„Azokról a lányokról is, akik túl félénkek” – Shirley Manson (Garbage)

A Garbage a kilencvenes években példamutatóan oltotta be dance-es elektronikával a rockzenét, ám a kétezres évek közepén eltűnt, hogy aztán 2012-ben bukkanjon fel újra. Négy év után most ismét visszatértek – egy kicsit 1995-ös debütálásuk világához is –, mi pedig az amerikai zenekar szókimondó skót frontemberével beszélgettünk a 44. Recorderben.

- Az edinburgh-i alterockos Goodbye Mr. McKenzie-ben váltál ismertté a nyolcvanas években. Hogyan emlékszel vissza a helyi színtérre?

- Nagyon versengő, de egészséges, virágzó zenei színtér létezett akkoriban Skóciában. Ugyanakkor kellően független volt Londontól, de épp emiatt a befutásra is szinte csak akkor volt esélye az előadóknak, ha odaköltöztek.

- Amikor a kilencvenes évek elején elindítottad az Angelfish nevű oldalági zenekarodat, akkor nem merült fel, hogy inkább szólóelőadó legyél?

- Bennem nem, másban talán igen. Én mindig is zenekari embernek tartottam magam. A McKenzie-vel már majdnem egy évtizede zenéltünk, és bizonyos okok miatt, amibe most nem megyek bele, megbomlott a korábbi egységünk. A Blondie-val turnéztuk éppen és az ő legendás menedzserük, Gary Kurfist ajánlott egy szerződést nekem, én viszont nem akartam cserbenhagyni a többieket, ezért a McKenzie átalakult Angelfish-sé.

- Mennyire éreztétek meg azt az 1995-ös első Garbage-album készítésekor, hogy akár még nagyhatású is lehet a dance-rockos megszólalásotok?

- Egyáltalán nem sejtettük. Én a magam részéről amúgy is annak a hatása alatt voltam, hogy először töltöttem huzamosabb időt Amerikában, szóval azzal voltam elfoglalva, hogy túléljek mindent. (nevet) Tényleg csak a lemez fogadtatása után döbbentünk rá arra, hogy mit is alkottunk.

- A debütnél is jobb Version 2.0 még tovább ment ezen az úton…

(közbevág) - … nekem is az a kedvencem! Szerintem ez sokkal inkább jövőbemutató volt megjelenésekor, mint a bemutatkozás. Ez volt az egyik első album, ami teljes egészében digitálisan készült. Egy technikai forradalom kellős közepén született: mindannyiunknak először volt számítógépe, mobilja, a technológia kezdett dominálni a lemezfelvételkor is.

KORÁBBI INTERJÚNK BUTCH VIGGEL, A ZENEKAR DOBOS-PRODUCERÉVEL.

- Mennyit változtatott ez a dalszerzési metódusaitokon?

- Inkább az volt a meghatározó, hogy előtte egy nagyon sikeres nemzetközi turnét bonyolítottunk le és tele voltunk önbizalommal.

- A 2000-es évek közepén szünetet tartott a zenekar, mialatt te elkezdtél a Blue Nile-os Paul Buchanannel dolgozni egy szólólemezen. Aztán határozottan elvetetted ezt az ötletet. Lesz valaha szólóalbumod?

- Tényleg nem tudom, és nagyon igaz a mondás, hogy soha ne mondd, hogy soha, mert nem tudhatod, hogy milyen változások történnek az életedben. Most ugyanakkor nagyon elkötelezett vagyok a zenekarom mellett és nem látom, hogy ez a közeljövőben változna.

- A zenekar 2012-es visszatérésekor – korábbi rossz tapasztalataitokra alapozva – saját lemezcéget hoztatok létre. Bejött a váltás?

- Nem voltak illúzióink, hiszen a nagy cégekkel nem lehet versenyezni. Egyszerűen csak eldöntöttük, hogy megbékélünk a helyzetünkkel, mert nem akarjuk többé azt a játékot játszani, amit a nagyvállalati zeneipar játszani akar az előadókkal. Amikor meghoztuk ezt a döntést, akkor nagyon megkönnyebbültünk, és nagy szeretettel gondozzuk a saját lemezeinket.

- A Strange Little Birds című új LP sok ponton emlékeztet a huszonegy évvel ezelőtti debütálásra, ugyanakkor egy nagyon markáns szövegvilágú, erős és friss visszatérés. Hogyan született?

- A lemez egyértelműen az előző album, a Not Your Kind Of People sikerének eredménye. Nem számítottunk rá, hogy ennyi szünet után még emlékeznek ránk és megint azt történt, hogy egy jól sikerült turné feltöltött bennünket. Éppen ezért lazábban készült az új album, nem gondoltuk túl a dolgokat, visszatértünk ahhoz, amit nagyon szeretünk: több a gitár, sötétebb a megszólalás. Hagytuk, hogy vigyenek minket a dalok magukkal, ettől sebezhetőbbek lettünk, de elégedettebbek is a végeredménnyel. És amúgy bármilyen fura is, de a végére mi is azt éreztük, hogy kapcsolódunk az első album világához is.

- Manapság határozottan erősebb a női hang a zenében – és ez talán még a zeneiparra is kezd kihatni –, mint volt tíz, vagy akár húsz éve, a ti indulásotokkor. Te hogyan látod ezt?

- Persze, határozottan érezhető a pop világában, hogy sokkal több az intelligens, véleménynyilvánító nő, akik nagy figyelemnek és sikernek is örvendhetnek. Ezek a masszívan ambiciózus, elképesztően tehetséges, tökéletesen szórakoztató popelőadók – akiket persze én is imádok nézni, hallgatni – igazi példaképek. Az én problémám ezzel viszont az, hogy mostanra kulturálisan eljutottunk oda, hogy csak ezekre a legsikeresebb, legnagyobb hatalommal bíró női hangokra hallgatunk. Úgy érzem, hogy nem élhetünk boldogan kiegyensúlyozott társadalomban anélkül, hogy hallgatnánk más emberekre is, akik más háttérrel rendelkeznek, máshonnan érkeztek, másféle történetekkel. Szeretnék hallani azokról a lányokról is, akik túl félénkek, hogy kiálljanak. Azt hiszem, az ő mondanivalójuk is érdekes lenne.

interjú: Dömötör Endre

a friss album: 

az Empty című dalhoz készült legutóbbi videó: