pierrot.jpg

A kilencvenes évek első felének egyik legegyedibb hazai popelőadója, a fél arcát szomorúbohócnak kifestő Pierrot a kétezres évekre felfüggesztette szólókarrierjét, és bár producerként azóta is jelen van a háttérben, jószerivel eltűnt a radarról, idejét leginkább játékfejlesztésnek és történelmi kalandregények írásának szenteli (éppen ma.jött ki ingyenes újságmellékletként a Miazma (avagy az ördög köve) című interaktív filmje PC DVD-ROM-on). A Dal zsűrijeként visszatért a reflektorfénybe, és ugyancsak idén 25 éve, hogy megjelent az első önálló albuma - jó alkalom, hogy végigvegyük vele zenei pályáját. Itt a nyomtatott Recorder harmincadik számában közölt interjú teljes változata olvasható.

pierrotadal.jpg- Kezdjük a legaktuálisabbal, A Dallal, amiben te voltál a „rossz zsaru”, aki kíméletlenül megmondja a véleményét. Ez egy tudatos elhatározás volt, vagy te mindig ilyen vagy?

- Mármint elemző és következetes? Igen, mondhatni ilyen vagyok mindig. Nem határoztam el semmit előre – azon kívül, hogy a vállalt megbízatásnak igyekszem maximálisan megfelelni.

- Mivel kerestek meg, miért „kellesz” pont te a műsorba?

- Zenei szakemberként kerestek meg, azaz szigorúan a szakvéleményemre voltak kíváncsiak. Korábban nem követtem A Dalt, de annyi benyomásom azért volt róla, hogy egyetértsek, erre a szempontrendszerre nagy szükség van a zsűriben. Nekem nem „kellett” ez a műsor, de nem is ment szembe az elveimmel, így igent mondtam a felkérésre.

- A hazai popszakma legendásan nem bírja a kritikát, nagyon meg tudnak zenekarok sértődni a negatív véleményeken. Szerinted ennek mi az oka?

- Nem tudom az okát, de szerintem ez mindenfajta színpadi előadóművészetre igaz Magyarországon, és ez elég siralmas. Nem elsősorban az, hogy a kollegiális őszinte véleményezés sem létezik, de hogy a kritika, mint műfaj sem. Egy-egy elmarasztaló cikk után azonnal elindulnak az összeesküvés-elméletek, keressük a személyes vagy manapság leginkább a politikai szembenállást, ami ihlette a véleményt. Az senkinek nem jut eszébe, hogy egy megalapozott szakvéleményről van szó, és bizony van olyan, hogy az alkotók, akár a legnagyobb igyekezetük ellenére is, tévednek.

- A Dalban elindult New Level Empire-rel eléggé elharapódzott a szócsata, miután te arrogánsnak nevezted a frontemberüket, ők pedig erre azzal vádoltak, hogy szakmai kritika helyett személyeskedsz. Sikerült lezárni velük a dolgot?

- Eszemben sem volt személyeskedni. Nem csak azért, mert az nem illik ilyenkor, hanem azért sem, mert a formáció szólistáját nem ismerem, sosem találkoztunk korábban. Amit elmondtam, az pusztán szakvélemény volt. Mindent annak alapján szűrtem le, amit láttam zsűritagként, azaz ami a színpadon történt. Én már lényegében aznap este lezártam a dolgot, de a sajtó – és részben a zenekar – még egy kicsit életben tartotta a témát. Eközben DJ Newl-lal (a New level Empire dobosával- a szerk.) igen részletesen kitárgyaltam mindent egy Facebook-chat formájában – de úgy érzem, hogy még mindig nem sikerült napirendre térniük felette. Pedig mennyivel jobb lenne, ha egyszer-egyszer nem csak a rajongói véleményekre és az előszobatükörre figyelnénk!

- A Dalban indultak underground, vagy alternatív előadók is (Passed, Other Planet), az Index pedig immár második éve csinálta meg a nem mainstream zenekarok dalversenyét, mintegy A Dal komplementereként. Szerinted van értelme ma az underground/mainstream megkülönböztetésnek? Illetve, az undergroundnak tartott zenék itthon miért nem tudnak szélesebb közönséghez eljutni, holott van köztük rengeteg, ami popos?

