"Nem ördög, inkább pápa vagyok" - Bernard Fèvre (Black Devil)-interjú

A párizsi Bernard Févre élné az ismeretlen nyugdíjas alkalmazott zeneszerzők szürke életét, ha több szintetizátoros library music-album után, 1978-ban Black Devil néven ki nem ad egy földöntúlian bizarr diszkólemezt, ami akkor ugyan elsikkadt, 2004-ben viszont a Rephlex kiadó reissue-jának köszönhetően kultikus hype-ot generált, az obskúrus elektronikus zenésznek pedig negyed század után végre beindult a karrierje. Azóta megjelent hat nagylemeze, és idén májusban megint kijött vinylen az első Black Devil-album, plusz két korábbi, saját nevén jegyzett lemeze, ezúttal remaszterelt verzióban. Ez jó alkalmat adott, hogy az 59 éves franciával átvegyük nem hétköznapi életútját.

- Hogyan indult a zenészi pályája?

- Gyakorlatilag már gyerekként elsajátítottam a kétkezes zongorázást, és állandóan improvizáltam, saját darabokat komponáltam. A hatvanas években aztán én is, mint minden baby boomer, beleszédültem a rock and rollba, a rhythm and bluesba és aztán jött az akkori tánczene, amit Franciaországban varietének hívunk. A hatvanas évek végén csatlakoztam a Les Francs Garçons nevű zenekarhoz billentyűsként, akkoriban már olyanokért rajongtam, mint az Aphrodite’s Child, Stevie Wonder és a Beatles, szóval a kísérletezős popzenéért. 

- Mi terelte a szintetizátorok és az elektronikus zene felé?

- Untam, hogy minden zene ugyanolyan. Új hangokra vágytam és új hangszerekre, amiken zenekarvezetők ellenőrzése nélkül lehet játszani, mert ők gyakran viselkedtek diktátorként.

- Hogyan állt hozzá az alkalmazott zeneszerzéshez, mit akart kihozni belőle és mit nyújtott Önnek?

- A szüntelen kísérletezés lehetősége vonzott. Nem igazán érdekelt, ki mire használja ezeket a zenéimet, vagy tetszenek-e bárkinek is; az anyagi javak sosem foglalkoztattak, én csak a megélhetésemet akartam biztosítani és mindig valami új zenét alkotni, a legjobban pedig az izgat, hogy olyan dallamokkal vagy produkciós trükkökkel álljak elő, amik meghökkentik az embereket.

- Mi volt a szándéka a Black Devil Disco Club albummal?

- Röviden: hogy megragadjam a jövőt.  Remek módja volt, hogy új dolgokat próbáljak ki a szintetizátorokkal. És szórakozás is volt, ezt jelzi a lemezen használt teljesen komolytalan álnevem: Junior Claristidge.

- Tulajdonképpen szerette a diszkózenét? Járt diszkókba?

- Nem mondhatnám, hogy keményen buliztam, de a nyolcvanas évek közepéig sokat jártam klubokba, szerettem bámulni az embereket. Ördögi táncos vagyok, ha baráti a táncparkett. Most pedig már fellépni járok a klubokba.

- A Black Devil Disco Club egyedülálló space / cosmic disco-lemez. Franciaországban nagyon erős és sajátos volt ez a vonal – hallgatott akkor ilyen zenét? Mennyire érezte magát ehhez a zsánerhez tartozónak?

- Akkoriban fogalmam sem volt a cosmic discóról, leginkább fekete zenéket hallgattam, illetve reggae-t és Kraftwerket. Egyszerűen csak valami elszálltabbat, experimentálisabbat akartam csinálni, mint a sztenderd diszkózene, ami általában elég buta volt.

- Hogyan zajlott az első Black Devil-album felvétele?

- Lehet, hogy kiábrándító, de nem volt sem szex, sem drog, sem rock’n’roll – talán egy pohár bor. Keményen dolgoztunk egy hangmérnökkel és egy tunéziai dobossal egy elhagyott stúdióban Párizs külterületén. Vért izzadtam, hogy sikerüljön beprogramozni a gépeket és felvenni az anyagot 16 csatornára.

- A lemez a maga idejében nem kavart éppen nagy hullámokat. Nem gondolkozott el azon, hogy kommerszebb diszkózenére váltson?

- Nyilván örültem volna, ha sikeres lesz a lemez, bár számomra mindig az az elsődleges, hogy a lelkemet kielégítsem, vagyis megszüljem azokat az őrült hangokat és dallamokat, amiket a fejemben hallok. Mégsem arról van szó, hogy nem vágyom a sikert, hiszen számomra a zenealkotás kemény munka, és mindent bele is adok: hát persze, hogy szeretném a lehető legtöbb emberrel megosztani a munkáimat, nem vagyok sznob!

- Így viszont visszatért az alkalmazott zenekészítéshez. A második Black Devil-album előtti 28 évben nem is írt saját magának zenét?

- Az első lemez után lemondtam a Black Devilről – a kutyának sem kellett, oké, nem nagy ügy. Már én is elhittem, hogy rossz az a lemez. Viszont mivel elég jól ment, hogy megrendelésre zenét készítsek, így munkám az volt. Igaz, hogy az időm legnagyobb részében másoknak írtam zenét, köztük sok reklámhoz, de közben felgyülemlett azért pár albumnyi kiadatlan saját számom. Viszont ezek a feledés homályába vesztek, nem értem rá, promotálni őket, annyit dolgoztam megbízásra.

