amikor azt érezted, hogy most már olyan méretűre nőtt, ami nagyon nagy energiákat igényel?

Ezek azért hullámok szerintem. Az első ilyen ív a nyolcvanas évek vége volt. Ez annak tudható be, hogy hatalmas volt az igény, nagyon nagy volt a nyitás Magyarországon is a közönség részéről, meg egyébként külföld részéről is. Akkor már nem kétkazettás magnókkal sokszorosítottunk otthon, hanem ilyen-olyan segítséggel nyomtuk a kazettákat. Mivel nem voltunk hivatalosak, valaki gyártott nekünk, akkora mennyiség kellett, hogy már nem tudtuk feketén csinálni. Aztán az is probléma volt, hogy feketén terjeszteni se tudtuk. Abban az időben egész jó kis alternatív hálózat volt, csomó magyar városban csináltak különböző arcok kis terjesztőket, árulták egymás kazettáit, lemezeit. Tehát volt egy színtér, de kinőtte magát a dolog. A Fekete Lyukban ötszáz-ezer között mozgott a nézőszám a koncerteken napi szinten, éveken keresztül. Ismeretlenre voltak négyszázan. Volt egy olyan érdeklődés, meg olyan színtér, aminek kellett a hangzóanyag, ezt feketén már nem nagyon lehetett tovább csinálni. Ráadásul nekünk megjelentek külföldön lemezeink, de nem tudtuk azokat behozni. Csempészgettük át, vagy mások nekünk, százasával a határon. Egyrészt ez haladt afelé, hogy így nem mehet tovább. Másrészt a rendszerváltás után mégiscsak felállt egy rendszer. Érett a helyzet, hogy valahogyan legalizálni kellett magunkat. Ráadásul az nekem mindig is koncepcióm volt, hogy nem csak zenélgetek a levegőben, hanem a kiadás részét is szeretem. A Trottel egy olyan zenekar volt, ami magát adta ki, és ennek megfelelően kellett egy rendes kiadó. Túl azon, hogy magunkat kiadjuk, persze akartunk egy olyan kiadót, aki a hasonszőrű zenekarokat kiadja.


A színtéren az hamar elterjedt, hogy a Rupaszov az, akihez lehet fordulni? A többi zenekar ezt egyáltalán nem csinálta?

pdxcover1.jpgMi ezt ‘85-’86-ban kezdtük el, akkor kábé hülyének néztek minket. Mi a faszt akarnak ezek ezzel? Aztán utána a nyolcvanas évek végén, amikor elkezdtünk turnézni, akkor meg azt nem értette senki, hogy hogy a gecibe tudnak ezek hetven koncertet csinálni külföldön. Akkor mindenfajta pletykák terjedtek rólunk, de nem úgy tűnt, hogy a zenekarok ezt akarták volna. Nagyon kevés zenekar állt oda önmenedzselő módon. A rendszerváltás után, amikor megalakultunk hivatalosan, mint Trottel Records, talán a Bahia után valamivel, abban az időben sok független kiadó indult. Én nem szeretem magunkat, meg a Bahiát se a független kiadók sorába venni egyébként, inkább alternatív kiadónak nevezném magunkat, bár eléggé degradálták az alternatív zene kifejezést Magyarországon, de akkor is azt gondolom, hogy a Bahiának és a Trottel Records-nak a hozzáállása és felfogása nem olyan volt, mint a többi független kiadónak, akik csak azért függetlenek, mert nem multik. Hogy tudták-e hogy hozzánk kell fordulni? Voltak sokan, akik fordultak, voltak, akik a Bahiához, de voltak még mások is, mint Szolnokon az Altprodukt, akik a régióbeli zenekarokat adogatták ki. Tehát nem voltunk egyedül.


És hogy nézett ki a zenekarok kiválasztása az elmúlt 20-25 évben? Ti vagytok, akik az első lépést teszitek, ha láttok egy jó zenekarban fantáziát?

Szerintem erre nincsen szabály, az ember megy, meglát egy zenekart egy éjszaka – én legalábbis így voltam –, és levitte a fejemet, hogy hú de jó, és akkor mániákusan jön, hogy van ezeknek már lemezük? Eléggé rákattantam az első lemezekre, és rá is jöttem azóta, hogy az első lemezek a legjobbak, ott beleadnak még mindent, nincsenek előítéleteik. Imádtam az első lemezeket megcsinálni. Túl azon, hogy utána már egy kis kiadó nem is nagyon tudja tovább vinni túl sokáig a zenekart, mert nincs meg az a lehetősége. És a legtöbb zenekarnak nem az a célja, hogy egy underground kiadónál maradjon, hanem az, hogy továbblépjen.

 

Trottel és Trottel Records

A Trottel már korai dalaival kilógott kissé a színtérről, komplexebb volt a megszólalása, ami az első kiadványok idejére egészen crossover lett punk-, hardcore-, rock-, jazz-elemekkel, rengeteg váltással. Első időszakát tökéletesen foglalja össze az 1991-es dupla The Final Salute In The Name Of Human Misery, de a későbbi, egyre progresszívebb, pszichedelikusabb, majd elektronikusabb, aztán folkosabb lemezei is erősek. Rupaszov később PaprikaPaprika néven power folk triót is alapított. A Trottel Records huszonöt évvel ezelőtti első kiadványa a szintén remek 1992-es Trottel-LP, a The Same Story Goes On volt, majd – retrospektív kazetták (CPG, Marina Revue – itt szintén basszusozott Rupaszov) mellett – jöttek sorban a kilencvenes éveket meghatározó underground együttesek albumai, főleg kazettán, műfaji korlátok nélkül, sokszor úgy, hogy a Trottel Records fedezte fel az adott előadókat (Leukémia, C.A.F.B., Wei Wu Wei, Korai Öröm, Másfél, Hideg Roncs, Anima, Liquid Limbs, Slogan, VHK, Persona Non Grata stb.). 2010-ben Folkbeats néven alkiadó is indult.


És akkor mi a cél a Trottel Records-nál?

A cél? Maga az út (nevet). A dolgok csinálása és a csinálás élvezése. Valami ilyesmi. Aztán vannak magasztos részek, amiket emberek mondanak, meg én is gondolom persze, csak nem mondom, hogy dokumentáljuk a jelent a jövő számára meg mittudomén, a fontos kulturális értékek. Ezeket a fontos kulturális értékeket a Trottel Records dokumentálta a punkban, és a folkban is. Komoly folk-dokumentációt hoztunk létre. Aztán ezt nem feltétlenül kell magasztosan szemlélni.


A zenélés és a kiadó mellett egy időben szerveztél egy apró fesztivált és kreatív tábort Zenélő Tanya néven. Ilyenkor felmerülhet a különböző típusú támogatások szerepe. Hiszen van ennek egy plafonja, ameddig még önerőből lehet csinálni mindent.

Igen, hát gyerektábort meg ingyenes fesztivált semmiből nem lehet csinálni. Csomó mindent lehet semmiből, de ezt effektíve nem. Ingyenes fesztivált semmi támogatással még zenélő tanyán se lehet megcsinálni, kell egy minimális költség.


Anélkül, hogy direktbe politizálnánk, mennyire nehéz itthon a bürokratikus intézményrendszerben támogatást szerezni ilyen célokra?

Ehhez nem kell politizálni. Én azt gondolom, hogy az undergroundnak – már régóta ezt gondolom – nem a politika a problémája, hanem hogy a közönség kivonult mögüle. Ez ugye egy kiadó esetében azt jelenti, hogy a közönség inkább vásárolja a mainstreamet és inkább megy olyan fesztiválokra, ami mainstream. Egy Zenélő Tanya vagy ingyenes fesztivál szervezése esetében ez úgy nyilvánul meg, hogy a kedves közönség reklamál, hogy drága ott minden és hogy annak ellenére hogy belépő sincsen, húzza a száját, de egy hét múlva látod a szigeten heti karszalaggal naponta bebaszni. Volt egy pont a kilencvenes években, hogy az underground meg a mainstream kicsit összefolyt. Ez abban is megmutatkozott, hogy Trottel Records-hoz köthető együttesek játszottak Sziget nagyszínpadon, volt hogy egy évben kettő, három is. Gondolok itt a Másfélre, Koraira, Animára, VHK-ra. Manapság már nem ez van, hanem egyre inkább ami underground az oda, ami mainstream az oda, és ez az ugródeszka jelleg kiesett. Viszont az undergroundban a közönség, Magyarországon legalábbis, kiállt egy kicsit a dolog mögül. Ez azt jelenti, hogy nem tudatosan támogatja a színteret. Azt várnám el egy tudatos underground közönségtől, hogy értse meg, hogy ez kell. És ez szerintem húsz évvel ezelőtt se nagyon értette a közönség, mert a Fekete Lyukba is leginkább ilyen nyafogós fogyasztó volt a közönség karaktere, mintsem tudatos underground. Aztán lehet, hogy ezt nem is lehet elvárni a közönségtől, csak nekem vannak ilyen külföldi tapasztalataim, ahol ezek létező dolgok, hogy a színtér támogatja a zenekarait, a kiadóit, a rádióit.


Az elmúlt pár évben elindult egy egyre erősödő, hálószobákból kiinduló lofi-hullám, ami elég sok koncertképes zenekart adott, akiktől azért eléggé felpezsdült a pesti koncertélet. Tehát elég komoly pezsgés van most azért a mainstream alatt.

pdycover2.jpgPezsgés az van, azt én is látom, csak nem teszi működőképessé se a zenekarokat, se a helyeket. Budapesten mindig is volt pezsgés, mindig is érdekes volt a zenei élet, én azt hiányolom, hogy a közönség effektíve ott legyen mögötte. Ez azt jelenti, hogy legyenek olyan helyek, amik nem undergroundnak néznek ki, hanem undergroundok. Amikor a kilencvenes években nyílt a Trafó mellett egy kiállítóterem és mondta nekem valaki, hogy hú bazmeg úgy néz ki, mint egy foglaltház Berlinben, akkor mondtam, hogy ez a baj bazmeg, hogy a kibaszott Budapesten minden csak úgy néz ki, mint egy foglaltház Berlinben, de semmi nem az. És ez nagyon egyszerű, ez az üzleti modell. Amikor bemész, és mittudomén mennyibe kerül a pia, akkor az nem az. Berlinbe húsz évvel ezelőtt odamentél, ezer hely volt, bementél és kurva olcsó volt minden, mert senkinek nem volt pénze, akik odamentek. Azóta is azok a koncerthelyek, underground helyek, amiket én szeretek Berlinben tudatosan lent tartják az áraikat, belépőiket, és ha jön egy olyan zenekar, amelyik kevesli a pénzt, amit ott kaphat, akkor azt mondják, hogy figyelj, ez egy ilyen hely, ha nem tetszik, akkor menj el egy kommersz klubba játszani. Én a kiadómhoz is kábé így állok, igyekszem árban is elérhetővé tenni a kiadványaimat, és ezért cserébe elvárnám, hogy ha lenne egy közönség, akinek tetszik, az vegye meg. Ez szerintem sokkal egészségesebb dolog, mint az állami támogatás. Főleg nekem, ha azt mondod a nyolcvanas években, hogy majd a kétezres években én állami támogatásra pályázom akkor leköpöm magam. Mert azt gondoltam akkor, hogy az államnak semmi keresnivalója nincs ebben, meg azt is gondoltam, hogy onnantól kezdve, hogy pályázol, azonnal kérnek is valamit cserébe. Ez mondjuk nincs így, ezt ki kell, hogy jelentsem, hogy korrekt legyek. Ilyen kis szinten legalábbis nincs így. De akkor is azt gondoltam annak idején és most is, hogy az államnak ehhez semmi köze nem kéne, hogy legyen. Csak eljutottunk egy olyan fogyasztói világba, amikor a közönség megengedheti magának, hogy onnan válogasson, ahonnan akar, és nem érdekli, hogy az ő színterével mi lesz. Elég az, hogy ilyen fogyasztói mentalitás legyen. Viszont ha ide eljutunk, akkor feláll egy olyan helyzet, a művészetnek megannyi ágán, a zenétől a képzőművészetig, hogy bazmeg húrt nem tud venni, meg festéket az ember. És akkor oda jut, hogy jó ha nem kell a közönségnek, nem mozdul rá, nem támogatja, akkor ki marad? Marad az állam. Minden, ami kicsit is a periférián van és nem tömegigényeket szolgál ki, ilyen helyzetbe jutott, hogy akkor mondja azt az állam, hogy kell-e vagy nem kell. Ha senkinek nem kell, akkor nem lesz. De akkor ne sírjon senki, hogy nincs párhuzamos kultúra.


