Ipari mélymerülés Wroclawban – XV. Wroclaw Industrial Festival

2016.12.11. 18:00, rerecorder

Az industrial, mint zenei műfaj még a 70-es években indult útjára és amellett, hogy azóta nagy változásokon ment át, rengeteg más műfajra is hatással volt. A Wroclaw Industrial Festival pedig ezeket próbálja összefoglalni és szemlézni, azt hogy merre tart az ipari zene manapság. Mindezt immár 15 éve, az idei évfordulón (novemberben) különösen erős felhozatallal.

Itthon sajnos eléggé szomorú állapotban van a goth és industrial színtér, tőlünk nyugatabbra és északabbra azonban merőben más a helyzet és nem csak a klubélet jóval élénkebb, hanem jópár, ezekre a műfajokra kihegyezett fesztivál is akad. Mindenekelőtt ott van a legtöbb előadót felsorakoztató és stílusában is legsokoldalúbb lipcsei Wave-Gotik-Treffen és akad pár más (a műfaj relatíve kommersz ágát felsorakoztató) tömegrendezvény is, mint a Mera Luna, az Amphi vagy a Castle Party. Ezek mellé azonban ott vannak még az inkább underground, kísérleti zenék felé kacsintgató, sokkal műfaj-specifikusabb, nem tömegekre, hanem párszáz vagy maximum nagyjából 1000 főre kitalált mini-fesztiválok is és ezek közül az egyik legnagyobb dobás az idén már 15. éve megrendezett Wroclaw Industrial Festival. Amit nem csak a jellemzően nagyon erős, egy-két szélesebb körben ismert headlinert (idén DAF és Psychic TV) és számtalan kisebb, de hasonlóan izgalmas előadót felvonultató line-up emel ki az átlagból, hanem a különleges koncerthelyszínek is.

A mindig a késő őszi időszakra időzített WIF négynapos volt, melyből a pénteki és szombati a központi nap, ekkor léptek fel a legnagyobb nevek és ehhez a szenzációs Stary Klasztor adja a helyszínt, ami gyakorlatilag egy klubbá alakított gótikus templom, az emeleten egy jó tíz méter belmagasságú, lenyűgöző nagyteremmel, a földszinten pedig egy kisebb-bel, ami 300-400 főre méretezett. Ennek galériáján kapnak helyet a merch pultok is, ahol a cd-ktől, vinylektől a kézműves ékszerekig volt minden, ami valamilyen módon passzolt a tematikába. A csütörtöki este ellenben még egy helyi zsinagóga nagytermében kezdődött kicsit ünnepélyesebbre vett hangulattal, majd egy közeli, inkább iszogatós-dumálós zenés kocsmában folytatódott, míg a lazább, inkább már afterparty szerű utolsó nap koncertjei egy CRK nevű hangulatosan szakadt punk-autonóm helyen voltak.

Annak ellenére, hogy a fesztivál nevében is szerepel az Industrial, nagyon szabadon kezelik a határokat és a kommerszebb vonalon kívül szinte minden helyet kap, ami valamilyen módon kapcsolódik a műfajhoz. Így két neofolk csapat, az Of The Wand And The Moon és az Owls is a kiemelt előadók közé. Mondjuk sok köszönet nem volt bennük: az előbbi most sem tudott arról meggyőzni, hogy több lenne, mint egy, az eredeti minden erejét nélkülöző Death In June másolata, az utóbbi pedig annak ellenére adta a fesztivál legrosszabb koncertjét – az európai folkhagyományokat 20. századi hangzással és itt-ott kísérletezősebb hatásokkal vegyítő neofolk legfáradtabb közhelyeit ismételve –, hogy tagjai közt van a műfaj egyik alapemberének számító Tony Wakeford (lásd: Sol Invictus) is.

Érdekes módon egy nappal később a részben ugyanazokból a zenészekből álló Sigillum S (nyitóképen) összehasonlíthatatlanul jobb koncertet adott, igaz, ők már nem neofolkban, hanem dark ambientben utaztak, csakúgy mint a mindkét szóban forgó zenekarban játszó Eraldo Bernocchi különösen atmoszférikus koncertet adó szólóprojektje, a Blackwood. A nyomasztó, sötét hangképekből építkező dark ambient a klasszikus industrial hangzás egyik legfontosabb örököse, így nem csoda, hogy a fesztiválon is az egyik fő csapásiránynak számított, amit olyanok képviseltek még, mint két, zajosabb irányba is elkalandozó cseh projekt, az Aghiatrias és a nagyszerű Instinct Primal, a részben saját építésű hangszerekkel dolgozó német Sardh, valamint a relatíve lazább és ütemközpontúbb orosz Reutoff. Nomeg az amerikai Burial Hex, aki egész kis rituálét kerekített a koncertjéből, gyertyákkal, füstölőkkel, egyebekkel, de sajna a sablonos, érdektelen zenéjét ez nem mentette meg. Nem úgy, mint a német Holotrop (fent) hasonló, sámánrituálét idéző koncertje, ami a fesztivál egyik legnagyobb meglepetése volt sokak számára. Az ő csendes, meditatív, utaztatós zenéje mondjuk már sokkal inkább a hagyományosabb ambient hangzást képviselte, csakúgy mint a szintén nagyszerű és szintén német Circular valamint az angol ex-Loop tag Robert Hampson szólóprojektje, a Main.