- Számomra az alapfelállás nem változott az évtizedek alatt: az underground boszorkánykonyhájában kavarodnak az új ízek, trendek, stílusok, a felszín felett a tudatos popipar pedig kitalálja, hogyan lehet ezeket az újdonságokat á la carte rendelhetővé tenni. A képet legfeljebb most az zavarja meg, hogy az előadók jó része került a közelmúltban „independent” kategóriába, azaz műfajtól függetlenül sok a próbálkozó a „csináld magad” úton. Itt meg aztán van a fésületlen hálószobapoptól a garázsrock zenekarokon át az érsebészi pontossággal előállított stúdiópop-projektekig minden. A Dal idén megmutatta, hogy egyáltalán nem csak a mainstream popprodukcióknak tapsol. Nekem személyes kedvenceim voltak a Passed és a Chances zenekarok, és lényegében a nyertes Boggie vagy a döntőbe joggal jutott Ív sem a popipari csinálmányok közé tartozik. Az ő dalaikat Szabó Ádáméhoz vagy Mujahid Zoliéhoz hasonlítani nem okoz nagyobb nehézséget, mint eleve két különböző típusú dalt összehasonlítani, ráadásul jelen esetben az utóbbiakkal nem is kivételeznek a rádiók sem, hiába kapják meg már soron kívül a „pop” bélyeget. Szóval például A Dal az a műsor, amellyel közelebb kerülhet egy nem mainstream produkció a nagyközönséghez. A zsűri biztos nem fogja kiebrudalni a karakteres dalokat jövőre sem, és akár már egy egyszeri televíziós bemutatkozás is lendíthet a szekéren. Ja igen: azért legyen egy jó dal. Az underground hajlamos a fércmunkák favorizálására – na itt az nem fog menni.

A PASSED KEZDETTŐL OTT A MI RADARUNKON IS.

- Utoljára tíz éve zsűriztél tévés tehetségkutatóban, a Megasztárban. Mi változott azóta a zenei tehetségkutatókat tekintve?

- A Megasztár annak idején egy nyugati televíziós trendre épülő, ám itthon úttörőnek számító, igenis tehetségkutatónak szánt műsor volt. Pontosabban annak indult. Nem vártak tőle nagy sikert, ezért nem is volt körbebástyázva szabályzókkal. A siker azonban elvette mindenki eszét. Ha akkor tehetségeket, kézműves remekeket mutattunk fel, akkor ma sorozatgyártott iparosmunkákat láthatunk még akkor is, ha egyébként az újonnan feltűnt előadók kenterbe verik az első széria indulóit. Alacsonyabb a minőségi küszöb, rövidül a pályaív, keményebbek a feltételek, kisebb a siker és nagyobb a verseny. Talán másfél száz pacsirta szabadult az országra tíz év alatt. És mind enni kér, hiszen mindegyiknek elmondta a zsűri, hogy jobb vagy, mint a Whitney Houston. Emellett az sem elhanyagolandó szempont, hogy szinte az összes aspiráns a szakma egyetlen szegmensét testesíti meg: énekes. Ráadásul többségük olyan énekes, akinek külső szerzőre van szüksége ahhoz, hogy tartalommal töltődjön fel és egyáltalán, a karaoke teljesítményen túl nyújtson valamit.

A TEHETSÉGKUTATÓK LÉTJOGOSULTSÁGÁT ITT BONCOLGATTUK.

- És mi változott a zeneipart tekintve? Mi a véleményed a nemzetközi és a hazai  állapotokról?

- Tévúton járunk, és még egy ideig eltart ez a tévelygés. Mondok egy látszólag ide nem passzoló példát. Amikor a játékipart is érintő válság kellős közepén az Apple mindenki számára lehetővé tette, hogy közvetlenül fejlesszen és eladjon az AppStore nevű virtuális piacon, a legtöbb fejlesztő nem habozott: átszervezte magát és akár több kis divízióra bomlott, majd rohamtempóban kezdett nagy A és B kategóriájú játékok helyett nagyjából K kategóriájú mobilapplikációk fejlesztésébe, mert annak most áll a zászló, azt kiadói és terjesztői közbelépés nélkül is el lehet adni. Ez totálisan felzavarta a piacot, az eredménye pedig az lett, hogy nagyon rövid idő alatt a kijelölt telken átláthatatlan erdő, applikáció-dzsungel nőtt, így ma már ugyan elvben továbbra is létezik a „szabad faültetés lehetősége”, de ahhoz, hogy az újat valaki észrevegye, vagy különös véletlen, vagy óriási befektetés kell. Sokszor nagyobb, mint régen, amikor a szokásos hálózaton keresztül fejlesztettünk és terjesztettünk egy A-B kategóriás „nagy játékot”. Csak a közönség elé most továbbra is egy K kategóriás valami kerül, ugyanis a pénzt nem a fejlesztésre költjük, hanem a reklámra, a bevételeink pedig továbbra is gombok, mert a termék 5 dollárt ér és nem 50-et.

A popipar hasonlóképpen járt. Amint csak lehetett, a zenészek kiebrudalták a kiadókat és mindenféle middle man-eket, mert az internet szabad és globális, mindent elérhetnek maguk is. Ez elméletben igaz is. Azonban mindenki hamar beleütközik a problémákba: a felvétel pénzbe kerül, a promóció (akár a közösségi oldalakon) rengeteg időt és néha még pénzt is felemészt, a videoklip a Youtube-on csak akkor arat, ha látványos, tehát drága, emellett az egész erőfeszítés csupán annyi, mintha söréttel lőnének a nagyközönségre: a kényelmessé vált hallgatók csak nem akarnak fizetni a produkciókért, a koncertszervezők jórészt mégis csak a rádióból és televízióból megismert figuráknak adnak esélyt, a bevétel pedig olyan kevés, hogy óhatatlanul is csökken a színvonal, hiszen alig van mit visszaforgatni.

Lassan elindul talán a rendszer újraszervezése. Kénytelenek leszünk feltalálni ismét a spanyolviaszt és megosztani a munkát, felelősséget és bevételt ahhoz, hogy eredményesek lehessünk és hogy mindenki azzal foglalkozhasson, amihez a leginkább ért. Ehhez persze még fel kell találni a legfőbb bevételi forrást is - ugyanis a koncertezés során szerzett gázsi és a rádiós játszásokból befolyó jogdíj nem az. Ezek akkor is megvoltak, amikor még jól működött a lemezpiac, bár akkor legfeljebb a felét, de inkább harmadát adták az éves bevételeknek. Önáltatás, ha az új kor vívmányaiként ünnepeljük ezeket a lehetőségeket, még ha – a lemezipar megszűnésével – ezek jobban is mutatják magukat.

- Amikor elkezdtél producerkedni a kilencvenes években, a dance-zenék uralták a hazai közízlést, te inkább mintha igényes kommersz popzenére törekedtél volna.  Hogy látod, mennyiben sikerült javítanod, megváltoztatnod a felhozatalt? És mennyire igyekeztél nyugati trendeket, mintákat beemelni?

- Én azért kezdtem el más produkciókkal is foglalkozni – s lett belőlem producer –, mert a saját produkcióm keretei hamar szűknek bizonyultak, a kreativitásom új területeket akart meghódítani. Sodródtam és játszottam. És közben rengeteg zenét hallgattam. Talán kevesen tudják, hogy hosszú évekig a Magyar Rádió hangtára számára játszottam át felvételeket, nagy- és kislemezeket ezrével. Iszonyatos mennyiségű zene futott át rajtam és persze mindet megszűrtem a magam számára is. Ez egyfajta popzenei műveltséget, „olvasottságot” eredményezett, ami később nagyon megkönnyítette az eligazodást a stílusok, hangszerelési eszközök, hatásmechanizmusok között. Mindebből következően nyilván kialakult egy kép bennem a haladó és követő irányzatokról, és szerettem is előre nézni. Egyfajta misszióm is volt aktív működésem során, hogy az érdekes, innovatív dolgokat beépítsem a popzenébe. Mert én popzenében gondolkodtam mindig, azt élveztem, ha valami izgalmas és újszerű, mégis populárissá tud válni. Ezek a törekvések (legalább sound oldalon) szerintem végig tetten érhetők a legsikeresebb projektjeimen is.

