Nem könnyű műfaj – Humoristák és zene

A jó humor a zenében nem az a kifejezetten könnyen fellelhető műfaji sajátosság, persze vannak, akik kitartóan művelik. Augusztus végén lépett fel Magyarországon a jelenlegi legmenőbb amerikai standupos, a tévésorozatai zenéit is felügyelő Louis C.K. és most mutatta be új, David Brent: Life On The Road című, A hivatal főhősének kalandjait folytató zenés filmjét a legnépszerűbb brit komikus, Ricky Gervais – tökéletes pillanat volt, hogy megnézzük kicsit közelebbről a témát a 45. Recorderben.

A humor könnyen átélhető, nehezen magyarázható műfaj, analizálással elveszti lényegét – megszűnik viccesnek lenni. Pláne igaz ez akkor, ha a zenében keressük. Pedig megvan benne, már a klasszikus zenészek is igyekeztek elegáns humort csempészni darabjaikba. A meglepetés és a megdöbbentés erejére lehet a legkönnyebben alapozni, de a humor összes fajtája – irónia, szatíra, paródia, harsány burleszk stb. – megjelenik a zenében, kezdve a kabarédaloktól a váratlan betéteken és megmosolyogtató sorokon át a tiszta karikatúráig. Ezeket többnyire komikus vénájú zenészek prezentálják, de sok esetben egyenesen humoristák és standuposok, mint Louis C.K., aki azért csak módjával énekel sorozataiban, cserében komolyan veszi a háttérzenét, és persze Ricky Gervais, aki meg még David Bowie-t is rávette, hogy rajta gúnyolódjon.

DAVID BRENT ELSŐ KISLEMEZE AZ ÁRTATLANSÁGA ELVESZTÉSÉRŐL - EGY CIGÁNYLÁNNYAL.

David Brent, a bukott zenész

Ricky Gervais A hivatal című ál-dokumentumfilm komédiasorozatából megismert karaktere, David Brent újra támad, David Brent: Life On The Road címmel mozifilm készült legújabb kínos kalandjaiból (augusztus végén volt a világpremierje, magyar bemutatóról nem tudunk), amelyek a zene világában játszódnak. Az egykori papírgyári hivatalnok utazó ügynökként dolgozik (női higiéniai termékeket árul, mi mást?), de régi álmát megvalósítva fizetés nélküli szabadságot vesz ki, hogy turnézó rocksztár legyen – vagy legalábbis ezt képzelje. Vesz magának, azaz felbérel egy válogatott vesztesekből álló kísérőzenekart és a borzasztó nevű, Foregone Conclusion frontembereként rockol, ahogyan azt tőle elvárjuk. A filmhez természetesen filmzenelemez is tartozik, komolyan vett, feszengést okozó – és persze vicces – dalokkal. A zenét részben maga Gervais szerezte, ami nem meglepő, hiszen eredetileg is ebben a műfajban indult – mostani segítője az egykori Razorlight- és jelenlegi We Are Scientists (na, ez egy egész mókás zenekar!)-dobos, Andy Burrows volt. Gervais borzasztó nevű – Seona Dancing, ahhahha – new romantic/szintipopduója 1983-ban két, annyira azért nem borzasztó kislemezt adott ki (igaz, kegyetlen klipekkel), majd kimúlt, de a későbbi humorista még maradt a zene közelében, az induló, még szerződés előtti Suede útját is egyengette menedzserként. David Brent már A hivatalban is előszeretettel vett gitárt a kezébe és kezdett énekelni, de a mostani filmben és a hozzá készült dalokban tényleg kiéli minden ebbéli vágyát és karikíroz számos zenésztípust egészen jó dalokkal. Polbeat, ikongyalázás, táncolás és zene, calypso-funk – van itt minden, és ahogyan a tehetségkutatók a förtelmes jelentkezőkkel, Brenttel is keményen bánik a sors, miközben élete álmát valósítja meg és egyben el is pazarolja azt.