- Amikor a Rephlex kiadó 2004-ben újra kiadta a Black Devil-albumot, sokan azt hitték, hogy átverés, még Aphex Twin is. Mit gondolt erről?

- Hogy mennyire vicces. Fontos a humorérzék, főleg egy művésznél. Könnyű kétségbeesettnek, keserűnek vagy féltékenynek lenni, ha a dolgok nem épp úgy alakulnak, ahogy az ember eltervezte.

- Az újrakiadás végre meghozta az elismerést a lemeznek, és az Ön nevét is ismertté tette.  Ez önmagában elég lökést adott ahhoz, hogy felélessze a Black Devilt?

- Nem kellett sok hozzá, mindig imádtam közönségnek zenélni, és úgy voltam vele, hogy ha most bejön a zeném a srácoknak, miért ne kezdjem újra. Két éven át dolgoztam a Black Devil felélesztésén, és ezzel számomra is új élet kezdődött, hiszen folytathattam azt, amit 28 évvel korábban félbehagytam.

- És pontosan ott is folytatta, ahol abbahagyta, a 2006-os 28 After album a Black Devil Disco Club egyenes folytatása, mintha csak egy év telt volna el a kettő között. Majd az ezt követő újabb lemezek is hűen követik az eredeti, 1978-as hangzásvilágot – ez tudatos elhatározás volt, vagy egyszerűen Önből ilyen zene jön?

- Is-is. A 28 After albumot poénnak szántam, úgy értve, hogy azt higgyék, ez is a hetvenes évek végén készült. Ami azt illeti, fel is használtam benne néhány régi, félretett ötletet, de alapvetően mindent teljesen az elejéről kezdtem. Nem volt könnyű annyi év után újrateremteni ezt a hangzást, de számomra pont ez volt benne a kihívás, hónapokig tartott, mire sikerült felépíteni ezt a régi-új zenei világot, de sikerült!

- A 2011-es Circus albumon minden számban szerepel vendégénekes, többek közt olyan legendák, mint Nancy Sinatra és Afrika Bambaataa, vagy a Horrors frontembere és Jon Spencer – nehéz volt összehozni a közös munkát ennyi különböző és ismert előadóval?

- Az egész játéknak indult, hogy vajon vevők lennének-e általam kedvelt előadók az ötleteimre. Meglepő módon a többségük szupergyorsan igent mondott, és a pénz sem érdekelte őket, hanem lelkesedésből vállalták.

- A legutóbbi, Black Moon White Sun című albumán határozottan érezni a mai elektronikus tánczenék hatását, ez minek köszönhető?

- Igen, talán „fiatalosabb”, de attól még hamisítatlan Black Devil-lemez. Sok minden történt velem az elmúlt tíz évben; sokfelé utaztam, sok embert megismertem, sok helyen felléptem, koncertekre, fesztiválokra jártam, és ezek valahol óhatatlanul lecsapódnak a zenémben. Én vagyok a séf, az alapreceptem ugyanaz, csak néha hozzáadok ezt-azt, itt is ez történt.

- A Black Devil zenéjében az alapvető cosmic / space érzetbe vegyül némi okkult, illetve pogány rituálékat idéző hangulat, különösen a legutóbbi lemezen. Mennyire van benne ezekben a dolgokban?

- Nem igazán. Én szórakoztató művész vagyok, nem az ördög. Sőt, akkor már sokkal inkább pápa vagyok, aki a Vatikán főterét hatalmas tánctérré változtatja.

- Sokszor mondja magáról, hogy annak idején igazi hippi volt, mire véljük akkor az I Regret The Flower Power című számát, irónia?

- A hetvenes évek elején trapéznadrágban és őrült ruhákban jártam, a rue St Denis à Paris-n dolgozó prostituált barátaim „szofisztikált és nagyvárosi hippinek” neveztek. Nem bántam meg azt a korszakot, inkább az elvesztett barátokat bánom.

- Kiknek a zenéje gyakorolta Önre a legnagyobb hatást, és fordítva, Ön szerint kikre hatott leginkább a Black Devil zenéje?

Akiknek a zenéje mélyen megfogott: Quincy Jones, a Beatles, Bob Marley, a Sex Pistols, a Bronski Beat, Francois de Roubaix, Klaus Nomi... Olyan előadók, akik mertek kísérletezni a poppal. Én úgy érzem, a Black Devilből van valamennyi az Airben, vagy a Zombie Zombie-ban, ami elég menő, ha tényleg így van.

- Kik a kedvenc mai elektronikus zenei producerei?

- Zombie Zombie, dDamage, Mondkopf és a NZCA/Lines – ők mind nagyszerűek.

- Cerrone vagy Moroder?

- A vicc az, hogy ’78-ban nem tudtam Moroderről, Cerrone-t viszont hallottam, és nekem az ő zenéje egyáltalán nem tetszett, régimódinak és nem valami kifinomultnak tartottam, ami nem valódi és túl sok benne a „cheese”, de értem, miért működik.

- Ki akkor a kedvenc francia diszkóproducere?

Nincs egy kedvenc producerem, de akiket tisztelek: Giorgio Moroder, Nile Rodgers és Bernard Edwards, vagy Alexander Robotnick. Szóval nincs köztük sok francia…