- Producerként mennyire kértél részt az adott produkció megvalósításából, mennyire tartottad az ellenőrzésed alatt?

- Minőséget ígértem, sikert sosem. Emellett nagyon megbízható voltam a költségvetés terén. Azaz ez legtöbbször úgy működött, hogy a kiadó az általa szerződtetett művészt rám bízta egy idő- és költségkeret mellett és nekem a legtöbbet kellett kihoznom a projektből. Ebbe az is belefért, hogy szerzőként vagy hangszerelőként is részt vettem a munkákban, de biztosan végig kontroll alatt tartottam a stúdiófelvételeket, a hangszerelést és a keverést, és bizony sokszor a vizuális elemeket is. Nem egyszer én magam hoztam a produkciót is, az első 3-4 dal, fotók, videók szintjén befektettem, majd eladtam egy kiadónak a csomagot, de olyan is volt, hogy a művész talált meg és mi együtt a kiadót. A Ganxsta Zolee és a Kartel vagy O.J. Sámson jellemző példa ezekre, de a Friss No.1 válogatásalbum más szereplőire is igaz, mint a sajnos hamvába halt triphop-duó, a Casino Twins, vagy a mindössze két kislemezt megélt From-> nevű electro-trió.

- Melyik általad producelt lemezre vagy a legbüszkébb, és melyiket szeretnéd inkább elfelejteni?

- Nincs olyan, amit el akarok felejteni. Erre büszke is vagyok. Azok a lemezek, amelyeknél minőségi kérdések merültek fel, egyszerűen nem jöttek létre. Addig birkóztunk, amíg kikerült a kezemből a projekt. Emellett sok produkcióra büszke vagyok. Ilyen például a Toys Of Ancient Gods, amellyel komoly külföldi sikereket is elértem, és amely kapcsán még komolyabbaktól estem el, de említhetem akár az egyik legutóbbit, Nagy Edmond első albumát, ahol társaimmal (Szakos Krisztián, Éry Balázs és Csiszár Ferenc társproducerek, illetve Hegyi György dalszövegíró) igazi kreatív tobzódást éltünk át, vagy a Játék című saját lemezemet, ami korának egyik legösszetettebb, leginkább nemzetközi vállalkozása volt. Ezek persze nem feltétlenül a legsikeresebb albumok, de ez annyira talán soha nem is számított.

- A neved legszorosabban a Ganxsta Zolee és a Kartellel fonódik össze producerként. Hogyan jött a kapcsolat, illetve hogyan tanultál bele a hiphopba?

- Zolee talált meg, aki aztán másfél évtizedig rajtam keresztül kötődött a kiadókhoz. Mindig is élveztem a játékot és a kihívásokat, ráadásul az előadók között a markáns karakterekkel szerettem dolgozni. Az első dalok/alapok megírása előtt meghallgattam néhány Zolee által ajánlott albumot, de sosem merültem bele a témába nagyon mélyen, ugyanis engem úgy általában nem érdekel a hiphop. A Ganxsta Zolee és a Kartel által a műfaj sajátos meghonosítása viszont annál inkább. Ebben Zolee azért is volt remek partner, mert ő sosem kívánt vegytiszta hiphop zenét, meg egyébként is: a hiphop zeneileg egy saláta, tapasztalataim szerint szinte minden belefér, tulajdonképpen a nagyobb előadók bármilyen addig el nem ismert elemet legitimizálnak. Ez az együttműködés tehát egy sajátos zenei arculatot eredményezett. Igyekeztem inkább követni, de egy kicsit mederben is tartani a főhős szerteágazó zenei elképzeléseit.

- Dopemanék nemrég az egyik videójukban azt állították, hogy vásárolt cédékről vett kész beatekkel dolgozol - mit mondasz erre?