A humorista-zenészek

Azaz olyan komikusok, akik a hagyományos standup helyett vagy mellett, a zenén keresztül nevettetnek. A sor egészen hosszú. Spike Jones már a harmincas években a humoros elemet kereste a hangszerelésben, Henny Youngman a hegedűjével és legendás egysorosaival tette mindezt ugyanekkortól. Az ötvenes években népszerűek voltak a nagy sztárokon, de úgy általában a populáris stílusokon élcelődő előadók, a Frank Sinatrával is kacérkodó Dagmar volt a korszak televíziós csillaga, Dickie Goodman pedig az egyik úttörő, akit az elsők között be is pereltek. Tom Lehrer az ötvenes-hatvanas években énekelt szintén pionír módon nagyon szatirikus dalokat, Allan Sherman pedig ekkoriban fektette le a paródiadalok alapjait. A Homer And Jethro duó a negyvenes évektől alapozta meg a zenész-komikus párosok kiállását countrydalokkal, a Smothers Brothers pedig a hatvanas években folytatta ezt folkdalokkal. Peter Sellers közben Angliában énekelt vicceseket, a betétdalai miatt (Always Look On The Bright Side Of Life, ki ne ismerné?) innen is kihagyhatatlan Monty Python társulat pedig az egyik tag, Eric Idle utóélete okán is erős vonatkozás – Idle Neil Innes humoristával a paródiarocker The Rutles-ben (fent) folytatta. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának népszerű brit szkeccs-sorozata, az A Bit Of Fry And Laurie Stephen Fry-jal és Hugh Laurie-val szintén épített a komikus zenére és itt felsorolhatunk még rengeteg színészt, akik röhejes dalokkal is öregbítették hírnevüket: Steve Martin, Adam Sandler, Jack Black, Zach Galifianakis, Russell Brand és legyen egy tévés műsorvezető is: Jimmy Fallon.

A zenész és humorista énjét nagyjából egyformán használók közül a poszthippis, füves poénokkal elhíresült Cheech & Chong páros, a hetvenes évektől máig csúcs “Weird Al” Yankovic (neki Liam Lynch egy 2000-es évekbeli rokona) és a szintén harmonikás Judy Tenuta kihagyhatatlan. Az utóbbi évtizedekből klasszis zenész-humorista Stephen Lynch és Tim Minchin, aztán a YouTube-bal együtt felemelkedő, klipekben is erős Jo Lajoie, na és persze a korszak sikerformációi, a Flight Of The Conchords, a The Lonely Island és a Garfunkel And Oates kettős (jobbra), azaz Kate Micucci és Riki Lindhome. Zárjuk a legújabb közönség-kedvencekkel: Margaret Cho, Reggie Watts, Bo Burnham, Demetri Martin, The Gregory Brothers, Patrick Noth, Allie Goertz, Trevor Moore, Rachel Bloom mind tudnak nagyon viccesek is lenni, meg persze felejthetők, ami a műfaj egyik velejárója. Kevés a sokszor hatásosan ismételhető poéndal, vagy legalábbis nagyon nehéz olyat alkotni.

Magyar szál

Itthon a kabarédalok hagyatéka igen jelentős (erről a korszakról majd egy jövőbeli Recorderben mondunk többet), a kuplék, majd a csasztuskák után aztán már a hatvanas években énekelni kezdett egy klasszikus humorista, Hofi Géza. Később jöttek a popparodizálók: a hetvenes években a Gúnya (amiből indult a Defekt Duó), a nyolcvanasokban a Satyrock és a műfajt csúcsra járató Voga-Turnovszky páros (balra), a kilencvenesekben pedig az Irigy Hónaljmirigy (jelentősek még Szikora Róbert szellemes persziflázsai). De olyan igazán átütő, friss humorista, aki dalban mondja el, most nem igazán akad itthon – a novelty ugyebár nálunk is külön kategória. Úgyhogy máig a GM49-cel 1980-ban startoló Galla Miklós a csúcs, aki az alábbi keretes anyagban írt is nekünk pár szót a témáról.

Dömötör Endre

Galla Miklós a humor és zene kapcsolatáról

Amikor 1980 vége felé elindult a GM49 együttes tervezése, azonnal nyilvánvaló volt számomra, hogy viccesen kell ugrálnom a színpadon, ehhez pedig ironikus hangvételű dalok illettek. Így született meg a Kötöde, A telken, a telken, az Erdőbe nem megyek, illetve Laár András szövegével a Gyomrom és a Bőrönd. Tehát a GM49 egy alapvetően humorosnak szánt produkció volt. Előfordult, hogy így indítottam a koncertet: „Kezdődik a nevetés”. Egybeforrt a muris zene, a vicces mozgás és a verbális humor. Számomra szerzőként és előadóként természetesen és könnyen adódott mind a három tényező, nem izzadságos küzdelem és vívódás eredménye volt egyik sem.

Amikor aztán 1986-ban elindult a L’art pour l’art Társulat, majd 1990-ben a Holló Színház, az iróniát felváltotta a harsány humor. Hiszen az extrém módon nevettető jelenetekkel csak ugyanilyen hőfokú, hatásos dalok voltak kompatibilisek. Ezek már „comedy song”-ok, azaz kabarédalok voltak. Itt már az volt az elvárás, hogy a dalszövegen belül is legyenek poénok, a dal közben is minél többször felnevessen a közönség.

Ma már ötvözöm a két irányzatot és önálló estjeimen épp olyan szívesen eléneklem a Bőröndöt, mint a Monty Python-féle Favágó dalt. A vicces mozgást pedig átmentettem a 21. századba!

Galla Miklós-fotó: Keszthelyi Beatrix

a David Brent-film trailere: