proful_kep_dodi_2.jpg

Az xx úgy robbant be a nullanullás évek végén (xx, 2009), hogy az pont tökéletes ellentéte volt zenéjük nyugodtságának. Az éteri hangulatdalok mesterei a második LP (Coexist, 2012) után nagy szünetet tartottak, az I See You című visszatérésen pedig elsősorban az időközben kiadott táncos Jamie xx-album (In Colour, 2015) hatása érződik. A friss lemez dalaiban a zenekar nagy rajongója, Lázár Domokos mélyült el, aki mindkét saját zenekarával aktív: az Esti Kornél egy nagyszabású akusztikus Müpa-koncertre (március 30.) készül, a hangulatában xx-rokon Pegazusok Nem Léteznek pedig éppen második albumának anyagát írja.

the-xx-i-see-you-1483713805.jpgTHE XX: I See You

Kiadó: Young Turks / Bertus

Megjelenés: 2017. január

Stílus: dreamdance, indietronica

2009-ben már két éve Budapesten laktam. Ebben az évben végre kiköltöztem az isten háta mögötti, a ’60-as évek óta úgy hagyott, hiperszocreál nagytétényi ELTE-koliból és a belvárosba menekültem. Mivel egyetemistaként ugye nem illik bejárni előadásokra, időm nagy részét magányos városi sétákkal töltöttem és közben a fülemen valami nagyobb fejhallgatón (ezt akkoriban nagyon menőnek éreztem) új zenéket hallgattam. Egy kicsit egyedül is voltam akkoriban, részben saját erőmből, részben külső körülmények hatására az átlagosnál érzékenyebb is. Szóval teljesen alkalmas voltam arra, hogy első lemezével maximálisan telibe találjon a The xx és egy fél évre elintézze, hogy csak azt hallgassam. Lenyűgözött az érzékenysége, az intimitása, az ízlésessége és az is, hogy szinte az összes dala sláger. Úgy éreztem, hogy ez tényleg az én zeném, hozzám szól, legalább annyira, mint az Arctic Monkeys, amit akkoriban – tök más érzelmek miatt – szintén agyonhallgattam. A két énekes, Romy Madley Croft és Oliver Sim közül talán a srácot bírom jobban, de lehet, hogy ez csak azért van, mert a Crystalized című dalukat hallottam elsőként (amit aztán húszmilliószor meghallgattam) és azt ő kezdi. Bár azt gondolom, hogy ennél a zenekarnál igazából nem is annyira a tagok személye a döntő. Olyan, mintha ők csak egyfajta közvetítői lennének egy olyan univerzálisabb valaminek, amit mindannyian érzünk, vagy legalábbis érezni szeretnénk. Bár ez nem annyira egyedülállóan xx-es dolog, azt hiszem, minden jó zenekar valami ilyesmit csinál és ezért tudnak sokan azonosulni velük. Tök nehéz erről nem nyálasan írni, úgyhogy ezt a részét nem is folytatnám, nyilván mindenkinek mást jelent a The xx-hangulat, nekem a befelé fordulás szépségét, vagy még inkább ennek természetességét.

the-xx-cr-laura-coulson-2016-billboard-1548.jpgEz a hangulat az új lemezen, az I See You-n is ott van szerencsére, és emiatt meg tudom bocsátani, hogy az első lemezhez képest jóval gyengébbek a rajta lévő dalok. Ezt már az előző lemeznél, a Coexistnél is tisztán éreztem, de azért végül azt is egészen sokat hallgattam. Az I See You kapcsán kötelező megemlíteni, hogy a zenekar multiinstrumentalista zsenije, Jamie xx (akit már az első lemezen is a legkúlabb csávónak tartottam, ahogy a háttérben pötyögteti az AKAI-dobgépet) tavaly kijött egy tökjó szólólemezzel (In Colour) és ez zeneileg nagyon erősen hat az új xx-lemezre is. A Dangerous egy igen erős albumkezdés, benne vannak az első lemez lendületesebb dalai és a fúvósok nagyon sokat adnak hozzá az izgalmi faktorhoz (az ilyen megoldásokat más zenekaroknál, például a Foals-nál, vagy a Radioheadnél is mindig nagyon szerettem). Szóval a lemez elején még eléggé lelkes voltam, a kicsit talán giccsbe hajló Say Something Loving, az r&b-s Lips és az edm-esített The xx, a Violent Noise is egészen lekötötte a figyelmemet, de aztán valahogy elvesztettem a fókuszt, pedig a Performance is egy szép és érzékeny dal, de talán túlságosan sok ilyent hallottam már a triótól. A Replica és a Brave For You viszont nekem már valahogy túlságosan csöpögős és ezeknél a daloknál már úgy érzem, hogy a kevesebb tényleg több lett volna. Az első lemezben azt is imádtam nagyon, hogy ennek a már unásig ismételgetett, egyedülállóan xx-es, érzékeny és intim hangulatnak nagyon jó ízléssel eltalált, lecsupaszított-reverbes gitárhangzással ágyaztak meg és nem nagyszabású szintikkel vagy egyéb idegesítő és szokványos teátrális megoldásokkal. Szerencsére azért ezekből a pillanatokból kevesebb van, és a Hold On, amely kislemezként jött ki a lemez előtt, megint abszolút meggyőz arról, hogy a The xx és univerzuma még mindig az egyik legkirályabb dolog, ami az elmúlt tíz évben történt.


VÁGYÓDÁS VALAKI IRÁNT - INTERJÚNK AZ XX KÉT DALSZERZŐJÉVEL.

Az első The xx-lemez refrénjeit kívülről nyomtam két hallgatás után, sajnos ez az új lemezről nem mondható el, harminc végighallgatás után sem tudnék róla egynél több refrént felidézni, ami azért árulkodó (na meg az is, hogy már harmincszor lement). Lehet persze, hogy a hiba bennem van és már régen nem ezt kéne várnom ettől a zenekartól. Az éjszakain hazafelé, bágyadt reggeleken néha azért biztosan meg fogom hallgatni, és végül is azért ez is valami.

Lázár Domokos
Lázár-fotó: Nagy Mihály


a friss The xx-album: 


a Hold On klipje: 

 

http://recorder.blog.hu/2017/02/19/a_befele_fordulas_szepsege_es_termeszetessege_lazar_domokos_ajanlja_az_uj_the_xx-lemezt
A befelé fordulás szépsége és természetessége – Lázár Domokos ajánlja az új The xx-lemezt

A bejegyzés trackback címe:

http://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr912272331

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.