Nemrég lement az NBC-n Amerika új kedvenc sorozatának, a This Is Us-nak az évadzáró epizódja. Néztük, követtük, szerettük. És sok benne a zene is, úgyhogy megírjuk.
A Mandy Moore-t és Milo Ventimigliát felvonultató új közönségkedvenc két idősíkon játszódik: a 80-as években Pittsburgh-ben és napjainkban Los Angeles-ben és New Yorkban. Egyszerre követhetjük az álomházaspár, Jack és Rebecca, illetve azok felnőtt gyerekei sorsának alakulását. A This Is Us-ban tehát innovatív módon a múlt és a jelen párhuzamosan, két egyenértékű történetszálon fut, szemben a hagyományos megközelítéssel, amelyben a főszereplők jelenét a gyerekkor és a múlt villanásnyi flashbackjeivel próbálják érthetővé tenni. A sorozat írói így mindennél világosabbá teszik: a múlt a jelen szerves része, a jelen csak a múlt fényében értelmezhető, azok vagyunk, amivé a múltban minket ért hatások, helyes vagy elhibázott döntések tettek minket.
Ráadásul, bár a sorozat a sztenderd szappanopera elemeivel operál, tele van korszerű tartozékokkal, Viberen chateléssel, az ex meg a rivális csaj Facebookon csekkolgatásával, és a három gyerek közül az egyik egy túlsúllyal küzdő, de tökös csaj, a másik egy kiégett sitcom szereplő, a harmadik pedig egy csupaszív, örökbefogadott zseni. Mindezek mellett megkapó párhuzamként fut a ’80-as, 90-es évek atmoszférája a sárgás filterrel, retro tévékészülékekkel meg kockás ingekkel.
A sztori az apa és ezzel egy időben a gyerekek 36. születésnapjával indul és a sorozat már ezekkel a gyönyörű kezdő képkockákkal belopja magát a szívünkbe, főleg, hogy azok a hatás fokozása érdekében egy Sufjan Stevens dallal vannak aláfestve.
A This Is Us valóban rólunk szól: az emberi lét kulcsmomentumaira, azok intenzitására és jelentőségére fókuszál, a születésre, halálra, a gyerekkor személyiségformáló eseményeire, az emberi kapcsolatok pszichológiai törvényeire (és ezzel Richard Linklater filmjeivel rokonítható, és igen, sokat lehet rajta bőgni). A legszebb jelenet talán, amikor a felszínesnek tűnő sitcom sztár, Kevin egy Jackson Pollock-szerű, absztrakt festmény segítségével igyekszik az élet és halál lényegét elmagyarázni két unokahúgának. („Halál nem létezik, mindannyian ugyanannak a képnek vagyunk az alkotóelemei, mindannyian hozzáadjuk a magunk színét a nagy képhez és még ha valaki nincs is már köztünk, örökre rajta marad.”)
Mint minden hús-vér emberi lényről szóló alkotásban, itt is sok a zenés szál és vonatkozás. Az anya, Rebecca énekesnő a helyi bárban, az örökbefogadott Randall biológiai apja pedig egy ígéretesnek induló memphis-i zenekar dalszerző-billentyűse. Egyébként pont ő, a halálos beteg, egykori drogfüggő, bölcs és sokat látott, de közben őrülten jófej William karaktere az, ami az epitomája annak, amitől jó a sorozat. A dalválasztások lehetnének kicsit színesebbek és merészebbek, de nem csak Sufjan Stevens kerül elő viszonylag sokszor, hanem a Wilco is, a Memphis című epizód a város zenei színterének hangulatát villantja föl egy kicsit, és az egyik csúcspont, amikor a hármasikreket váró Rebecca pocakjában beindul a buli, amikor a szülők felteszik Stevie Wondertől az Uptight-ot.
Érdemes a szereposztásról is pár szóban megemlékezni. Az említett Randallt, illetve annak apját játszó Sterling K. Brown és Ron Cephas Jones kettőse adja a sorozat lelkét. A Jack-et játszó Milo Ventimiglia annak idején a Szívek szállodájában tűnt fel mint renitens punkkölyök és több mint meggyőző az álomférj/álomapa szerepében. Viszont a legkellemesebb meglepetés az anyát játszó Mandy Moore. Gondoljunk bele: ez ugyanaz a Mandy Moore, aki a 2000-es évek elején a tinipop hercegnők, Britney Spears és Christina Aguilera sikerének farvizén bukkant fel, hogy aztán egy évtizeddel később bocsánatot kérjen mindenkitől, aki megvette az első lemezeit, és aki a Ryan Adams-szel kötött házassága (majd annak felbontása) óta egyre figyelemre méltóbb művészi fejlődést mutat. (Nem mellesleg exférjét karrierjének egyik legerősebb lemeze elkészítésére inspirálta.)
Katona Eszter
a This Is Us trailere:
