Több mint stílusgyakorlat – The Last Shadow Puppets és a szupergrupduók (1. rész)

Ha napjaink legfontosabb dalszerzőit listázzuk, akkor Alex Turner az elsők között érdemel említést. Hogy mióta van bérelt helye a legjobbak ligájában, azon lehetne vitatkozni, de az biztos, hogy az Arctic Monkeys-frontember Miles Kane-nel indított mellékprojektje, a Last Shadow Puppets 2008-as bemutatkozása után már nem volt merészség azt gondolni, hogy Turner inkább lesz állócsillag, semmint gyorsan elhamvadó üstökös. Eltelt nyolc év, elkészült a második album (első klipes dal, második klipes dal), elhozzák a Szigetre is. A 40. Recorder magazin címlapsztorija következik, a kapcsolódó szupergrupduókról pedig hamarosan érkezik a folytatás.

A 2007 nyarán, néhány hónappal a briliáns második Arctic-album, a Favourite Worst Nightmare megjelenése után Franciaországban, titokban felvett debütáló The Last Shadow Puppets-lemez, a The Age Of The Understatement Turner karrierjének egyik, ha nem a legfontosabb állomása. Ez az ő első igazán komoly tiszteletadása az amerikai popzene előtt, és a rockos hangzás felé fordulás előtti utolsó, színtiszta popdalokkal teli albuma. A Last Shadow Puppets persze nem Turner szólóprojektje, az akkoriban főállásban éppen a hasonszőrű Rascals frontembereként tevékenykedő, azóta szólóban is tisztességes sikereket arató Miles Kane teljes értékű alkotótárs. Ketten remekül kiegészítik egymást, nemcsak a dalszerzésben, de azon túl is. Kane, aki 2005-ben The Little Flames nevű zenekarával fellépett az Arctic Monkeys előtt, jóval beszédesebb figura, mint a kezdetektől szűkszavú Turner, de ennél fontosabb kettejük felszabadult barátsága (egy igazi bromance), amit a néhány velük készült interjú is rendre kiemel, és aminek hangulata az együttes dalaira jól hallhatóan átragadt.

AZ ARCTIC MONKEYS 2014-BEN, MAGYARORSZÁGI KONCERTJÜK IDEJÉN VOLT RECORDER-CÍMLAPON.

A The Age Of The Understatement hangzásához persze elengedhetetlen volt, hogy Turner és Kane egyszerre botoljanak és bolonduljanak bele Scott Walker hatvanas évekbeli szólólemezeibe, és ezzel együtt Walker olyan kortársaiba, mint Lee Hazlewood vagy az Arthur Lee-féle Love. A Walkerre jellemző, vonósokkal teli, dúsan hangszerelt barokkpop olyan nagy hatással volt akkor a duóra, hogy ma már maguk is elismerik: sok helyen olyan az egész, mint egy Walker tribute-lemez. Ez persze azért túlzás, hiszen jócskán vannak olyan pillanatok, amikor bőven érződik, hogy a huszonegyedik században, azon belül is a nullás évek második felében járunk. Az Arctic Monkeys-nál már megszokott, géppuskaszerű dobokkal megtámogatott tetőpontok (lásd Separate And Ever Deadly, In My Room) akkoriban már-már hamisítatlan Turner-fogásnak tűntek, a legjobb számok mégis inkább azok, amelyek a sodró, lendületes Love-klasszikusokat idézik meg, ahogy hallható az a lemez legnagyobb slágerében, a Standing Next To Me-ben vagy a Black Plantben. De persze az említett, Hazlewood-féle, szolid cowboy-pszichedélia is átjön egyes dalokon, különösen a lemez vége felé szereplő The Meeting Place-ben, ahogy a kizárólag kislemezes számok (mint például egy korai Bowie-feldolgozás) között is akadnak gyöngyszemek. Tehát annak ellenére, hogy az ihletet adó szerzők néha beárnyékolják a lemezt, utólag sem szabad azt csupán ujjgyakorlatként elintézni. A nagyon jól fogadott albummal – Miles Kane és a produceri székből a dobok mögé is beülő James Ford segítségével – ugyanis Alex Turner végleg bebizonyította, hogy kivételes tehetségű dalszerző, és erre rendre emlékeztet is bennünket az azóta eltelt évek újabb, váratlan kanyarjaival.

Az utóbbi három Arctic Monkeys-album és az azokon hallható, sokszor stonerrockba hajló, keményebb, dögösebb hangzás persze felveti a kérdést, hogy mire számíthatunk az április 1-jén érkező második Puppets-albumtól, az Everything You’ve Come To Expecttől. A beharangozó dalok, interjúk alapján a debüthöz való visszakanyarodást semmiképp, hiszen Turnerék – akik egyébként mindketten évek óta Los Angeles-ben élnek –, nem zárják korábbi stíluskalitkájukba magukat, és ezt az első kislemez, a januárban kidobott Bad Habits igazolja is. Turnerék nem fordítottak azért teljesen hátat az első lemez hangzásának, a lemezindító Aviation például olyan, mintha a Black Plant modernebb párja lenne, de ezúttal is nagyon fontos szerepet kapnak a vonósok (a debüthöz hasonlóan Owen Pallett hangszerelésében), de ahogyan Turnertől mostanra megszoktuk, több helyen is szikárabb, szexibb a megszólalás. Miles Kane előre figyelmeztetett, hogy az új lemeztől ne várjunk olyan egynemű zenei élményt, mint a nyolc évvel ezelőttitől, hiszen ezúttal nem egyetlen korszak vagy hangzás direkt hatása határozta meg a dalokat, hanem nagyon sok, mostanság magukba szívott zene Isaac Hayes-től a Dr. Hookon át a szofiszti-soulpopduó The Style Councilig (ez már eleve egy példaadó szupergrupduó). Ez a változatosság pedig egyértelműen kihallatszik a címadó dal balladisztikus témájából vagy a záró – még Harry Nilsson Remember című klasszikusát is eszünkbe juttató – zongorás darabból (The Dream Synopsis), de a Miracle Aligner perfekt popja is kiemelkedik az albumról. És ugyan a színvonal ezúttal nem egységesen magas, úgy tűnik, Turner mégis jó úton halad, hogy az említett The Style Council kettős egyik feléhez, Paul Wellerhez hasonló ikon váljék belőle – az új The Last Shadow Puppets-album pedig ennek az útnak egy fontos mérföldköve lehet.

Csada Gergely

a friss lemez, az Everything You’ve Come To Expect: 

az Aviation klipje: