„Szinte már bent van a hálószobánkban” – Kiss Tibor & Varga Livius (Quimby)-interjú

2016.11.24. 08:00, rerecorder

img_1502.jpg

Negyedszázados az ország egyik legjelentősebb, legnépszerűbb zenekara. A Quimby a kerek születésnap apropóján kapott egy tisztelgő feldolgozáslemezt (Tükröm, tükröm), adott egy angol nyelvű albumot régi dalokból (English Breakfast) és a november 26-i Aréna-koncert napján megjelenteti tizedik stúdiólemezét is Jónás jelenései címmel. Volt miről beszélgetni a zenekar legújabb klipjének forgatási szüneteiben, ahol elkészült a 46. Recorder magazin címlapja is – ez meg itt a Front-interjú.

- Jubileumi koncertre készülődtök éppen, de ahogyan öt évvel ezelőtt, úgy most sem szimpla best of showt kap a közönség. Mire lehet majd számítani november 26-án az Arénában?

Kiss Tibor: - Színházi, teátrális környezetű, több dramaturgiai szálra felhúzott dalfüzérre, amiben lesznek nagy csúcspontok, felfutások, szétesések, néha leülünk egész finomra vagy akusztikusra. Lesznek klasszikus zenészek, vendégek, kis balett, komoly díszlet készül, minden dalra teljesen új vizuál, amin egy komoly stáb dolgozik. Szeretnénk egy szülinaphoz méltó dolgot álmodni a helyszínhez és ezért pénzt, ékszert, időt, energiát nem kímélünk.


- Az aznap megjelenő új, tizedik Quimby-sorlemezről is fogtok játszani?

KT: - Hat számot ugye megmutattunk már az embereknek, és lesz még további öt a lemezen, amiket most vettünk fel. Gondolkozunk azon, hogy ezekből is beteszünk egyet, de valószínű, hogy inkább nem, mert így is nagyon sok számból kell válogatnunk. Nem tudjuk, hogy melyik ujjunkba harapjunk. Ráadásul lesznek meglepő dalok is, amiket nem várna az ember egy ilyen eseményen. Nekünk összességében az a fontos, hogy azokat a fő világainkat érintsük, amikkel foglalkoztunk az elmúlt huszonöt évben.

arena_quimby_plakat_cl_1.jpg


- Az elmúlt huszonöt évben nagyon sok minden változott a hazai zenei életben, de leginkább a ti helyetek. Az undergroundból a mainstream legtetejére vezetett az út, ami azért is érdekes, mert annyival nem feltétlenül írtok poposabb dalokat, mint amennyivel sikeresebbek lettetek ez idő alatt. Ti hogy látjátok ezt?

Varga Livius: - Ez egy érdekes kettősség. Lehet játszani populáris zenét és lepopozunk olyan zenét, amit öten hallgatnak, de tök popos. Illetve minden populárisnak számít, amit az emberek hallgatnak. A nép a fülére veszi a zenét, a miénkkel is így tett. Nekünk viszont ennek érdekében, vagy ezt elérendő nem kellett változtatnunk a zenénken. Soha nem is ez volt az elsődleges célunk, mindig saját belső zenei, ízlésbeli dolgok működtek együtt, vagy csaptak össze a próbákon és így alakultak a dalok. Egyszercsak elkezdtek minket hallgatni és a hajdanán underground zenekarból popzenekar lett, de a zenénk, az maradt Quimby. Reméljük, hogy egyre változékonyabbak vagyunk.

KT: - Igen, sok minden változott, és az évek alatt csak kiköpődik egy-két sláger, csak vannak olyan dalok, amiket lejátszik egy rádió, mert olyan hat-nyolc évig nem játszott minket semmi. Tehát idővel ez alakul, de sohasem tervezetten, azért nem akarunk kibaszni magunkkal, mi azt csináljuk, ami jön, amit szeretnénk. Úgy nagyjából az elejétől érezhetően van valamilyen karakteres világa a zenekarnak, és nyilván a kezdetekkor még jelen volt a mesterek, korai kedvencek hatása, ami idővel lekopott. Kialakult egy olyan világ, amibe minden, ami számunkra fontos bele injektálódott. Nagyjából ismerjük már a kereteinket, de még mindig tágítgatjuk azokat. Nem az van, hogy nekünk már minden elemünk a helyén van, hanem a mai napig épülnek be újak, változik a megszólalásunk, néha épp az a leginspirálóbb, ha valami olyasmit találunk ki, aminél azt érezzük, hogy „na basszus, ilyen még nem is volt”.


LEGUTÓBBI KISS TIBOR-INTERJÚNK ITT OLVASHATÓ.


- Az új lemezről tavasz óta egyesével kirakott új dalokon ez mindenképpen érezhető.

VL: - Nagyon jólesik kimozdulni a saját komfortzónádból, hogyha kreatív alkotómunkáról van szó. A legfélelmetesebb az lehet, bár nem próbáltam soha, hogy megfelelj a korábban felállított mércéknek, mondván ha ez bejött, akkor próbáljuk meg megismételni úgy, hogy mégis más legyen. Ez szerintem ijesztőbb perspektíva, mint elrugaszkodni vakon a parttól és azt mondani: „most ezt szeretem”. Aztán ha az embereknek nem jön be, akkor nem jön be. Egyelőre bejön.


- A fennállásotok alatt voltak kisebb, néha nagyobb buktatók, gondolom olyanok is, amikről a külvilág nem értesült, és persze olyanok is, amikről már mindenki tud.  Azonban ha visszatekintünk egy egészen egyenletes, folyamatos fejlődési ív rajzolódik ki. Szépen bejártátok azt az utat, amit egy zenekar bejárhat.

KT: - Kívülről nézve igen. Igazság szerint azokkal szoktak készíteni riportot később, akiknek van ilyenjük, mert egy olyan huszonöt éves zenekarral, amelyikről huszonöt éve nem hallott senki, azzal nem készül interjú. Akikkel viszont csinálnak, azok általában ilyesmiről szoktak beszámolni.

VL: - Bizonyos neuralgikus pontokon nem adtuk föl, de maga a munka, amit beletettünk, az teljesen folyamatos volt. És a hit, hogy ebből lehet valami. De a legfontosabb hit, hogy ez meg tud maradni olyannak, amilyen. Nem is mindig azt vártuk, hogy milyenebbé válhat, hanem egyszerűen csak élveztük csinálni, és olyannak szerettük, amilyen éppen volt. Az utat kell tudni élvezni és nekünk ez sikerült.


- Szerintetek manapság még be lehetne futni egy pályát ehhez hasonló módon? Nem lenne ez lassú a mai világhoz?

KT: - Ma máshogy történnek a dolgok. Persze sokszor most is később ismerünk meg egy miskolci bandát, mint egy manchesterit, de azért a média sok mindent befolyásol. Ma meg lehet azt csinálni, hogy egy zenekar, ami most alakult, szinte egyéves sincs, de már marha nagy svunggal, karakteres marketinggel jelenik meg. Attól kezdve, ahogy kinéznek egy fotón, a mai fiatalok borzalmasan tudatosak, szerintem ez néha már fáj is. Viszont ők ezen nőttek fel, annyira megvannak számukra a panelek, ikonok, gyakorlatilag gombról-gombra, hogy az tulajdonképpen már nem is túl jó, mert viszonylag kevés fantáziát igényel. A mi időnkben nem volt ennyire gyors siker, mert nem volt ilyen, hogy egy rádió felkap egy zenekart és fél év alatt úgy befuttatja őket, hogy aztán csinálnak egy dupla A38-as bulit. Mi darabonként szedtük össze a közönségünket. Először tizennégyen voltak, aztán huszonketten, aztán harmincheten és így tovább. Szinte egyenként szóltak az ismerősöknek. Ez most valóban más, csak iszonyú lomhán reagál nálunk az infrastruktúra. Például annak idején nem értettem, hogy a Hiperkarmát az első lemezük után miért nem rakják fel nagyszínpadra a főbanda elé. Úgy, ahogy nyugaton ez normális, de itt nem. Eltelt vagy tíz év, amíg mi kaptunk egy címlapot a két-háromezer példányban megjelenő Wan2 magazinban. Szóval nálunk iszonyú lassú az infrastruktúra, sokszor nem elég bevállalósak se a fesztiválok, se a média. Szeretnek felfedezni, az igaz, de sokszor aztán úgy hagynak. A gyerekek manapság nem olyan lassan szoktak fejlődni, ahogy mi egykor. Hogy meddig tartanak ezek a puffogások, az kérdés. Az biztos, hogy sokkal türelmetlenebbek manapság, drágább is az élet, nem lehet olyan sokáig szórakozni. Ugyanakkor a tapasztalat miatt meg azt mondom, hogy szükség van erre az időre, és én csak azt tudom javasolni mindenkinek, hogy ha van valamilyen álma vagy ötlete az életére vonatkozóan, akkor tíz évet muszáj rászánni anélkül, hogy bármi szemmel látható siker jönne is belőle. Akkor még mindig csak harminc körül van az ember és válthat B-pályára, ha ez nem jön be. (nevet) De sokszor már egy három-négyéves zenekar is nagyon türelmetlen, mert nincsenek koncertek, nem jönnek a gázsik, dolgozni kell mellette és így tovább.


- Ugyanerről ti is sokat beszéltetek már korábban: anno ti is többen éltetek együtt a penészes albiban és hasonlók. Mi miatt lehetnek kevésbé türelmesek a maiak szerinted, ha ez így van?

KT: - Tudod, a fiatal az jól van lakva a szabadsággal, főleg a mi generációnk, amelyik a rendszerváltás környékén érettségizett, annyira jól volt lakva a szabadsággal, hogy nem foglalkoztunk azzal, hogy közben hogy mennek az ország meg a világ dolgai. És közben nem volt ilyen drága az élet. Azt se felejtsük el, hogy tényleg fillérekből, alkalmi melókból meg tudtunk élni. Úgyhogy ebből a szempontból könnyebb volt és nem nagyon gondolkodtunk olyan dolgokon, hogy miből fogunk megélni majd és hasonlók, későn érő típusok is voltunk, csináltuk, amit szeretünk. Mire leesett, hogy valahogy azért ki kéne majd fizetni a dolgokat akkor már nyolc-tízéves volt a zenekar. Az csak úgy elrepült, egyetemi alibikkal meg ilyenekkel, és ez idő alatt meg lehetett nyugodtan zenélni, ami tök jó volt.

rec046_cover_kis_1.jpg



- Azért egy nagy ugrás mégis volt ebben a huszonöt évben. A 2005-ös
Kilégzés lemez egy nagyobb dobás volt ebben a folyamatos fejlődésben, nem?

KT: - Az a helyzet, hogy mi körbenyaltunk minden lépcsőt, tényleg. Kívülről nézve talán így volt, de akkor nem is a lemez megjelenésekor, hanem az azt követő három-négy évben jött egy folyamatos és erős fölfelé menetel. Amikor a Pressertől elkezdve mindenki azt mondta, hogy ez egy jó zenekar, ráadásul lettek olyan dalaink, amiket a rádió elkezdett játszani. Gondold el, ez is tizenvalahány év után lett csak így, pedig akkor már azért viszonylag népszerűek voltunk, teltházas klubokba mentünk játszani.


- Az is a változó időkről szól, hogy adaptálódni kellett az új kommunikációs térhez, amiben mozogni kell. Pörgettem a Facebookotokat és az látszik, hogy nagyon éltek benne, nem nyűgnek tűnik, természetesen nyomjátok azt az online kommunikációt, ami a fiataloknál zsigerből jön. Mennyire volt ehhez nehéz adaptálódni?