- Természetesen igaz, hogy előszeretettel használok hangmintákat, amelyeket már a 90-es évek elejétől vásárolok. Ezek copyright free mintagyűjtemények és azért készülnek, hogy azokat felhasználják. Egy lakás árát fektettem már ebbe a kollekcióba, és ebben semmi szégyellnivaló nincs. Bizonyos műfajoknál, így például markánsan a hiphop esetében eleve a műfaj alapeleme a különböző egyéb zenei elemek, darabkák beépítése a hangszerelésbe. Ez a módszer csupán annyiban tér el az ortodox megoldástól, hogy ab ovo legális. A hátránya meg csupán annyi, hogy előfordulhat, hogy a minta egy másik produkcióban is visszaköszön. Az, hogy például a Való világ gitártémáját egy nyugati zenekar is mintalemezről vette, két dolgot mutat: egyrészt hogy ez a módszer széles körben megszokott és legitim, másrészt, hogy Magyarországon egy ilyen apróság nyomán képesek vagyunk rosszindulatú túlzásokra, és még ha időben a Kartel dala is volt az első, nyilván csak az lehet a másolat.

- O.J. Sámson lemezén a jungle-vonatra is felültél '98-ban, és azért az általad kitalált plastic jungle hangzás elég meredek volt. Mennyire gondoltad komolyan, hogy ez az irányzat meghonosodhat a rádióban itthon?

- 1992-ben vettem az első jungle CD-t, ami már akkor fejbe vágott. A mai napig sok ilyen zsánerű lemezem van, még a drum and bass korszak bizonyos előadóinak albumait és jó néhány válogatást is beszereztem, de a kezdeti időszak őrült ritmusa maradt a kedvencem. A műfaj poposítása már korábban felmerült bennem, de sokáig nem találtam meg hozzá a karaktert. O.J. Sámson meg ott volt az orrom előtt, és eleinte vevő is volt a dologra. Egy jól felépített projekt volt az övé, de végül kiderült, épp az előadó a leggyengébb láncsszem az egészben. Alkatilag nem bírta a szóló szerepet, szekundánsként sokkal jobban működött Zolee mögött. Sajnáltam a dolgot. Még nem futotta ki magát a produkció, amikor lehúztuk a rolót. Viszont így is volt néhány igencsak vállalható highlight, és még rádiós sláger is - csak beült néhány szűz fülbe is a jungle ritmusa!

- A Rémember lemeze is érdekes kanyar volt tőled, ezt miért vállaltad?

- A Rémembert éveken keresztül igyekeztem patronálni, de sosem sikerült kiadót találni számukra. Az első albumot végül a frissen alakult saját lemezkiadóm jelentette meg. Nem volt komoly üzleti siker, ezt talán mondanom sem kell, de nagyon élveztem velük a munkát. A Rémember esete nagyon jól mutatja, hogy még egy markáns karakterrel és elképzelésekkel rendelkező bandának is jól jön egy külső fül. Azt kell csak ügyesen meghatározni, hogy kinek meddig terjed a hatásköre. Szerintem erős, haladó szellemű munka volt az @Genaration album, és még inkább az lett volna, ha sikerült volna korábban elkészíteni, akkor amikor az ötlet először felmerült.

IDÉN PONT VISSZATÉR A RÉMEMBER IS, FÉLIG-MEDDIG.

- Ha már a külső fület és a hatáskört említetted, a BlaBla első lemezét, amelynek te voltál az egyik producere Bérczesi Robi szerint nagyon más irányba vitted/vittétek el, mint ahogy szerinte kellett volna. 

- Bérczesi Robival úgymond megnyertük egymást, miután ő a BlaBla zenekarral megnyert egy országos tehetségkutatót, ahol a zsűriben ültem és amelynek kiadványait a Sony Music kezelte, és akkor annak a kiadónak kötelékébe tartoztam elsősorban, mint producer. Így lett a BlaBla lemez Sony-kiadvány, és mivel ők biztosítékot akartak, hogy nem egy keresetlen hangzású amatőr lemez készül, Lepés Gáborral mi egyengettük a hangfelvétel ügyét. Azonban semmi irányítottság nem volt abban az anyagban, de még a szándékaink szintjén sem. Pusztán megfésültük a meglehetősen kusza, de izgalmas és egyedi dalait egy már akkor kimagaslóan tehetségesnek bizonyuló palinak és a zenekarának. Elsősorban válogattunk, majd letisztáztuk a hangszerelést, instruáltuk a feljátszásokat és igyekeztünk megjelölni kiemelendő (akkor még: kislemezes) dalokat. Hallottam olyan hangokat, hogy Robi azóta némileg megtagadja azt a korszakát, és hogy bizonyos dolgokért engem hibáztat. Nos ezt addig, amíg nem ő mondja nekem, nem hiszem el. Jó volt és most is jó a kapcsolatunk, százszor megtehette volna, hogy közli velem, ha így gondolja. Többedmagammal én is végigkövettem a kálváriáját a riasztó Facebook-bejegyzésein keresztül, és azok közé tartozom, akik nagyot sóhajtottak, amikor kiderült, sikerült kimásznia a gödörből. A BlaBla-lemezre pedig igenis büszkék lehetünk mindannyian: garantálom, hogy akkor az volt a lehető legtöbb, amit a rendelkezésre álló anyagból kihozhattunk.