Visszatérve az aktualitásokra, a kiadó 25 éves évfordulójára folytatjátok a
Pajtás daloljunk-sorozatot. Hány megjelenést terveztek?

Négyet. Három punk és egy hardcore a nyolcvanas évekből. Nem ez lett volna a jubileumi kiadványsorozat, de most már nagyon úgy néz ki, hogy ez lesz. De nem baj, mert romantikus meg szép is.


Keretbe foglalja az elmúlt negyedszázadot.

Igen, de azért én kicsit behatárolónak érzem. Szerettem volna, vagyis szeretnék egy Trottel Records válogatást, ami nemcsak a nyolcvanas évek, hanem az elmúlt huszonöt év mindenfajta stílusát átfogná. De egyrészt nem engedhettem meg magamnak, hogy megcsináljam, másrészt meg így, hogy most már belesodródtam ebbe a Pajtás daloljunk kiadásba, már nem is tudnám megcsinálni egyszerre a két sorozatot. Mondjuk nem is tudom, hogy mekkora lenne az érdeklődés. Nagyon szerettem volna egy folkbakelitet a Trottel Records kiadványaiból, de hát aztán lehet, hogy ahogy telik az év, még bátrabb leszek (nevet).


A végére jöjjön valami más, ami egyszerre aktuális, de a régmúltba is visszavisz. Az elmúlt hetekben járta be a sajtót, hogy egy Krisztina fedőnevű besúgó jelentéseket adott a nyolcvanas évekbeli punk és újhullámos színtér zenekarairól, koncertjeikről. Később pedig ki is derült a jelentéseket adó illető kiléte, aki egykor vokálozott is két zenekarban. Voltak, akik felháborodtak, voltak akiket nem érdekelt már. Te mit gondolsz erről?

Ami engem felháborít, amikor visszagondolok arra az időszakra, azok a rendőrök. Akik minket annak idején, amikor tizennégy-tizenöt éves voltam, beidéztek, meg fenyegettek össze-vissza. Kis szardugók voltunk, azt se tudtuk mit csinálunk valójában, mert az ember tizenöt éves korában a legkevésbé sem tudatos. Befenyítettek, hogy megnyomorítják az életünket meg minden, és ez odajutott a nyolcvanas évek közepére, hogy amikor volt az a legendás balatonszemesi tábor, ott volt egy fiatal nyomozó, akit kirendeltek mellénk. Ő meg bazmeg, ott nyomult körülöttünk, védett minket a környezettől, a környezetet tőlünk, és keresztnevünkön szólított minket. Szimbiózisban éltünk ezekkel a rendőrökkel. És amikor a kilencvenes évek elején egyszer otthon ültem hajnalban, a tévét néztem, valami ifjúsági dokumentumfilm ment és megláttam ezt a rendőrt a rendszerváltás után, tíz évvel idősebben, ugyanolyan rangfokozattal, akkor bazmeg a bicska kinyílt a zsebemben. Ezeket az embereket kéne megtalálni és leültetni, hogy hogy a kurva anyámba gondoltad ezt, hogy tizenöt éves gyerekeket basztatsz? Ez egy végtelenül aljas dolog volt. Az kevésbé érdekel engem, hogy rólam ki mit jelentett.

interjú: Csada Gergely
fotó: Lékó Tamás


a Pajtás daloljunk X


és a Pajtás daloljunk Y


a Trottel kiadó oldala

a Trottel Facebook-oldala

http://recorder.blog.hu/2017/07/05/_a_jelen_es_a_jovo_mozgat_rupaszov_tamas_trottel_es_trottel_records_-interju
„A jelen és a jövő mozgat” – Rupaszov Tamás (Trottel és Trottel Records)-interjú

A bejegyzés trackback címe:

http://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr3212643369

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.