VL: - Ez egy folyamatosan gyorsuló körforgás. Amikor mi beszálltunk, akkor már le voltunk maradva, inkább kezdjük behozni a lemaradásunkat. Én így jellemezném a helyzetünket. Azt nem mondanám, hogy nehéz volt, egyszerűen egy felismerés volt néhány évvel ezelőtt. Loholtunk és lassan utolérjük magunkat. Néhány képességet kellett elsajátítanunk és ugyanazt, amit mi egyébként kommunikációban megteszünk, más platformokra kellett áthelyeznünk. Technikai dolog. Megtettük a lépést, sosem zárkóztunk el ettől, csak egy darabig vakok voltunk, aztán most már látjuk és tök jól működik. Sőt, élvezzük.

KT: - Nekünk azért fel kellett venni szép lassan a tempót. Tíz év volt, mire normálisan felöltöztünk egy fotóhoz. Erről beszéltem, hogy bennünk ez a tudatosság lassabban épült fel valahogy. Legalábbis a külsőben, pont a marketinggel, a médiával kapcsolatban. Ezt mi csak úgy csináltuk. Mondjuk, ha kellett egy lemezborító fél órán belül, akkor kimentem a halpiacra, vettem két halfejet és odatettem a fotósnak, hogy csináljon erről képet, ez lesz. Körülbelül így készült. Egyébként a mai napig, kezdve a menedzsmentoldaltól ez az egész olyan, mint egy cigány szamárkaraván. Nyilván oda kell figyelni, mert sok embert kell kifizetni, és sok részlet van, amiben el lehet veszni, mi meg olyan bénázásokat tudunk csinálni, akkora káosz tud lenni, hogy alig látunk ki belőle. Sokszor rengeteget bukunk ilyenek miatt, van, amikor több benne a szív, mint az agy. De az utóbbi pár évben kénytelenek voltunk valamennyire profivá válni, mert egyszerűen megköveteli ez a feladat, amiben vagyunk. De a zenészek, meg akár mások is ugyanolyan lelazultak és simán késnek fél órát egy olyan forgatásról, ahol kétszáz ember vár. (nevet)


KISS TIBI ELMONDJA MILYEN APUKÁNAK LENNI - RÉSZLET A DADDY COOL CÍMŰ KÖNYVBŐL.


- Az öt évvel ezelőtti szülinapi koncert alkalmával nyilatkoztátok, hogy nem lesztek arénazenekar. Ha az nem is lettetek, azért kis klubokban már nem nagyon tudtok fellépni. Vagy ezt azért túlzás lenne állítani?

VL: - Szerintem azért tudunk. Olyannyira, hogy épp egy-két éve nyomtunk egy klubturnét és bárcsak még több olyan klub lenne itthon, ahol fel tudnánk lépni. Mindig is szerettük ezeket az ötszáz- és ezerfős helyeket, most Nyugat-Európában is ez van, és erre bármikor nagyon könnyű rávenni a zenekart. Van egy alsó határ, ami jól áll ennek a monstre felállásunknak, ugyanakkor megvan a minimál felállásunk, sőt ott van a színházas estünk, ami meg egészen intim dolog. Nem csak az ország legnagyobb, ünnepelt színházaiban lépünk fel, hanem egészen kis kamarahelyeken is és nagyon tud működni. Ilyenkor hagyjuk a nagyon nagy gesztusokat és maradunk a plüss székek közvetlenebb világában. Ez táplál, még akkor is, amikor később nagyobb színpadon lépünk föl.

KT: - Alapvetően azért nagyobb klubokban simán tudunk játszani, legfeljebb tele van. Az is része ennek, hogy a zenekarnak akkora lett a rezsije, hogy azért is nehezebb ezt megcsinálni. Ha mondjuk színházban játszunk, ami éppen ötszáz férőhelyes, ott teltháznál van nullán a produkció.


A FORRADALOM CÍMŰ TAVASZI QUIMBY-DAL PREMIERJE.


- Az egyik legnagyobb változás a karrieretekben, hogy ma már meg tudja tenni egy sikeres magyar zenekar azt, hogy elmegy egy európai miniturnéra, mert van mindenfelé annyi magyar a világban, hogy tutira lesz közönség.

KT: - Igen, és erre lehet azért nagyjából alapozni, sőt, hozzák a külföldi barátaikat is, egyre többet. Az pedig jó érzés.