- Annak idején, az első producerek között volt kapcsolat, kommunikáció, összejártatok szakmázni például?

- Nem, ez nem volt jellemző. Az én kortársaim közül talán Berkes Gáborral tartottam valamelyest a kapcsolatot, de Kozsó például nagyon más vizeken hajózott. 

- Kiket tartasz még fontos/jó hazai producernek?

- A producerek fokmérője egyik oldalról a sikerek száma, ilyen szempontból sok kolléga előtt le kell emelnem a kalapomat, nyilván mindenki ismer legalább öt Szabó Z- vagy Rakonczai Viktor-slágert. Az úttörő és minőségi sound területén azonban már kevesebben vannak, de közülük is Milkovics Mátyás, Lepés Gábor, Szakos Krisztián vagy épp ifj. Malek Miklós számomra mindenképpen kiemelkedik. Még ha különböző területeken is alkotnak, az általam ismert produkcióik kiváló ízlésről tanúskodnak. Az igazán új fiúkat nem ismerem - nyilván van közöttük is néhány nagyszerű szakember. A Dal műsor keltette fel a figyelmem például Krajczár Péter és Diaz munkássága iránt - egyelőre vegyesek a benyomásaim velük kapcsolatban, de mindenképpen ügyes kezű, amolyan "minden lében kanál" producereknek tűnnek.

HAZAI PRODUCERKÖRKÉPÜNKBEN AZ "ÚJ FIÚKRÓL"  IS SZÓ ESIK.

- Előadóként 1999-ben adtad ki az utolsó stúdióalbumod, azóta csak mindenféle válogatás-, koncert- és remixlemez jelent meg tőled. Miért szakad meg a szólókarriered? Nem motivált már, vagy az egyéb projektjeid/munkáid miatt nincs rá időd?

- Egy saját album elkészítése mindig nagyobb energia- és anyagi befektetést jelentett. Ehhez képest idővel szűkülni láttam a lehetőségek körét, az esélyt, hogy kommerciális sikert érjek el előadóként. Azért a Játék után a Café koncertlemez és a Gallery feldolgozásalbum még jelentős állomások voltak, de csak zeneileg jelöltek ki egy új irányt, kifutási lehetőséget nem ígértek. Ezek megjelenése egybeesett a zeneipar látványos összezuhanásával és én gyakorlatilag azóta nem találom a helyem. Hobbiból persze építhettem volna tovább is az életművet, akár évről-évre, de ezt anyagilag nem engedhettem meg magamnak. Már jó ideje nem írok a fióknak dalokat, sem magam, sem más produkciók számára nem gyűjtök ötleteket. A felkérés, a határidő és maga a művész inspirál - és még sosem mondtam csődöt. A saját produkciómhoz is úgy állok, mint egy megbízatáshoz, bár ez kissé skizofrén állapotnak tűnik, tudom. No de producerként minden esetben az a dolgom, hogy azonosuljak az előadóval, a jellegzetességekkel és a korlátokkal, és ez az azonosulás magammal a legkönnyebb ugye. Azért nem zártam be végérvényesen ezt a kaput. Sőt, idén arra készülök, hogy – szigorúan csak a rajongók számára – még megrázom magam egy új, jubileumi album erejéig. Továbbá hiszem, hogy ha arra lehetőség kínálkozik, ismét előkerül majd a singer-songwriter Pierrot és olyasmit fog nyújtani, ami lényegileg folytatása a régi vonalnak.

- A szólólemezeiden számos különféle divatos hangzást, irányzatot pierrot-sítottál -  dzsesszpop, szintipop, világzene stb. – cél volt nálad ez a zenei eklektika?