A másik végletet az ütemközpontú, táncolható zenék jelentették, de itt azért volt egy kis átmenet is: az amerikai-osztrák Hiroshimabent a glitch-es kísérleti elektronika, a szintén a nagy meglepetések közé tartozó osztrák Codex Empire pedig nyugis ambient felől vezette át a szettjét a techno irányba. Ide tartozott a zárónap két helyi előadója, a trance felé hajló Emma Zunz és az eléggé ötlettelen techno-t nyomó Mazut is, a legérdekesebb vendég erről a vonalról pedig az osztrák, kinézetben kissé kísérteties multimédia művész Konrad Becker volt, aki Monoton nevű projektjével még a 80-as évek legelején tett le pár alaplemezt az asztalra, de még most is tudott meglepetéseket okozni. A legjobb viszont a Budapesten is járt Cut Hands (balra fent) volt, ami a világtörténelem egyik legrohadékabb zenekara, a Whitehouse révén elhíresült William Bennett szólóprojektje, amit azután indított, hogy láthatólag megunta a zajongást és helyette rákapott az afrikai törzsi ütemekből építkező tribal techno-ra.

A minimalizmust a francia Vomir maxolta ki, aki felsétált a színpadra, elrendezte az asztalon a kis zajgeneráló kütyüjét, benyomta rajta a start gombot, majd egy fél órán át mozdulatlanul állt a súlyos, örvénylő, öngerjesztő zajtenger közepén. Majd kikapcsolta a kütyüt, az öklét rázva üvöltözött valamit és levonult a színpadról. Zseniális. Ha van a fekete négyzet fehér alapon típusú minimalista művészetnek zenei megfelelője, akkor ez volt az. De a zaj másoknál is fontos szerepet kapott, köszönhetően annak, hogy természetesen a klasszikusabb industrial hangzás legsúlyosabb, brutálisabb örökségét továbbvivő power electronics irányzat is képviseltette magát a fesztivál leghangosabb koncertjét adó angol Ramleh és az egyszemélyes svéd Folkstorm képében. És az utóbbi, az egyébként a Nordvargr dark ambient projektje révén is ismert agyontetovált svéd úriember nálam vitte is a WIF2016 legjobb koncertje díjat, a kegyetlen zajtengerbe ágyazott súlyos ütemekkel operáló kompakt, tömény, brutális fellépésével, aminek olyan mosh-pit lett a vége, amit a fesztiválon más nem tudott összehozni... Leszámítva persze a headliner DAF-ot (jobbra).

A DAF a maga korában korszakalkotó és forradalmi volt, stílusok alapját rakták le a klasszikus lemezeikkel. És azóta is abból élnek. Persze jó élőben is hallani az olyan alapvetéseket, mint az Alle Gegen Alle, Tanz Mussolini vagy a Verschwende Deine Jugend, a közönség meg is őrült tőlük annak rendje, s módja szerint, de azért a koncert letagadhatatlan ereje ellenére is végig ott volt az a kellemetlen mellékíz, hogy itt mi most bizony egy múltba révedős hakninak vagyunk tanúi. És, hogy ezzel mennyire tisztában van a duó két tagja is, annak elég egyértelmű jele volt az az önirónikus rituálé, ahogy a dobos a fellépés elején ünnepélyesen, a feje fölé emelve hozta be a CDR-t, amin a koncert alapjai voltak, majd berakta a lejátszóba és látványos mozdulattal indította el, mielőtt beült a dobok mögé.

A másik headliner, a Psychic TV (fent) története ellenben az 1981-es megalakulás óta a folyamatos változásról szól, amibe többek közt belefért a rock, pop, avant-garde, ambient, techno és acid is és habár a kezdetekkor még bőven volt közük az industrialhoz, az aktuális, az utóbbi pár évüket meghatározó korszakuk inkább a 70-es évek pszichedelikus rock zenéihez való visszanyúlásról szól. Itt is ez az irányvonal volt előtérben, a fesztivál egészével alkotott kontrasztot pedig csak tovább erősítette, hogy az új dalok mellé a PTV végtelen archívumából csak olyan játékosabb, dallamosabb régiségeket szedett elő, mint a Stolen Kisses, Just Drifting vagy a Just Like Arcadia. És emellé még az egész koncertnek volt egy nagyon hippi "mosolyogjunk és legyünk boldogok" alaphangulata is.

De a Psychic TV, a fesztivál olyan zenekaraival együtt, mint az olasz goth rock csapat, az Ash Code, vagy a krautrock és a synthwave közt félúton egyensúlyozó zseniális spanyol Mueran Humanos, bármennyire is kilógott zeneileg a felhozatalból, pont, hogy ezzel járult hozzá ahhoz, hogy a WIF tényleg teljes képet adjon arról, hogy az industrial, mint műfaj hol is tart 2016-ban és, hogy mennyi műfaj, alműfaj van, ami ilyen-olyan módon kapcsolódik ahhoz, amit tágabb értelemben ipari zenének hívunk. Ez teszi a Wroclaw Industrial Festival-t ennyire izgalmas és fontos eseménnyé és ettől lesz, minden bizarrsága ellenére is a fesztivál legjellemzőbb pillanata az, amikor egy teremnyi szigorú kinézetű, csupafeketében feszítő ember énekelte együtt boldogan, hogy Stolen Kisses Fa Fa Fafafa. A kérdés pedig ezek után már csak az, hogy az idei felhozatalt hogyan tudják majd túlszárnyalni, vagy legalábbis megközelíteni 2017-ben.