- Az utóbbi időben volt egy-két olyan dalotok, ami aktuális közéleti témákat feszegetett. A
Kivándorló blues egészen konkrétan erről szólt. Nem keserédes ez a helyzet egy kicsit?

KT: - Ennek van egy természetes fluktuációja is azért, nem olyan nagyon nagy különlegesség, hogy külföldön dolgoznak vagy tanulnak emberek. Ez már a mi világunk, úgy megyünk Londonba, mint húsz éve Szegedre. Nyilván van, aki kényszerűségből van kint, de amikor ezeket a bulikat csináljuk, nem ilyesmikre gondolunk. Az csak egy jó buli és Londonban ugyanolyan jó tud lenni, mint Pécsen. Csak még pluszban van egy feeling, hogy utazunk és együtt vagyunk külföldön.

VL: - Erre nincs külön idegszál. Felmész a színpadra és ott vagy. Akkor megy a rock and roll, és nem gondolkozol azon, hogy ez most Miskolc vagy London. Én legalábbis nem. Közben eszembe-eszembe jut, de már nem is konferálunk angolul, és ez mondjuk érdekes kérdés, az igaz. De a színpadon nem gondolkozol történelmi, politikai léptékekben, ott csak megy a jó értelemben vett show.


- És ez pusztán véletlen, hogy most jönnek ilyen dalok, mint a
Kivándorló blues vagy a Forradalom? Ti lettetek nyitottabbak ezekre a témákra, vagy egyszerűen az van, hogy az emberek és a média itthon már kihegyezett füllel figyeli az ilyen fajta dalokat?

KT: - Először is, meg kéne fogalmaznunk a véletlen jelentését, ugyebár. Nyilván abból íródnak a dalok, ami körülvesz minket, és ezek a dolgok annyira beleivódtak a közbeszédbe, a közérzetünkbe, hogy ezek inkább már közérzeti lírák. Ami beszédtéma, amin társaságban gondolkodunk, az továbbíródhat dallá, hogy ha mozgatja az ember fantáziáját.

VL: - Ez mindig is ott volt, csak az emberek füle hegyeződött ki. Azt is mondhatnám, hogy tessék szíves lenni visszalapozni. Mindig is ott volt a reakció a mindenkori visszaélőkre, a mindenkori mohókra, kisgömböcökre, slendriánokra. Lehet, hogy a társadalom, hogy erre most nagyobb füleket mereszt. Persze ezt közvetlenül nem a mi dolgunk csinálni, de a művész mindig membrán, ha nem reagálja le a környezetét, kisebbet, távolabbit, a családot, az univerzumot, és a kettő között ott van az ország is, vagy akár a kontinens, ha erre nem reagálsz, akkor te magad vagy süket, akkor minek állsz a színpadon. Hogy bohóckodjál?

q-jj_front_l02.jpg

 

Quimby

Jónás jelenései

(2016)

A 11 számos új album a saját igaza érdekében még istennel is perlekedő bibliai prófétáról kapta címét, a lemezről korábban közzétett számok alapján bátran tér el az utóbbi időben megszokott Quimby-soundtól. És szövegeiben is forradalmi hevületű anyag, más témák mellett a törékeny igazság és az igazságosság lehetőségeit vizsgálja. Itt lehet előrendelni.



- Magánemberként mostanában titeket is jobban foglalkoztat a közélet?

KT: - Nyilván, de a korral is jár, mert egy fiatal rockzenész meddig lát? Az első pináig, meg a bárpultig a klubban. Amikor az ember már felnőttebb, gyerekei vannak, akkor folyamatosan beleütközik ezekbe a dolgokba, pláne a mostani politika, ami egyre közelebb jön a magánemberhez, szinte már bent van a hálószobánkban. Tehát nem mi megyünk közel ezekhez a dolgokhoz.


- Manapság sok helyen téma ez, és ezzel kapcsolatban mindig felmerül, hogy vajon a világ lett rosszabb, veszélyesebb, negatív értelemben eseménydúsabb, vagy ma egyszerűen csak azért látjuk így, mert mindenről eljut hozzánk az információ?