- Mint említettem, rengeteg zenét hallgattam, hatalmas lemezgyűjteményre tettem szert és elemző módon álltam a hallott felvételekhez. Emellett az egyik jól használható tulajdonságom, hogy meglehetősen slágerérzékeny szerző vagyok. Adott volt, hogy az izgalmasnak tartott stíluselemeket a futó projektekben jelenítsem meg. Eleinte a játékteret elsősorban a saját albumaim jelentették, de ahogy egyre több produceri munkára kértek fel, sokkal könnyebben tudtam differenciálni, a saját produkcióm pedig letisztult, szép lassan beérkezett. Ezt a folyamatot a kísérőzenészeimnek köszönhetem, kiemelten Éry Balázsnak, Jamie Winchesternek, de Lengyelfi Miklósnak, Gyenge Lajosnak és másoknak is. Ők ébresztettek rá arra, hogy a jó dal egy szál gitár vagy zongora mellett is hatásos, nem a hangszerelés sallangjai teszik azzá. Emellett persze egyértelmű, hogy elsősorban a hangszerelési "furaságok" tették jellegzetessé, egyedivé, érdekessé a Pierrot-dalokat és -lemezeket, de ebben persze szerepe volt a sajátos dalszövegeknek is. A Café koncertlemez mutatja meg a fordulatot, amint előadóként elléptem a hangsúlyos formától a hangsúlyos tartalom felé.

pierrotarchiv.jpg- Hogyan indult a zenei pályád, milyen indíttatással, hogyan született meg Pierrot?

- Minden egy Bontempi orgonával indult, amit édesapámmal közösen kaptunk. No meg a zeneiskolai és hegedű-tanulmányokkal, amelyekből hamar elegem lett, mert egyre inkább az motivált, hogy valami sajátot hozzak létre. Tizenhárom évesen adtam az első koncertemet a zuglói zenei általános iskolában, ahová jártam. A Strömbe Big Band nevű trióban billentyűztem, társaim doboltak és gitároztak - úgy, ahogy. A buli a tornateremben teltházas volt, nagy őrjöngés fogadta a hetekkel korábban már kazettákon terjesztett polgárpukkasztó new wave formációnkat. Emellett pontosan olyan rosszak voltunk, mint amilyen egy ilyen banda csak lehetett. Később valamelyest puhult a sound, átgondoltabb dalok születtek, az új formációban már csak a billentyűs-vokálos poszton voltam. 1986-ban – ekkor 17 voltam - készítettük az első stúdiófelvételünket az LGM Stúdióban Hajas György és Zakar István bábáskodása mellett. Azon az éjszakán átestünk egyfajta tűzkeresztségen, átalakult a zenekar, és ismét a szólista pozícióban találtam magam, tudniillik csak én voltam képes elénekelni tisztességesen a két kiválasztott dalt. Megtáltosodtunk, egy év alatt komoly mennyiségű dalt írtam, és volt jó pár koncert is - ekkor már bohócsminkben játszottam a főhőst. A dalaim hangulata révén kaptam a Pierrot becenevet, ami aztán művésznévvé avanzsált, amikor a frontemberi szerepkört is felvállaltam. Újból felfigyelt rám az LGM-ben megismert Zakar István, és beajánlott Král Gábornak, akivel akkor éppen közösen sztárgyártásba fogtak. Nagykorúságom hajnalán írtam alá a lemezszerződést, amely nyomán hamarosan az Omega Stúdióban találtam magam. Az albumhoz nyolc dalt vettünk fel, de ezek egyike sem volt az én szerzeményem, nem is tartott sokáig a projekt. 1988-ban aztán Enyedi Ernő kínált lemezkiadást, aminek révén felvehettem egy tucatnyi saját dalt Szigeti Ferenc zenei rendezése mellett a legendás E-Stúdióban. Az azóta általam csak "nulladik albumnak" hívott produkció végül nem jelenhetett meg - voltak rosszakaróim a kiadó közvetlen környezetében. Sok kézzel gyártott és koncerteken árult kazetta-EP után végül 1990-ben az akkor alakult Magneoton kiadó tette fel az i-re a pontot. A Babaházak lemez a Tom-Tom Stúdióban készült, és a maga idejében az egyik leginnovatívabb album volt, el is nyertem vele az eMeRTon díjat. Ez tekinthető tehát az első hivatalos albumnak, ami idén éppen 25 éves.