KT: - Arra biztosan nem panaszkodhatunk, hogy nincs miből ihletet meríteni. Nagyon sok mindenről tudhatunk, ha utánanézünk, mégis borzalmasan eltévedünk ebben az információs világban, mert hiszen mindenki az alapján tanulja ezeket, amit valaki mond neki. Ha olyan a média, vagy valaki olyanból tájékozódik, akkor arra áll rá az agya, a másiknak meg arra, amit más csatornákon keresztül tud meg a világról. Láthatjuk, hogy mennyire bele lehet tenni az emberekbe a gondolatot. Bármit, amit csak akarsz. Veszélyes ez. Nem lehet átlátni ezen az információs káoszon. Ez nem csak az utóbbi huszonöt évben, hanem folyamatosan változik. Most elég karakteres idők járnak.


- Ti is kaptatok ebből a fajta médiakáoszból egy jó adagot most nyáron amiatt a sokat emlegetett tusványosi fellépés miatt. Szerintetek mi miatt lehetett ez akkora ügy? A mostani közélet ilyen, vagy tíz éve is ugyanez lett volna a visszhang?

KT: - Nem, egyszerűen annyira fel vannak peckelve az emberek, és annyira benne van az életünkben a politika, hogy nem lehet úgy sakkozni meg ugrabugrálni, hogy kikerüld, valahol úgyis megpróbálnak besározni vagy mindenképpen színvallásra kényszeríteni. Azt gondolom, nagyon egészségtelen ez az egész, az is, amit műveltek ezzel a fesztivállal. Az ott élő emberek csak bulizni akarnak, nem azzal foglalkozni, hogy néhány bácsi meredek dolgokat mond napközben. Tíz-tizenötezer ember bulizik ott esténként. A csalódás inkább az volt ebben, hogy sok olyan ember, akiről azt gondoltunk, hogy nagyobb rálátása van ezekre a dolgokra, ugyanolyan hülyeségeket beszélt, mint mindenki más. És nem mentek utána az információnak. Az is kellett hozzá persze, hogy az elmúlt években Tusványos az úgynevezett balliberális sajtóban ikonikus szitokszóvá változzon, és elég volt, hogy valaki összerakta, hogy Quimby meg Tusványos, miközben semmit nem tud erről az egészről. És nem tudsz mit csinálni. Most menjek oda és egyenként verjek kupán mindenkit, akit akár ismerek is és viszonylag értelmes embernek tartok? Annyit tehetünk, hogy elfogadjuk: mindenkinek vannak hülyeségek a fejében, amikről szeret beszélni és esetleg még a sajtóban is megírja. Utána különben én hetekig nem tudtam híreket olvasni anélkül, hogy ne arra gondoljak, hogy ha csak annyi ferdítés, csúsztatás és hazugság van egy cikkben, mint amennyit magunkról kénytelen voltam elolvasni ezzel kapcsolatban, akkor innentől kezdve nem érdemes egyetlen portált se olvasni. Közben a másik ijesztő dolog az volt, hogy mennyire meg lehet az embereket vezetni. Bizonytalanságot ad, tényleg azt érzed, hogy ártatlan embereket meg lehet kövezni bármikor, mert ha így is lehet, akkor miért ne.


interjú:
Csada Gergely
fotó: Lékó Tamás
Quimby-lemezborító: Lossonczy Bazsó


HÁT A QUIMBY MENEDZSERÉNEK GITÁRGYŰJTEMÉNYÉT LÁTTAD-E MÁR?


az új lemez dalaiból - Forradalom már videóval: 


Tükrök olcsón


Sirató


Lejárt lemezek


Heaven Goes To Hell

https://recorder.blog.hu/2016/11/24/_szinte_mar_bent_van_a_haloszobankban_kiss_tibor_varga_livius_quimby_-interju
„Szinte már bent van a hálószobánkban” – Kiss Tibor & Varga Livius (Quimby)-interjú
süti beállítások módosítása