- Azt tudjuk  hogy eklektikus és széleskörű a zenei ízlésed, de milyen zenék hatottak rád a kezdetekkor, zeneileg honnan indultál?

- Az első lemezgyűjteményemet a Franciaországban élő rokonoknak köszönhetem. Nem állítom, hogy közvetlenül hatottak az ízlésemre, de tény, hogy rongyosra hallgattam mindegyiket és hogy rettenetesen eklektikus volt már ez a szortiment is. Sorolom: Rolling Stones, Bob Marley, Bee Gees, Leigh Stephens, Demis Roussos, Jimi Hendrix, Jerry Lee Lewis. Nem állítom, hogy ezek keresztmetszetében biztosan megtalálnál. Az igazán nagy hatást a 80-as évek legelejének elektronikus és újhullámos zenekarai tették rám: Men Without Hats, Yazoo, Eurythmics, Culture Club, Thompson Twins, Howard Jones, Yello, Soft Cell és a többi. Az ő lemezeikből állt össze az első saját beszerzésű lemezgyűjteményem és ezek a lemezek inspirálták az első szerzeményeimet is. Aztán már követni sem tudom...

- Melyik az a műfaj, amiben szívesen alkottál volna, de nem került rá sor?

- Fentebb szándékosan nem említettem, de talán az életművem ismeretében mégsem olyan meglepő, hogy az a műfaj, ami a kezdetektől máig erősen inspirál, az a reggae és alműfajai, származékai. Gyermekkorom óta érzem a varázsát és keresem a pontos hatásmechanizmusát, de még ma sem merem biztosan állítani, hogy minden megvan. Pedig nem olyan bonyolult, ezt mindenki könnyen rávághatja. De mégis: olyan erős kötődésem alakult ki a műfajhoz, hogy sosem érzem tökéletesnek azt, amit alkotok. Talán még eljön az az idő, és bár senkit sem fog érdekelni, a magam szórakoztatására készítek egy hamisítatlan reggae/dub albumot.

- Mennyire követed aktuálisan a zenét, mik most a kedvenceid itthonról és külföldről?

- A kíváncsiságom ugyan jórészt megmaradt, de érzem, hogy képtelen vagyok olyan mennyiséget befogadni zenéből, mint régebben. Ez talán a korral is jár. Viszont az elemzőképességem és a fülem is a régi, ezért könnyen felveszem a szálakat, ha valami motivál ez irányba. Sajnos ritkán motivál. Mint hallgató, keresem az új műfajokat és a változások mögött húzódó okokat. Azonban a kétezres évektől új stílusok is ritkábban tűnnek fel, azok is inkább oldalirányú lépések, viszont az például izgalmas, ami az elmúlt időszakban a hangzások, a mix és mastering terén történt. Szeretem, ha feltűnik egy-egy régi kedvencem és mutat valami régi-újat (legutóbb például a  Blancmange, Thomas Dolby, az Ultravox), és gyakran szól nálam az Iwayhigh nevű internetes kalózrádió, ami lényegében olyan, mintha az én saját dub lemezeimből válogatna.

- Szerinted a dalaid ma is megállják a helyüket?

- Nem tudom. Miért is ne? Ha nem is eredeti formájukban, de mint szerzemények bizonyára megállnák a helyüket ma is. Talán a divatosnál kissé szentimentálisabbak, szövegcentrikusabbak, és nagyon karakteresek, azaz erősen hozzám kötődnek. De ki tudja, lehet, hogy még egyszer valaki rátalál egyikre-másikra, és fel meri vállalni, hogy kimondja húsz-harminc év múlva újra, hogy "nekem senki nem hegedül".


nyitókép: MTVA

Címkék: magazin pierrot rec030
http://recorder.blog.hu/2015/04/07/_nem_erdekel_a_hiphop_pierrot-interju
"Nem érdekel a hiphop" - Pierrot-interjú

A bejegyzés trackback címe:

http://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr357347542

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.